Oláh István: Zsebregény (15)

Kurvamód túlélik az embert a szivacsok. A savas vizeknek, éles köveknek, ragadozóknak, rákot okozó napsugárzásnak, tulajdonképpen mindennek ellenálló konyhai szivacsok. Ez a species a meleg áramlatokat kedveli. – Erről jut eszembe, hogy a Golf-áramlat le fog állni – mondja egy hétpróbás gyönyörűség, aki utálja a mosogatást, és egyáltalán nincs szokva a leállásokhoz. – Még egyet-kettőt csikordul rozsdásan az óceán mélyén, és aztán leáll. A Föld pedig megfagy és úgy marad.

*

Ó, dehogyis egynegyede, dehogyis egyötöde, a semmi látszott a Holdból. Valami kicsi, moslék fény látszott, és aztán az is eltűnt, maradtak a moslék felhők, csak szerencsére nem láttuk, mert egyedül a sötétet láttuk.

*

A fakuszt nem szabad, tán nem is lehet összetéveszteni a fikusszal, mert ha mégis, akkor madarakkal, sőt hüllőkkel ülteted tele virágcserepeidet a balkonon, s a szomszédok följelentenek. Manapság főbenjáró bűnnek számít a blokkrendtartási döntések, sürgősségi vagy szabályosan kihordott határozatok, a törvények, sőt a Törvény farba rúgása. Szabadság ide, demokrácia oda, rögtön-ítélők rögtön elítélnek, úgyhogy mehetsz a francba.

*

A tyúk rettenetes szájsebbel került állatorvoshoz. Ha e megállapítás így marad, akkor esetleg kezdődik a kekeckedés: szájseb, ugyan, esetleg csőrseb, de ez is nehezen elképzelhető, mert a csőr tulajdonképpen szaruképződmény, ami nincs hogyan kisebesedjen. Pedig kisebesedett, a csőr lágy részeit megtámadta valami, s a szerencsétlen tyúk szájprémje (csőrprémje?), a nyelv alatti lágy rész teljesen lerothadt. (A csőrnek annyiban nincs köze a szájhoz, hogy egyik nyelvújítónk – akinek nyelve nem rothadozott a tyúkéhoz hasonlatosan, inkább gyönyörű hangok serkenését segítette, és ebben a harang nyelvéhez volt hasonlatos -, már nem tudom, Baróti Szabó vagy Barcafalvi Szabó volt, aki a szót kitalálta: csőr, az annyi mint cső plusz orr, az ilyenkor kellő és illő szóösszetételben, s a hegesztés varrata elviszi az összetétel második tagjának kezdő hangzóját, a szóvégi mássalhangzó is rövidül.)
Tessék hát eldönteni: szája, orra vagy csőre miatt kell levágni ezt a fehér tyúkot, ha már napok óta nem eszik, nem iszik, csak gunnyaszt a kerítés tövében, és sebe messzire bűzlik. Pedig azt a tyúkot mégsem szabad levágni. A tyúkot azért nem szabad levágni, mert az öreg leányunokájáé, aki most már elég jól pötyögi a szavakat, és aki életének legkorábbi kapitalizmusában sajátos tulajdonjog szerint leltározza a világot. A lényeg, hogy a macska meg a tyúk a Vikié, ilyenkor magára mutat. A tyúkhoz tehát már csak ezért se szabad nyúlni, s ha mégis, hogy cirógassa az ember. Az állatorvos a pácienseiből él, illetve a páciensek szponzoraiból, mert a pénzt, az emberi civilizáció e mindmáig felülmúlhatatlan találmányát csupán az emberek képesek több-kevesebb biztonsággal elkölteni több (és egyáltalán nem kevesebb) marhaságra. Megfontoltan vagy győzedelmesen óvszert venni, vattacukrot, sokszáz lóerős versenyautót, guppit vagy egyéb akváriumi díszhalat, s a halrajban valaki ottfelejtett egy piranhát is. Egy szó mint száz, lehet kombinálni és variálni napestig, mi mindenre jó a pénz – a szűzlánytól a holdrakétáig, hogy fölvázoljunk valami kétségtelenül szexuális indíttatású, intim fejlődéstörténetet a repülés ugyancsak személyes, de az egész emberiség által fölvállalt kollektív perverziójáig. Mert, kicsi barátom, mi nemcsak hogy fölszálltunk, egyenesen belefúródtunk a Holdba, és ezután már csak a Mars következhet. Hátulról, persze.
Az állatorvos belenéz a pipi csőrébe, füttyent. Hűha, ilyen ronda sebet még nem láttam szárnyaspofán. A garatot szinte teljesen elzárja a gyulladás. Hogy létezik, hogy még létezik, mert már régen éhen kellett volna halnia! Hát úgy, hogy puliszkával, főtt rizzsel tömöm, fecskendőzöm begyébe a vizet.
Ebben a pillanatban a szike, amivel a csőr belvilágát takarította, mert valósággal le kell hámozni az elhalt szöveteket, egy még élő véreret sértett fel, és a pipi keményen folyni kezdett. Tampont ide! Egy, kettő, már öt tampon tönkreázott. Ha elfolyik néhány deci vére, akkor volt, nincs. Valószínű, ez az elmúlásközeli helyzet gerjeszti a kérdést: mi a biológiai létezés felső határa náluk? (Intés szemmel a vérző páciensre.) – No látja, ez érdekes. A flamingónak, íbisznek, struccnak, gébicsnek tudom, hogy mennyi, ennek a tyúkusz domesztikusznak nem. És nem hiszem, hogy valaki is tudná ebben a városban, a környéken, még ha kiváló gazdasszony is. A tyúk elkapirgál egy-két évig, a háziasszony a házitojásért tartja, és aztán kötelezően eljön a vasárnapi ebéd képében a vég. Prézlibundában vagy anélkül, a leveszöldség piros-fehér- zöldjével megkapóan feldíszítve, hogy az ember kétszeresen hálás a tyúknak: a gyomrot tölti, és ugyanakkor a nemzeti érzéseket is táplálja. Meglehet, ezért nem osztottak a régi világban tyúkot, csirkét az önkiben, még jegyre sem. Kelet-Európa eddig már megszárnyasodott. A magyar tanyavilágban mindenki „tyúkban, kacsában, pulykában kezdett utazni”. Ez a piacgazdaság. Ha pedig a nemzeti ipart tönkrevágja a pekingi baromfi, a gazdák ellépnek Brüsszelbe, s a tyúk így is belekottyan a világ rendjébe, „holnapunkba”, ahogy még mondani szokás. Szóval ki nézné ki e hátsóudvari populációból ezt a hihetetlen karriertörténetet, amit akár tanítani is lehetne (sőt, kellene!) az emberi fajnak. Az a helyzet, hogy egy rettenetes évszázad (két világháború, holokauszt stb.) második felében, egy baloldali diktatúrában viszonylag kockázatmentesen éltünk. Az is az igazsághoz tartozik, hogy e belátható múltból sokan elfogadják a baloldaliságot, most már annál kevesebben a diktatúrát. Az alapképlet amilyen vegyes, annyira megvalósíthatatlan, elfutunk jobbra (mondjuk, egy stabilan jóléti állam gömbölydedségében), de balos módszerekkel számolunk le mindenkivel, aki gátlástalanabbnak, esetleg ügyesebbnek bizonyul, mint mi ebben a gyűjtögetős szabadversenyben. Hát nincs itt milícia? – téveszti össze az amalgám pasas a „szervet” a renddel… Na jó, nem kockázatmentesen éltünk, hanem rendszerint apró kockázatokkal, amiben nem is a máskéntgondolkodók vitték el a soktonnás rizikót (mert mindenki másként gondolkodott), hanem a máskéntbeszélők, ők jóval kevesebben voltak, de még mindig többen, mint a tucatnyi máskéntcselekvő. Ha tehát azt mondja valaki, hogy el lehet puhulni még egy diktatúrában is, minden további nélkül elhiszem neki, mert az aforisztikus ténymegállapítás is éppoly igaz vagy hamis, mint a nem aforisztikus.
Márpedig mi elpuhultunk, és most jön a felemelő példabeszéd, az állatmese a tyúkról. Hát azért mégsem, mert szerencsétlen – minden pipettázáson, állatorvosi nagyviziten és tömésen túl – egyre csak fogyott, a végén már csak tollai maradtak, legfönnebb a bőr, mi még egészben tartotta ezt a különös teremtést. Ha egyszer elég időm lesz, megpróbálom megfejteni a rejtélyt, ami olykor eszembe jut: miért mondják például a románok, franciák animálnak az állatot (az egértől az elefántig, az orangutánig), amikor az ‘anima’ = lélek, legalább a klasszikus görög filozófia, s még előtte az animista törzsi varázslók szerint egyedül az embert illeti meg. Ennek híján még korántsem biztos, hogy az illető nem ember, evvel viszont mindenképpen az. A keresztény korokban egyenesen isteni adomány, amely alól kivétel a nő. Az asszonyi állat. Főleg a paternális társadalmakban, márpedig az egy matriarchátust leszámítva mindegyik az volt, és nagyjából most is az. Nagyon kegyetlen húzás volt ez, amit nem is tudom, hogyan lehetne helyrehozni. Az animal-férfi kevésbé lelkes, mint az animal-nő, és akkor tessék, a sors vagy az előítéletek iróniája, hogy a hivatalos kurzus szerint mindez így van, csak éppen fordítva!
A tyúkusz domesztikuszt bekötöttem egy kukazacskóba, ezt egy hét végén kellett megtennem, és a szemetes csak csütörtökön jár. Mindegy, jó hideg volt, úgyhogy kibírta.

*

Ha egyszer tiszta véletlenül nyelvész leszek, akkor majd megmondom, hogy a vazsgárda az teljes vagy csak részleges hasonulás. És bár a légiós ideológiák évszázadában éltem, így se, úgy se tudok hasonulni. Bukarest a horror városa volt az öregek szerint. Mentél az utcán gyanútlanul, minden sötét volt körös-körül, egyszer csak a föld megnyílt alattad! Egy lappancson át a pincébe zuhantál, másnap reggel már disznóhús voltál, házikolbász a kampón, két házzal arrébb, a mészárszékben. Ez azért nem éppen így történt, hanem úgy, hogy a vazsgárda meghiúsított puccskísérletének napjaiban így bánt el ellenségével. Vágóhídon lelőtte, majd kampóra akasztotta az áldozatokat.

*

Ehhez képest már csak a szintén zsidógyűlölő nyilasok tudtak némi újat behozni a képbe egy lyukkal arrébb, Budapesten.

*

S a mi drága kis, ám annál nagyobb elzárkózásunk! A nagy hegy oldalában, ami tulajdonképpen a Kissomlyó, már a pattintott kőkorszakban pünkösdkor előadások voltak. Kegyes tandrámák, s csak a véletlenen múlt, hogy az egyiket nem nézte meg II. József császár. Tán szerencsésebb így fogalmazni: akár meg is nézhette volna, mit veszít vagy nyer vele? Az egyik actióban így örvendez Júdás bukásán az ördög: oh gyöngyöm virágom, én kedves Júdásom! Néhány sorral lennebb pedig a szentencia: oh földem virága, jöszte velünk Alsó-Csernátonba! Ott ültek a hegy, hogy ne mondjam, a fekete pénteken megfeszített Istenfia lábánál nemes Csíknak és távolabb eső helységeknek főfő rendei, díszes tagjai minden renden, akármely Néven nevezendő érdemes tiszteletre méltó számos hívei, és tátott szájjal bámulták a pokoli történetet, hallgatták Júdás szánalmas nyivákolását. Alsócsernátonban pedig kevés kivétellel szinte mindenki járt, s ha nem, akkor holnap, holnapután mindnek eljő az ideje. Ha igen, akkor suttyomban, alkalomszerűen, vagy önként és hosszasan időzve a közöny és fájdalom éjsötét piacterén.

*

Szaladni kell borért a garázsboltba, ejsze nem zárt még a zsidó. Klein Ármin, ez a zsidó-örmény keverék, három szem cukorkával meglopta magát. Arra vigyáz, nehogy piros-fehér-zöldet tüntessen el öreg lóhoz hasonlatos pofájában, „mert ezzel is fogy a nemzet”.
K. Á. mítikus hős lenne, de hát csak az, aki. Az aranygyapjút árulja, lehet, hogy övé az érdem, lehet, hogy az angrósé, de leghamarabb a kuncsafté, akinek ez is, az is, minden kell. A Minotauromakhia társadalma ebben fantáziásabb volt, mint a mienk. Hagyták Jászont megküzdeni a sárkánnyal. K. Á. most éppen az ellenmítosz, jobbján két ementáli, balján egy láda marmaládé. Zárni készül. Egy gyerek bevágtat, bor kell, három liter. Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát. A miccset rogyásig, zimme-zumm. Nagyebéd, mustárral. Megjelenik egy vértanú, négy sebből vérzik. Lesmárolta a németjuhász. A családfő az első pillanatban beijed, miért nem kiáltott be a kerítésen, maga szerencsétlen. Mert akkor még így se tudtam volna bejönni, mondja magában a vértanú. No és mi kell cserébe, ha szépen megkérjük, senkinek ne szóljon erről az apró kellemetlenségről. A kutyát, sajnos, az idén nem oltották be veszettség ellen, de nem beteg egyáltalán. Mondja már, mit akar! Felajánlok egymilliót, kápé. – Az emberi alázat és méltóságtudat stigmáit akarom – mondta erre a vértanú, a családfő pedig egyből átlátja a helyzetet. – Tudjátok mit, adjatok neki enni, mert ez az ősi vendégjog, utána állítsátok oda az ajtókeretbe, és rúgjatok egy hatalmasat a sovány seggébe, ide többet ne jöjjön.
K. Á.-hoz a zárás (ezt értsük úgy: klimax?) előtti pillanatban belépett egy gömbölyded asszonyka. Maga a múltkor olyan jópofa dolgokat mondott, hogy egyből elment a magzatvizem. – No és mi lett az újszülött, fiú vagy lány? – érdeklődött előzékenyen Ármin. – Portás a génbanknál – válaszolta elpirulva az asszony.

*
Klein Ármin úgy röhög, hogy kis híján leesik a székről. Egy légy hosszú perceken át pofátlankodott: hol a fejére szállt, hol a karját, könyökét lőtte be, aztán felfedezte az olcsó és elborzasztó szagú vinilinsaru résein át a parányi eleven sebet. Nem lehetett elverni, elhajtani azontúl. Amikor mégis sikerült, két méterre Ármintól letelepedve, a poros műkőpadlón, száz szemét ráfüggesztve várta a kedvező alkalmat. Ármin pedig egyből leköpte, a becsapódás pontosságán maga is elámult. Mondhatjuk, ilyen pontos soha nem volt még, legfönnebb házzasságának napján az anyakönyvvezetőnél (felelősnél? brigádosnál? kommisszárnál?) és még egyszer, amikor Fellini filmjére csődült. Aztán hogy a Nyolc és fél volt vagy Az édes élet – hát lehet ezt tudni, hát lehet ezt nem tudni, mert egyébként mindenhonnan elkésett, sőt el se ment soha sehova! Barangolásait nyugodtan mondhatjuk irodalmi barangolásoknak, és ezzel egyből lefokoztuk a fantaszták, holdjárók és egyéb csodabogarak, a dög és egyáltalán nem ügyeskedő, sem stréber páriák kasztjába, akiket nem érdekel sem a gazda, sem a maguk boldogulása. Az irodalmat annak lehető legteljesebb személytelenségében élte meg, írót egyet sem ismert, egyszerűen mert nem akarta ismerni őket. Vagy – szokta mondogatni egy elegáns fordulattal – Dantét meg Bulgakovot, Krúdyt. Joyce-t jobban ismerte mint kortársait, valószínű azért is, mert körülbelül úgy akarta ismerni akiket ismert, ahogy nem a többit, akik még vagy már élnek, s a szubjektív nyomaték (ki tudja miért) nem azon hogy élnek, inkább hogy még s már. De a többi sem akarja Ármint megismerni, bevenni éppenhogy nem, ezzel viszont csak azt cirpeli a boltos a leköpött légy fülébe: én is író vagyok! Öblös hahota, tényleg? Akkor meg mi a fenének erőlködsz hogy ezt az irodalmon kívüliséget irodalmi eszközökkel, csúf- meg szépirodalmiakkal vázold a legszűkebb és egyben legtágabb körnek: a családnak? Te családszomorító, te!
Éppen ezért, csakhogy, mert – kötőszózik a boltos, aki a szárazlaska mellé néha egy erkölcsös rímet (rima moralis), máskor egy egész táj- és világleíró strófát becsomagol a síró, és három, sőt öt gyermekét egymaga nevelő sörborpálinka szagú özvegyasszonynak, egy nyolcvanfokos metaforát a gusztusos, arabs kancaformájú hajadonnak, aki kétségbeejtően hasonlít anyjára, nagyanyjára. Ármin ismeri mindkettőt, nekik voltak fantasztikus verslábaik! Tartogat továbbá egy allegóriát, egy helikont és egy párhuzamot, aki rászorul, viheti.
A légy a becsapódás pillanatában kilendült az ellenkező oldalra. Ármin már-már azt hitte, hogy feldől, mint egy kiskocsi a tengerparti autósztrádán, ha oldalba kapja a hihetetlenül pontos, és egyébként is ott a mérnöki számítások szerint elképzelhetetlen szökőár. De nem, a tapadókorongok a lábakon, az ízületek teleszkópos rugózása, az egyensúly visszanyerésének reflexkádenciái pontosan úgy működtek most is, mint máskor, a kisebb vagy nagyobb, zimankósabb vagy forróbb, az ennél is (irodalmibb, kritikaibb, népibb, szocialistább) realista vagy csak tragikomikusabb helyzetekben.
Lehunyta száz szemét és elrepült.

*

– Te benézel a cső egyik végén, én a másikon, és nem látjuk egymást. Miért?
– Hát mert te Kanadában néztél farkasszemet a csővel, én meg Göröcs- vagy Prófuntfalván.

*

Leibniz, akiről azt se tudom, ki fia-borja, csak azt, hogy belevaló fickó, szemrebbenés nélkül bevezeti az esetlegességek igazságát, amely a szükségszerű igazságokkal együtt a köznapok igazságát adja. Minden pillanatban várom, hogy a zsaruk dörömböljenek ajtómon, az előbb felfedezett igazságaspektusokra mutogatva. Én pedig egy váltás fehérneművel, egy fogkefével, egy töltőtollal és egy szendviccsel máris ott állok a küszöbön.

*

A csukott ajtón, egy kisebb hordó sózott halon, egy rakás óvszeren és cipővaxon túlról idehallik Demagógosz dörgő hangja. Legyen Erdély ezentúl önálló nagyfejedelemség! Természetesen a népet is megkérdezzük, hogy akarja-e, hogy mi akarjuk. Az ENSZ-t, a NATO-t, Patrubányékat. Jobbágyot és pénzt verünk, a főlap EU-s, a hátlap meg nemzeti, Bocskay, Bethlen vagy a Báthoriak címerével. Utóbbi, a három sárkányfogas a székelyeket még mindig őrületbe kergeti. A Báthoriak jól odabalindoltak a székely szabadságjogoknak vagy négyszáz évvel ezelőtt. A helyükben lesülne a képemről a bőr.

*

Itt nincsenek áttűnések. Itt minden meredeken és kezdettelenül önmagában kezdődik, sőt, sosem lesz vége. Ez így van még akkor is, ha az öt évvel ezelőtt lejáratott huszadik század oly távolinak tűnik, hogy lassan már nem is emlékeznek a két világháborúra, a holokausztra, Japán leatombombázására. Atomlebombázására. Emlékezni csak a profik emlékeznek, a történészek és a bérgyilkosok. Új metaforák és katasztrófák a láthatáron.

*

A vértanú mindvégig ott állt, ahol a helyét kijelölték az égi vagy csak a nevetségesen földi hatalmasságok (mint amilyen a családfő, aki az imént borért küldött), és azt mondta: nincs egyetlen igaz ember sem, mert nincs különbség, mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ha ez így van, akkor valóban mind disznókká meg árnyékká változunk.

*

Mon captain, mon captain, dúdolja fogatlanul a Kiseleffen egy öregember. Igen, a Kapitány, akit meglőttek, ez volt a pont a ribillióra. Másokat itt, ezen a dombon, szökés közben. A jócskán megváltozott színhelyen, Gyergyóban, Vasláb vagy Alfalu felett meg is mutatta a kaszálót, ahol át kellett hogy fussanak a menekülők anélkül, hogy hátranézhettek. Orfeusztól elkobozták Eurüdikét, a vasgárdától a filozófusait. Nem tudom, mennyire jellemző, hogy a huszadik századi román nemzeti gondolkodás nagyjait ott látjuk a Capitan lábainál, amint felnéznek rá. Ez, mondják, nem a feltétlen alávetettség derivátuma, inkább az erő meg az egyén kiteljesedő metaforája, a vezetés így elképzelt, non-polgári, annál inkább társadalmi konvenciója.
Hari Batasuna útban Irak felé, ahol vagy túszul ejtett újságíróként, vagy rendfenntartóként működik a következő hónapokban, a tizenegy órai rádióhírekben hallja, két székely pasi elindult a San Franciscó-i Yosemite Nemzeti Parkba, megmászni az El Capitant. A világ legnagyobb gránittömbjének 1200 méteres, függőleges falát. A technikai felszerelés négyezer dollárba került, olyan speciális kötelet rendeltek, amilyen jóformán nem létezik. Akkor meg hogyan másznak majd július 4-5-én?

*

Közben meghalt, s jó, hogy meghalhatott. A létrán állt, a foglalatba beletörött égőt cserélte, csak az történt, hogy valami egetverő marha a null-fázishoz kötötte a feszültséget. Az esőcsatornát fogta, mindene megdermedt, aztán létrástól a cementre zuhant. Még élt kilenc napig, de jó, hogy meg tudott halni. Úgy járt, mint Superman, akit a ló levetett hátáról, csakhogy Superman rosszul fogott földet, mert még tíz vagy tizenöt évig úgy élt a tolószékben, hogy csak a szemét tudta mozgatni, minden egyebe halott volt. Az én apámmal nagyon rendes volt az Isten, ezt a lánya mondja.

*

Tárgyaink lázadásának inkább okait, semmint tényét, a hatvanas években kezdtük boncolgatni, amikor egyszerűen, de annál hatásosabban megjelent az etikában, filozófiában s még egy csomó helyen az elidegenedés. Nem is az volt a pláne, hogy a szék fellázadt, inkább, hogy miért? No és tudja-e valaki, hogy miért? Minden lehetőség, amivel az okfejtő számol, a megismerés határain túl van, hogy most az egyszer divatos legyek.

*

A kis Muffnak megvolt az az eléggé nem csodálható képessége, hogy mindent magára vonzott (és közben semmit se taszított el), ami egyszer fémből készült. A kanalak a Ritzben felröppentek a hófehér damaszttal letakart asztalról, és fején, mellén, vállain kötöttek ki. Csodájára jártak a népek! Mindenki meg akart bizonyosodni arról, hogy amit a kis Muff elművel, az nem csalás, nem ámítás, ezért megtömték a zsebüket szeggel, bádog fiastyúkkal. Valaki egy Kalasnyikov géppisztolyt dugott diszkréten a gatyája korcába. Ahogy beléptek a kis Muff szobájába, halk és megállíthatatlan suhanással szöktek el gazdáiktól a fém tárgyak, átszálltak a szobán, és kikötöttek a révben. Ez így ment egy darabig, míg valaki, maga is a nyájból, meg nem elégelte a különböző serpenyőkkel, vastüdőkkel és más fémtárgyakkal rohamozó csorda imádatát. Neki a csípői voltak fémből, ám mielőtt még a kis Muff érvényesíthette volna képességeit emez rozsdatemetői hangulatban, az illető tenyeréből egy inoxból vagy vídiából készült, mesterien megmunkált fallosz szállt fel és belefúródott a kis Muffba, akinél az orvosok nem egészen húsz perc múlva súlyos, végzetes belső vérzést állapítottak meg a halál okaként. Az ok – de még inkább az eszköz – a mindent átverő fallosz. Itt a vége, fuss el véle.

*

Amit a francia polgári demokratikus polgártársaktól benyelt az utókor: hogy előbb lenyakazták a királyt meg a királynét, utána az ellenzéket, legvégül pedig magukat, azt miért nem fogadta el Lenintől és elvtársaitól? Érdekes, hát nem? Még akkor is, ha a francia polgári újkor úttörői és nyakvágói fütyültek minden üdvtanra. Percig sem állították, hogy létezésük kizárólagos értelme csakis a köz meg az egyén boldogulása. S hogy Leninék ezt mondták, hát azt ki tudja manapság, miközben minden idők legnagyobb társadalmi átrendezésére vállalkoztak. Ebben a csupa szocialista vállalkozásban bejött, ami kapitalista volt: a bukás kockázata.

*
– Te nem kapsz csukamájolajat, mert nincs miért kapjál – mondta az osztályöntudattól foszforeszkáló óvónéni. A csukamájolajat a proletariátus gyerekeinek találták ki, ezért hullt a munkásosztály vére a nagy osztálycsatákban. Ezért a csukamájolajért. Te burzsuj vagy! Mindenki régi dögöljön meg, még az újszülött is. Hát szóval ez egy kemény érv amellett, hogy az ember ne nagyon higgye még azt se, amire pedig azt mondták, hogy muszáj.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10

Zsebregény / 9

Zsebregény / 8

Zsebregény / 7

Zsebregény / 6

Zsebregény / 5

Zsebregény / 4

Zsebregény / 3

Zsebregény / 2

Zsebregény / 1

2010. október 6.

4 hozzászólás érkezett

  1. káfé főnix » Blog Archive » Oláh István: Zsebregény (16):

    […] Zsebregény / 15 […]

  2. káfé főnix » Blog Archive » Oláh István: Zsebregény (17):

    […] Zsebregény / 15 […]

  3. káfé főnix » Blog Archive » Oláh István: Zsebregény (20):

    […] Zsebregény / 15 […]

  4. káfé főnix » Blog Archive » Oláh István: Zsebregény (22):

    […] Zsebregény / 15 […]

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights