És mi lesz ebből? Az egyszerű, mit sem sejtő ember ezt kérdezi hangosan, vagy csak úgy, maga előtt motyogva, a négy fal között. És ha keresztény, még keresztet is vet utána..
Sebestyén Mihály Festett jövőkép – alig leplezett szorongással című cikkében (marosvásárhelyi Népújság) a rá jellemző szarkazmussal megpróbál kivetíteni egy olyan víziót, amit senki sem kíván tájainkon, de ami nagyon könnyen bekövezhet, hogyha nem változtatunk azokon az európai játékszabályainkon, amik elavultak, nem felelnek meg az élet valóságának. Elég erős-e Európa, hogy szembeszálljon a migrációs hullám okozta kihívásoknak, vagy beadja a derekát és el kell viselnie a lassú, de biztos asszimiláció minden kínját. Válasz nincs, de a vízió teli van tanulsággal, szatirikus éle pedig arra figyelmeztet, hogy bármilyen meglepő újdonság köszöntsön is ezután Európára, semmi sem új a nap alatt…
„A változások nem maradnak hatástalanok. Sokak életét megkeserítik. Még többek életét megmentik. Lesznek talán vegyes házasságok. Sőt arab nyelvű útjelzők. A Kossuth Lajos utcát és az Antonescu sétányt is kitáblázzák: felül arab, alább – ebben a sorrendben – román latin, magyar latin és valamint angol latin betűkkel.
A kerítésekhez minden bizonnyal iskolás csoportokat fognak vinni a turbános, keffiás tanár bácsik és kendős vagy burkás tanár nénik szigorúan elkülönített (nem is bűnös koedukált) csoportokban, és rámutatnak arra, hogy ez a kizáró szemléletmód megtestesült tárgyi bizonyítéka állta útját három percre a diadalmas új eurázsiai szellemnek és humanizmusnak.
Az önkéntes segítők szobrai ott állnak majd a keleti pályaudvarok és a II., III. és IV. János Pál pápa terek mellett/közepén. A mecsetté átalakított volt zsinagógákban Izrael­-ellenes szurákat fognak felolvasni. És nem lesznek délután hat órai kezdettel meghirdetett kulturális rendezvények – pangani fog ez idő tájt a Bernády Ház is – mert minden magára valamit is adó, új típusú, sokoldalúan fejlett mohamedán kultúrával büszkélkedő műveltséghordozó a müezzin hangjára figyelmezve ellódul majd hajbókolni, térdepelve fejét ütögetni a közeli Ibrahim al Ibn Filimon utcai mecsetbe. Ezzel szemben fellendül majd a szőnyegszövő ipar, a nagy bevásárlóközpontok, ha állni akarják a versenyt, bazárokká (suk) alakulnak át, átrendezik a kínálatot.
A ruhásüzletek egymást túllicitálva kínálják majd a szebbnél szebb selyem tetőtől talpig lepleket, a férfiak csak úgy dúskálhatnak a turbánokban. Fürdőszobák helyett törökfürdők lesznek, masszázsszalonok és többnejűség. Kávéházak, vízipipa. Alacsony munkamorál.
Az iskolákban a dicsőséges török hadjáratok történetét tanulják majd a gyerekek és nem szabad megkérdőjelezni azokat az igazságokat, amiket lediktálnak a tanárok. A nők megvetését és a férfinem diadalmas győzelmi himnuszát külön órán sajátítják el a fiak.
Némiképpen hasonlítani fognak az idők az ötvenes évekhez. Ízlés­ és tudatmódosító tanfolyamokat szerveznek, kádik mondanak hálaadó imát december 1-­jén, augusztus 20-­án, az aktuális muzulmán ünnepeken. Az Isis vezetők képe ki lesz függesztve minden középületben. Dorin Florea, akkor is ő lesz majd a polgármester, már folyékonyan beszél arabul, hiszen az mégiscsak könnyebb, mint a magyar, és többen lesznek arab szavazói, mint mi ma.
És abban is hasonlítani fog az ötvenes évekhez, hogy bár ki van hirdetve a lelkiismereti szabadság, de a katolikus, református, ortodox vagy unitárius gyerekek csak titokban, az éj leple alatt osonhatnak vallásórára. A papok ellen koncepciós pereket fognak kezdeményezni, és a nemzeti ellenállást kíméletlenül le fogják törni. A ramadán megszegőit megkövezik. Nem kizárt, hogy végül a lakosság egy mindenre elszánt rétege létrehozza a keresztények és volt konzervatív európai értékekben hívő népek felszabadítására a keresztény kommunista pártot. Azt nem garantálom, hogy maga N. C. is feltámad addigra.”

*

A szeptember 2-i budapesti események tovább növelték a menekültek körében a káoszt, a türelmetlenséget és az értetlenséget. A hatóságok időről időre sűrűn változó, egymásnak ellentmondó, látszólag logikátlan intézkedéseiből csakis düh és elkeseredés hajt ki. A logikus kérdés: ha a dublini egyezmény eleve azt írta elő, hogy a migránsok ott kell hogy megvárják ügyük elintézését, ahol beléptek az unió területére, akkor Magyarországnak sürgősen nem óriásplakátokra és kerítésre lett volna szüksége, hanem tábortelepítésre. Hogy elkerüljék a Keleti körül történteket, ami a nagy médiaérdeklődés nyomán elkezdett világszégyenné dagadni. Teljesen indokolt Gál Mária normális körülmények között naivnak ható, ezúttal viszont logikus kérdésfeltevése: miért hülyítik az amúgy is elcsigázott, hőség gyötörte, reménységük utolsó morzsáit felélő migránsokat? „Miért vezénylik a rendőrséget a segítségre szorulók ellen, miért nem a bevándorlási hivatal munkatársai végzik a dolgukat, ahhoz, hogy tovább utazhassanak az utazni vágyók, vagy hogy hol van az állami segítség, miért civilek, miért lakossági adakozásból kell biztosítsák az alapvető ellátást a napok óta víz és élelem nélkül tengődők számára, miért kerítésre, erőszakszervezetek látványos felvonultatására költi a magyar állam a pénzt, ahelyett, hogy a jóval kevesebbe kerülő segítségnyújtást választaná…” (Miért, maszol.ro)

*

Azt hittem, ahogy telik az idő, legalább egyetlen épkézláb hivatalos kezdeményezése lesz Budapestnek az EU felé a kérdés rendezésére. De nem, csak az ujjal mutogatás, a riadalom áthárítása. Az egymásra kenegetésből sosem sült ki semmi jó. Nem csoda, ha Berlin (Rózsa Sándorként) összevonta a szemöldökét…

*

Gondolom, senki sem csodálkozott azon, hogy a csütörtök délelőtt hirtelen, minden előzmény nélkül beálló különvonatot, amelyre a karhatalmiak már feltessékelték a Keletinél tartózkodókat, megrohanták a migránsok. A szerelvény hamar megtelt, a felszállók abban reménykedtek, hogy végre, megindulnak nyugat, Németország felé, ahogyan azt napok óta kétségbeesetten skandálják. Ámde a vonat Bicskénél váratlanul megállt, ahol a menekülteket a bicskei táborba invitálták: ott fogják kivárni sorsuk intéződését. Csakhogy a migránsok ismét átverve érezték magukat: No camp! No camp! kiabálták és visszaszálltak a szerelvényre… A második vonatot jóformán el se tudták indítani, mert a hír gyorsan terjedt, s az addig felszállók közül sokan leugráltak… A csütörtökön többször is megismétlődő vasúti csel tovább szította az elégedetlen hangulatot.

*

De miért nem kell a tábor? Hiszen valamikor, a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor a keleti diktatúrákból, de már Ázsiából, Afrikából is nem kevesen menekültek nyugatra, Ausztriától kezdve Svájcon és Németországon át, menekülttáborok egész hálózata működött hatósági felügyelet alatt, ahol normális – bentlakásos – körülmények között akár hónapokat, olykor éveket is eltöltöttek az ottlakók, amíg ügyüket kitisztázták és választ kaptak abból az országból, ahol letelepedni óhajtottak.
Senki se állítja, hogy egy ilyen táborban lakni leányálom. De az is igaz, hogy embere válogatja. A Káfé főnix az elmúlt években két olyan valóságirodalmi munkát is közölt (2010-ben, illetve 2013-ban), amelyek a személyes átélés hitelével nagyították ki számunkra a hontalanná válás és a menekültstátus minden fizikai és lelki megterhelését.

*

Elekes Ferenc Éden Bádenben című kisregénye (a Káféban még Kényes dallam cím alatt jelent meg) különösen közel áll a szívemhez, hiszen az újságírásban hajdani kenyeres pajtásom, jó barátom követte el. Nem tudom, mennyit vívódott saját magával, amíg úgy találta, hogy élményanyaga eléggé megérett a kihordáshoz. Szövegében sok a lírai megközelítés, a kedvvel és rátermettséggel mesélés lendülete. Nem is annyira a konkrét vonatkozások, mint a metaforikus szerepet betöltő mozzanatok, élettörténet-mozaikok azok, amik mintegy belülről mutatják meg az otthontól való elfordulás problematikusságát. A könyvbeli idő, bár a szövegben nem terjeng túl, elegendő ahhoz, hogy a névtelen, első személyben beszélő főhős – akit sokfelől, de mindenek előtt Erdélyből érkező menekült társai Mesternek emlegetnek – mérlegre tegyen mindent, egész addigi életét és meghozza azt a döntést, amely nem zárja le mögötte a hazavezető utat. Meggyőződik róla, hogy menekülése illúzió volt csupán, a tábort Don Quijote módjára élte át, s jó, hogy lehullott szeméről a hályog. De vajon mindenkinél működik a belső mérleg?

*

Gyárfás András regénye (Mentőövbe szorulva) 2013-ban futott a Káfé főnixen. A könyv személyes élményét meséli el a nyolcvanas évek elejéről, egy svájci menekülttáborból, amelyben alkalma nyílik közelről megismerni a különböző égtájakról és országokból érkező menekültek mentalitását, kulturális viszonyait, gondolkodásmódját, temperamentumát. Az egy fedél alatt élő menekültek egymásrautaltsága olykor összekovácsolódó közösségi életet mutat, de ez csak a látszat: a várakozás nehéz hónapjai többszörösen próbára teszik a táborlakók állóképességét, türelmét és szándékainak komolyságát. Gyárfás minden részletre odafigyel, s mint egy vérbeli szociológus, érvényes konklúziókat fogalmaz meg. Ezt írja például a menekült lét és a házasságok gyakori felbomlása közötti összefüggésről: „Az emigráció a házasságok igazi próbája. Végre jelentkeznek azok a súlyos, életbevágó problémák, amiket rövid vagy hosszú távon csak ketten együtt lehet megoldani, és ha felismerik, hogy mik azok, amiket az idegen, megváltozott körülmények hoztak magukkal, és józanul gondolkodva megoldják, előjönnek és örökre megmaradnak azok, amelyeket otthonról hoztak magukkal, nos, ezekkel az általam megismert párok 80%-a nem tudott megbirkózni. Még együtt maradnak, míg a gyermek vagy gyermekek ki nem repülnek a fészekből, de aztán, mint a tibetiek az imamalmokat, naponta újrapörgetik a valós vagy vélt sérelmeket, s elszakad a film, jöhetnek az ügyvédek.”

*

A két könyv bár írói módszerében és téma megközelítésében eléggé elütő, végső soron mégis kiegészíti egymást, felvértezi az olvasót azzal az empátiával, amely illúzió nélkül, de problémaérzékenyen tekint a migráció jelenségére. Az persze előfordulhat, hogy egykori menekültek maguk tiltakoznak vehemensen más menekültek befogadása ellen, megkérdőjelezvén akár a menekülés megindoklását is. De szeretném remélni, s e két írói tanúságból is azt szűrtem le, hogy akit megcsapott a hontalanság keserű füstje, az nem tud közömbösen tekinteni a hozzá hasonlóan bajba került szemébe.
*

Mielőtt a mai mozaikot lezárnám, még két epizódról föltétlenül meg kell emlékeznem.
1. Az ausztriai Parndorfban egy héttel ezelőtt megtalált kamionnal megegyező méretű teherautóba szállt be 71 önkéntes szerda este egy performansz keretében. A bochumi Schauspielhaus és a Gerard Graf szállítmányozó vállalat közös akciójában egy 7,5 tonnás zárt kamiont parkoltak le a német város színháza előtt, és az önként jelentkezők számára lehetővé tették, hogy ugyanúgy zsúfolódjanak bele a kamion rakterébe, mint a Bécshez közeli autópálya leállósávján egy héttel korábban talált „halálfurgon” 71 halálos áldozata. A rendhagyó eseményre több százan gyűltek össze. A résztvevőknek előbb egy, a hűtőkamion alapterületével megegyező méretű, 2,5 méterszer 6 méteres, földre rajzolt négyzetbe kellett beleállniuk, majd beszállították őket a színlelt kamion belsejébe – az ajtót nem zárták rájuk -, végül hagyták, hogy néhány percig „magukba mélyedjenek”. A szervező Olaf Kröck fődramaturg szerint megindító volt az a néma csend, amellyel a jelenet lejátszódott. (MTI)

2. Az osztrák civilek arra készülődnek, hogy polgári engedetlenség keretében vasárnap gépkocsikonvojokat indítanak a Magyarországon rekedt migránsok kimentésére. Felhívásukban nehezményezik, hogy az osztrák kormány és az EU tétlenül nézi, ahogy Budapest utcáin emberhez nem méltó körülmények között táboroznak a menekültek. Annak is tudatában vannak, hogy gesztusuk esetleg embercsempészetnek minősül, de vállalják a kockázatot – nem ülhetnek ölbe tett kézzel! (Facebook)

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ