Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (12)
Ötven
Olvadt, de kevés ház előtt takarították a járdát (az övéké előtt sem). Taposta a latyakot a gumicipőjében, amelyet Olga ráerőszakolt. Az a dacos gondolat foglalkoztatta már ébredése óta, hogy igenis, lehet két nőt is szeretni egyszerre, miért ne? Az a bizonyos Noémi-Tímea képlet ugyancsak valóságosnak tetszik… Hallotta azt is, hogy valaki két nővért szeretett (vagy szeret?) egyszerre. Miért ne, kinek árt vele, ez az ő dolga, ha bírja ravaszsággal (és potenciával), amíg fiatalnak érzi magát. Biztos volt afelől, hogy Eszter előbb-utóbb életjelt fog adni magáról. („Egy nő nem haragszik, ha a szeretője kurvának nevezi, a jelző inkább hízeleg neki”). Fütyörészett. De a szíve nehéz volt. („Rettenetesen, borzasztóan szeretem! Azzal is megelégednék, hogy csak simogassam és csókolgassam, ha vele lehetnék…”). De közben panaszkodna a bestia, hogy a tekintetemmel háromszor is levetkeztettem – tette hozzá felindultan. És akkor mit csinálnék?… Egész nap izgatott volt, mintha randevúra készülne.
II. rész
Ötvenegy
Estefelé Olga átkiabált Róbertnek, a szobájába: – Eszter kérdi, hogy mi kell egy levéltári belépőhöz? – Róbert nem veszítette el a fejét, visszakiáltott: – Attól függ… Melyik részlegbe?… – Gyere, beszélj vele! – mondta most már bosszúsan Olga. – Be kell fejeznem valamit… Mondd azt, hogy megérdeklődöm és holnap felhívom… – És boldogan kuncogott magában. Odatúl Olga folytatta a beszélgetést, egyszercsak hallotta a nevetését. – Te is megéred a pénzedet… – és most már csaknem fuldoklott a kacagástól. Róbert csak a vacsoránál merte megkérdezni, közömbösen, hogy min nevettek olyan jól. – Pikáns női história… Nem mesélhetem el – mondta Olga, és megint vihogott egyet. – Látom, gyönyörű dolgokról fecsegtek a telefonban! – nézett reá bosszúsan Róbert. – Ugyan, csacsiság az egész… – fejezte be derűs békülékenységgel Olga.
Ötvenkettő
Róbert csakugyan mindent megérdeklődött, és alig várta az estét. – Kezedet csókolom… – kezdte szertartásosan. – Te buta! – mondta fojtott hangon Eszter. („Bizonyára nincs egyedül!”). Róbertet elöntötte a vágy. Körülnézett, Olga valahol a kijárat felé lehetett. – Az enyém leszel! – súgta a telefonba. – A kérdés az, hogy érdemes-e… – mondta teljesen megváltozott modorban, jó erős ejtéssel, Eszter. („Bejött József!… Vagy valamelyik fiú…”). – Ki tudja, mit kell majd szenvednem érte… Megéri-e? – folytatta ugyanúgy Eszter. – Kezdd el mindenképpen! – mondta most már teljesen nyugodtan, csaknem szilárdan Róbert. („Hadd hallja Olga is!”). – Ráérnél holnap? – kérdezte rövid szünet után Eszter. – Én úgy tizenegy felé mennék át… Igen? – Természetesen… – felelte Róbert, és nehezen tudta palástolni az örömét. („Nem baj, ha megérzi…”). – Hozd magaddal a munkahelyi belépődet… A Várkapu előtt várlak. – Sokáig forgolódott az ágyban, nem tudott elaludni. Mélyen kivágott, testhez simuló fekete estélyi ruhában látta Esztert, úgy állott, a jobb lábát kissé előrevetve, mint egy tévésztár. („Így szeretnék táncolni vele…”), és végre elaludt.
Ötvenhárom
Róbert a nyakkendőjét kötötte, közben fütyörészett. – Giccses egy jelenet! – gondolta, és most már mosolyogni is akart, amikor Olga visítozni kezdett a telefonnál. – Róbert… Beteg a kicsi!… Rohanj a kocsiért, be kell hozni! – Borzasztó nap volt. A Kisjuci üresen pillogó szeme, kifehéredett arca. Már beszélni sem akart. De Juci nem veszítette el a fejét, fékezte az apját, aki mintha nem vette volna tudomásul a kanyarokat. Behozták a gyermeket a kórházba. Csak estére nyugodtak meg egy kicsit, Juci hazaküldte a két öreget, hogy telefonáljanak Lacinak. („Megvert az isten!”). Furcsa volt, hogy Róbert így gondolta, kicsi i-vel, mintha egy üres mondást ismételt volna, és ezért később keserű szemrehányást tett magának.
Ötvennégy
A reggeli hírek rosszak voltak: valami látszik a gyermek tüdején. Magas láza volt. Olga elkérezkedett, és Jucival a kórházban töltötte a délelőttöt. Róbert csak ténfergett fel s alá az irodában. („Vajon ő is büntetésnek tartja-e?”). Délutánra megjött a veje, együtt mentek át a kórházba. Olgáék még mindig ott voltak, sápadtan és kimerülten. Estére csökkent a láz, a gyermek elaludt. Az öreg, kövér orvos valamennyiüket hazaküldte. Jucira direkt ráparancsolt, hogy aludjék egy nagyot, ha bírni akarja az iramot. („Vajon ő is büntetésnek tartja-e? Azt hiszem, vallásos… Egyszer erről is… Csak múljon el ez a keserű pohár!”). – Komplikációk nélkül – tette hozzá félhangosan, de senki sem figyelt reá. Róbert lesütötte a szemét, mint a rajtakapott tolvaj.
Ötvenöt
Rajongott az unokájáért, éppen mint a lányáért is. Annak idején, amikor Juci beteg volt (még magasabb lázzal, az eszméletét is elveszítette), felajánlotta magát a végzetnek: ha az orvos azt mondta volna, hogy csak akkor mentheti meg a kislányt, ha az apja leveti magát a házuk tízedik emeletéről, szó nélkül megtette volna…
… Eszter ugye megérti, hogy miért nem telefonált ő, miért bízta Olgára a dolgot. Juci némán hallgatta a beszélgetésüket, teljesen le volt taglózva. Arra a régi gyermekkori betegségére nem emlékezett.
A krízis még tartott, bár a láz jócskán lement.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész
Pusztai Péter rajza