– Szóval – folytatta Picur -, a Kő állítólag a Magban van, kezeink között tartjuk… amikor megszületünk. A legkülönlegesebb az, hogy első urunkra a Kő indít el. Ezt úgy képzeld el, hogy születésünkkor már egy olyan tudással, vagy inkább ösztönnel rendelkezünk, ami más népeknek nem adatott meg. Vannak álomlátók, akik meglátják azt is, ami még meg sem történt. Vannak akik – mondjuk, mint én is, – tudnak egyet s mást, de, hogy mire használjuk erőnket, azt a jövő hozza el. A későbbiekben a Kő mintha elveszítené erejét, nem működik úgy többé, mint korábban. Azt mesélték nekem, hogy ha szükség van rá, ha bajba kerülök, akkor segíteni fog. Most sem tiszta előttem, miben segíthet nekem. Egyetlen előnye, amit gyakran használgattam az, hogy világít a sötétben. Persze csak akkor, ha kezembe veszem.
– Érdekes. Ilyen köveket nem kapni ezek szerint bárhol. A Kerek Mezőn van egy hely, ahol fehér, fényes köveket találni, de egy sem világított azokból sosem. Vajon mások ültették bele a fényt?
– Lehet, hogy egyszerű tulajdonságról van szó csupán. Én sem tudom, hogy mi van benne. Szóval, ezeket a köveket egyszer a koboldok megpróbálták ellopni a népemtől. Egy éjszaka betörtek a falunkba, s valamennyi varázskövet elvittek. Céljuk az volt, hogy minden kőből kivonják a varázserőt, azt pedig a saját céljaik érdekében használják… De valami fura dolog történhetett, ahogy mesélték a régiek, mert pontosan három virágfordulós napra rá, a faluhatárból eltűnt minden kobold, s helyettük szanaszét ott hevertek varázsköveink… Azóta még jobban őrizzük őket, hiszen csak a manóknál vannak biztonságban…
Máskülönben nincs amiért a fénye után kutatnom. Ha ezt tenném, vagy Kurjancs büntetne meg, vagy a Hoold-fény vinne el. Egyiket sem akarom. Senki nem mondta nekem, de tudom, hogy belepiszkálni nem szabad. Magam ellen a sorsot nem hívom ki! Gondolom, ezzel egyetértesz.
Hallgattak egy sort. Tücsök belátta, nincs értelme tovább kíváncsiskodnia. Amióta találkoztak, a kis manó rövid idő alatt annyi titokzatosságot elejtett szavakban, hogy azt megérteni egyhamar, segítség nélkül nem tudja. Akármennyire is kíváncsi legyen, volt annyi esze, legalábbis valahol legbelül, nagyon mélyen, odabenn valami azt súgta, hogy „várja ki a végét”, mert időben megtud majd mindent. Azt is megértette tehát, hogy vannak dolgok, amelyek felől jobb nem kérdezősködni. Ki tudja, még tényleg eljönne utánuk az a „hooldbéli” micsoda.
Fáradtnak érezte magát. Akaratlanul is ásított egy nagyot. Picur is ezt tette.
És mielőtt szólhattak volna egymáshoz egy szót, szépen álomba merültek.
Odakint a dühöngő vihar kissé csendesedett. Bár az eső tovább szemerkélt, a szél ereje is alábbhagyott, a farönk, melynek odújában a két kis teremtés a csendest húzta, immár lassabban, szinte méltóságteljesen siklott tovább a másodszor is megáradt víztömeg hátán.
Nem messze tőlük, egy kiugró partszakasz tövében, egy hatalmas szikla tetején árnyék ült mozdulatlanul. Ha valaki figyelte is, nem mondhatta volna meg, ki vagy mi leselkedik a magas fűzek lengedező lombja alatt. Úgy tűnhetett volna a szemlélődőnek, hogy a hullámháton sodródó farönköt bámulja. Ahogy az egyre közelebb ért hozzá, lassan felállt és ugrásra készen várt…
Ezzel egy időben a farönk mögött halk, különös cuppanás hallatszott. Zöldes-barna, vizenyős, kék szemű, békakezű lény bukkant föl a víz zavaros hullámaiból. Kócos, lelapult, hínáros fején kerek, kis csigaházkorona volt.
Egyik kezével megragadta a sodródó rönköt, a másikkal pedig kopogott.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész,