A labirintusban

Most már nincs megállás a felszínig. Közben még egy feladatot kell teljesítenünk. A főjáratban hagyjuk a hátizsákokat, a karbidlámpa minden, amit vinnünk kell. Cédulát is mellékelünk a csomagokhoz, a mögöttünk lévőknek: „Fél 9-kor elindultunk a Díszterem felé. Ha előbb értek ide, ránk ne várjatok. Viszontlátásra – kint!” – s aláírások.
Este kilenckor a Díszteremben vagyunk, amelyről annyit beszéltek már ezen az úton… Mindenütt víz csepeg: a falból, a mennyezetről, amely beomlott, s agyaggal keveredik a sziklákon. Csúszkálunk (de mennyivel könnyebb csomag nélkül!), alig akad hely a csizmának, ahol megvethetjük a lábunkat. A bejárattal szemben törmelékhalmaz, azt kell megkerülni, hogy eljussunk a cseppkövekhez.
A sötét boltozatok alatt cizellált képződmények ezrei. Egy derékvastagságú törzs, az alja kicsipkésedik s százfelé ágazik. A
nyúlványok végén félénk cseppek remegnek a halvány lámpafényben.
Az egész olyan – olyan ünnepi …
– Vigyázzatok, a fejetekkel le ne verjétek a kristályokat! – figyelmeztet Béla. Ezen a szakaszon több időnk volt nézelődni, Béla úgy mutatta be a barlang legszebb részét, mint az otthonára büszke házigazda. S úgy óvott is minden apró cseppkőcsodát!
Óvatosan kerülgetjük a lelógó jégcsapszerű képződményeket, az ember csak nézelődik, és nem is próbálja megfogalmazni, milyen érzést vált ki belőle a természet művészete.
Az idő jut eszembe… S az, hogy minden vízcsepp parányokat hordoz magában, s gonddal helyezi a cseppkő végére, és aztán követi egy másik. Az a csepp pedig teljesítette hivatását! Hány csepp kell ahhoz, hogy felépüljön egy képződmény? . . . És mennyi idő?…
A cseppkő a barlangászok szeme fénye. Elég jó ütemben haladunk előre, fél tíz körül elérjük azt a barlangrészt, amely méreteivel leginkább lenyűgöz. A nagy meanderrendszert.
– Figyeld ezt meg – mondja Laci. – Legutóbb harminckét színlőt számoltunk meg! A professzor is először jár itt. Egy csiga alakú szikla előtt áll, felnéz a hatalmas képződményre, és áhítattal suttogja:
– Grandiózus!
Kétszer annyit mászik, mint mi, minden párkányt látni akar közelről is. Utánakapaszkodunk mintegy három emelet magasságba. Ott mondja:
– Jegyezd fel, hogy ez világritkaság! Iskolapéldája annak, hogyan alakul ki a barlang. Föld alatti speleológiai múzeum! – A cseppkő általában a barokkot idézi – mondja. – Ez a grandiózus képződmény – modern!
Vagy egy órát töltünk a hatalmas meanderrendszer bejárásával. Párkányok között kapaszkodunk egyre fennebb, s alig vesszük észre, hogy ismét oda kanyarodtunk vissza, ahonnan elindultunk. Fentről is lenyűgöző a látvány, bár a szintek összebonyolódnak, s nem lehet messze látni. A képződmény alja – érzésem szerint – vagy tizenöt-húsz méterre alattunk lehet.
…Később, a felszínen, a kör tagjai ennek a barlangcsodának méltó nevet adtak. A biospeleológia megteremtője születésének századik évfordulója alkalmából Emil Racovită Meanderrendszernek nevezték el!…
Egyre fennebb jutunk, elérjük a meanderek tetejét. Aztán ismeretlen helyeken járunk, ahová ember még nem tette a lábát… Azt mondják a fiúk, menjek előre …
Az ismeretlen egyáltalán nem félelmetes: az ember itt maga mögött karbidlámpa-fényeket lát, hangokat hall, kapaszkodóknál kéz nyúl a hóna alá: Tomor Zoli segít fellendülni a szemben levő párkányra, aztán bevárja a többieket. Az ismeretlen pedig feltárulkozik, minden szépségét végigpásztázza a halvány lámpafény.
Pirosak az arcok. Égünk az izgalomtól, s rohannánk tovább, egyre bennebb ebben a rejtőzködő világban, amely sok évezreden át dugdosta szépségeit az emberi tekintet elől.
– Óvatosan, fiúk, el ne tévedjünk! – Ez Béla józan hangja. – Vissza kell térnünk az ismert járatba, mert kevés a lámpákban a víz… Tudok egy oázist vagy egy órai járásra.
Csak most vesszük észre, hogy szomjasak vagyunk.
Egy csapásra szertefoszlik az ismeretlen varázsa…
A professzor felhívja a figyelmet egy kalcitkristály-fészekre, amely úgy néz ki, mint egy keresztmetszet.
– Az is – mondja -, a hegy keresztmetszete. Ez a kristályfészek a barlang keletkezése előtt alakulhatott ki, aztán a víz kettévágta.
Este tízkor elérjük az Enikő-csarnokot (Bagaméri kislányáról nevezték el). Újabb csoda. A mennyezetről kalcitkristály képződmények csüngnek alá … Fantasztikus formákat öltenek… Olyan is akad közöttük, amely a gravitációs erővel ellentétesen – visszafelé kunkorodik, a mennyezet irányába! Képződésük mechanizmusa még talány.
Ülünk összehúzódva, hogy kíméljük a lecsüngő száracskákat, s közben a professzor magyaráz:
– Egyesek szerint ezek a kristályok a dús nedvességtartalmú levegőből csapódnak ki s úgy rakódnak le…
A gyenge fényben próbáljuk megállapítani a kristályok színét. Vörösek ott, ahol több az agyag a mennyezeten, aztán elsárgulnak, lassan veszítik a színüket, s végül fehérré, áttetszővé válnak. Zoli lámpát tart a cseppkőrács mögé: tiszta műélvezet … Kár, hogy nem lehet ennél a fénynél képet csinálni. A maradék magnéziumot a meanderrendszerre tartogatja a professzor.
Ismét továbbindulunk, előre a labirintusi mellékjáraton, Laci hátraszól:
– A legutóbbi expedíció itt dolgozott – mondja -, próbáltuk kibogozni a főjáratot s jeleket tenni. Ezen a helyen kaptunk egy cédulát a rohamcsoporttól, hogy „Vigyázat! Most járunk itt harmadszor!”
Egyre nehezebb kiigazodni ebben az útvesztőben. Párkányok váltják egymást. Megyünk az egyiken, aztán egy szakadék elzárja az utat. Fennebb kell kapaszkodni. Ott úgy érezzük, hogy előrehaladunk. Aztán észrevesszük, hogy ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk.
Éjjel egy órakor megpihenünk az Elvarázsolt erdő mellett.
A főbejárattól akkora üreg nyílik, amelyben csak hason fekve lehet elférni úgy, hogy az ember arca súrolja a földet. Kígyózva, kúszva kell kerülgetni a talajból kinőtt vastag derekú cseppkőerdőt, nehogy letöredezzenek a képződmények.
Béla szerint ez a barlang egyik legszebb helye, engem a meanderek jobban lenyűgöztek.
Tomi becsúszik a lyukon, őt szakmailag is érdeklik a képződmények (geológus hallgató), lihegve tér vissza.
Nincs erőm követni. A túra alatt először kerít hatalmába a közömbösség… Egyszerűen nem érdekel, hogy mi van a lámpa fényköre mögött. Amikor továbbindulunk, érzem, hogy ez a pár perces pihenő mennyire megviselt. Lábizmaim lemerevedtek, járásom nehézkes, már nem lábujjhegyen ereszkedem, hanem a sarkamra döccenek, hogy minden lépésnél rázkódik az agyvelőm.
Nem teszek semmit, tovább lődörgök előre.
Azt tartom, hogy a közöny a legveszé1yesebb állapot. A közöny erkölcsi halál…
Háromnegyed kettőig haladunk előre, este fél kilenctől. S nem érünk a mellékjárat végére! Pislákolni kezdenek a lámpák, félő, hogy világítás nélkül maradunk. Rövid tanácskozás, aztán Béla szavazásra bízza a döntést.
A társaság úgy határoz, hogy nem kockáztatunk, indulunk vissza. Úgysem lenne elég még egy hónap sem, hogy kibogozzuk a labirintus útvesztőit. (Szerintem a barlangnak ez a szakasza még tartogat egy-két meglepetést!)
Érzékeim eltompulnak, időnként megállok, s megrázom a fejem, hátha ez segít. Az érdeklődés utolsó fellobbanásával kényszerítem a tekintetem, hogy felmérje helyzetünket…
Tapasztaltam, hogy bentről kifelé a barlang teljesen megváltozott, csak egy-egy emlékezetesebb, jellegzetes helyet tudtam felismerni. Úgy látszik, nem vagyok jó megfigyelő. Egy ideig bosszankodtam, aztán még jobban összpontosítottam a figyelmem, s próbáltam felismerni a visszafelé vezető utat. Hol sikerült, hol nem.
Most szorongva látom, hogy teljesen idegen barlangrészben haladunk.
Menet Egri Lacival felkormoztunk a barlang falára néhány kifelé mutató nyilat. Keressük. Elég sok a téves jel, amit régebben tettek, de lehet, hogy mi is …
Laci ráz fel ebből a hülye állapotból. Csendesen megszólal mellettem, hogy ne keltsen pánikot:
– Nem tudom, hol vagyunk … Eltévedtünk.

Következik: Szemben a Körös kanyarog

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik / Óránként száz méter… / Ünnep / Az utolsó „éjszaka” /