Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Márton László: Harangok

(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2001, Szerkesztő. Kerekes György, Műszaki szerkesztő: Kiss Tibor. Borítóterv: Hajdú Áron)

Már a nyomtatott folyóiratok alkonyán, de még a világháló diadalmenete előtt lehetett. Vagy talán még 1989 előtt? Mindenesetre a brassói vasútállomás újságos bódéjába eltévedt egy Scientific American és rögtön le is csaptam rá, majd Csíkszereda felé zötyögve, a székely körvasút átadása óta ugyanolyan lassúsággal közlekedő személyvonaton elolvastam egy roppant érdekes tanulmányt a harangokról. Pontosabban arról, hogy miért is repednek meg, miért is némulnak el a harangok. Azóta eltelt jónéhány esztendő és az ismeretterjesztő írás csak akkor jutott eszembe, amikor ezredforduló után Márton László gépészmérnök (1940) felkeresett egy szokatlan formátumú és nagyon szép kiállítású könyvvel, amelyet a harangokról írt. Mintha A fizika kultúrtörténetét vettem volna kézbe, hiszen versek találkoztak benne képletekkel, jelenkori fotók középkori rajzokkal és Román Viktor szobor-repróval, népköltészeti sorok valamiféle számmisztikával, Hargita megye harangjainak majdhogynem teljes jegyzéke pedig annak a magyarázatával, hogy az öntési hibák, az ón-zárványok, a fagyok és a kifáradás nyomán hogyan is válnak rekedtté, majd némulnak el a harangok. Az egykori gyergyószentmiklósi öntőde igazgatója, a két kultúra, a művészetek, az irodalom valamint a természettudományos és műszaki műveltség egymásra találásának legalább olyan apostola, mint idősebb Toró Tibor (1931 – 2010) atomfizikus professzor Temesváron, akinek a neutrinóról is Szilágyi Domokos vagy éppen valamilyen konstruktivista szobor jutott az eszébe, ha nem éppen a Divina Commedia, netán Harag György valamelyik rendezése. A magyar műszaki nyelv megőrzésének a hitvallásával még 1989 előtt írt könyvet-tanulmányt a súrlodástanról, a zsebszámítógépekről (hol vannak már? szellemük talán a mobiltelefonokban) és ki tudja még milyen témákról. Márton László igazi szerzői virágzása azonban kétezer után bontakozott ki. Útjaink nem túl gyakran keresztezték egymást, de kimondottam örültem, amikor azt láttam, hogy gyakorlatilag évente megjelentet egy-egy újabb kiadványt. Az erdélyi vízimalmokról, a toronyórákról, több erdélyi tájegység és település technikatörténeti örökségéről, Kós Károlyról, nem a regényíróról, a drámaíróról, nem az építészről, nem a politikusról, a Kiáltó Szó szerzőjéről, hanem Kós Károlyról, a művészi kovácsoltvas formatervezőjéről, akinek a neve eszünkbe sem jut, amikor lenyomjuk egy-egy patinás erdélyi középület bejárati ajtajának a kilincsét. „ Mérnök vagyok és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes „ – írta Kós Károly 1925-ben Reményik Sándornak. Nos, Márton László is mérnök és könyvei ugyanilyen építmények. Egy huszonegyedik századi reneszánsz ember alkotásai, aki az erdélyiségbe vetett hittel úgy kutatja a múltat, hogy töretlenül hisz a fiatalokban.

---

 

(Részlet a könyv epilógusából)

Közel tizenöt éve, amikor akkori kollégáimmal, Csíki Judit, Ilyés Béla és Nagy István mérnökökkel első lépéseinket próbálgattuk a harangkutatás berkeiben, ez a témakör nem tartozott a divatos kutatási területek közé. Ennek ellenére lelkesedtünk a témával kapcsolatos legapróbb, általunk feltárt újdonságon is, és ezek újabb kutatásokra ösztönöztek. Az események, a különböző életpályák nem tették lehetővé a további együttes kutatást. A dédelgetett téma egyre inkább személyes, mondhatni egyszemélyes kutatási területemmé vált.
Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a témát, a harangot mint a középkor műszaki alkotásának egyik csúcsteljesítményét kultúrtörténeti és technikatörténeti megközelítésből kell tanulmányoznom. Ezt a vezérfonalat próbáltam követni. Ezért a történelmi, művészettörténeti, régészeti vonatkozásokat az általános tudás témánkhoz kapcsolódó elvárásaihoz próbáltam igazítani…
Aktuális-e témánk, amikor alig pár hónap választ el a második ezredfordulótól, amikor a világ összes harangja megkondul, búcsúztatva az éppen eltelt második ezer évet, köszöntve az újat, a beláthatatlant, a titokzatosat?… Ha elgondolkozunk azon, vajon mi lesz a harangok sorsa a következő ezer évben, miért és hogyan kell megkondulniuk, mi minden történhet öreg bronzharangjainkkal – talán kézenfekvővé válik témánk aktualitása. Felválthatják a bronzharangot az acélharangok, a harangszót utánozó elektronikus berendezések, ám ezek soha nem lesznek elmúlt századok hírmondói, mint bronzba öntött elődeik. Ma még csak remélni
tudjuk, hogy még sokáig megmarad az élő bronzharang és nem múzeumok érdekességeként fogják mutogatni.
Lesújtó érzés harangszó nélkül élni. A huszadik század embere szerette a harangot, egy-egy közösség csak nagyon ritkán vált meg harangjától. Olyannyira szimbólum értékű a harang, hogy talán nincs emberi érzés, amihez ne társulna a harangszó. Nem véletlen, hogy számos költő éppen a zengő érc, a harang motívumát választotta gondolatai kifejezésére. Ez bátorított arra, hogy műveikből részleteket vegyünk át és közöljünk e könyv lapjain, arra gondolva, hogy az olvasó bízvást kihallja belőlük a lelkéhez legközelebb álló harang szavát.

Folytatjuk

---

Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves

Kozán Imre : Fekete ugar

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Imreh Sz. István: A kromoszóma

Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România

Méliusz József: Bukaresti kávéház

Tari István: Elmulatott jövő

Fodor Sándor: Levelek hazulról – haza

Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok

Bedros Horasangian: Magányos ló az autópályán

Baracs Dénes: Chansonévek

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ