Kincskereső lettem végül,
költő-féle, meglehet,
a lélekláng nem vénül el. Tovább »

Nem túl gyakori menekülési, újrakezdési próbálkozásainak egyike volt az, amit − merő öniróniából − tabularázásnak nevezett. Tudta, hogy a másoknak megelőlegezett, vagy újra megszavazott bizalomra ugyan találó lehet a megfogalmazás, de abban, hogy valaki valóban tiszta lappal kezdheti, illetve folytathatja saját élete újnak vágyott fejezetét, egyáltalán nem hitt. − Valahogy úgy lehetünk vele, mármint a tabularázással, akárcsak a szokásos újévi fogadalmakkal: egyet-egyet csak sikerül betartanunk belőlük. Következésképpen nem teljesen hiábavaló a próbálkozás. Bár a tabula rasa vágyott állapota, ha egyáltalán volt ilyen, még egyszer az életben el nem érhető. Hacsak nem vetik alá agymosásnak az embert – magyarázta. Tovább »

a hétfő előtti nap reggelén
mely déli egy órára esik
keserű kávé vigasztal
bár hull a vakolat
enteriőrből ennyi elég Tovább »

Tudom, hogy tél lesz, újra tél,
az ember hó alatt remél,
de belül lehetne-e már,
hogy mindig tomboljon a nyár? Tovább »

Az új cím

Tolnai Simon füzetes vállalatban adott ki egy képes világtörténelmet, népszerü modorban megirt nagy müvet, főképp az ifjuság és a nép számára. A vállalat több fiatal történettudóst és irót foglalkoztatott, mindegyikre rábizván egy-egy korszak megirását.
Egy kiváló fiatal tudós a régi Róma történetének megirását vállalta el és elkészülvén munkájával, a kéziratot megmutatta dr. Mikes Lajosnak. Mikes lapozgatott a kéziratban és először is a fejezetek cimeit böngészte végig. Egyszerre csak megakadt a szeme az egyik fejezeten, mely a régi Róma ledérerkölcsü nőiről és azok életmódjáról szólott. A fejezetnek A régi Róma hetérái volt a cime.
– Barátom – mondotta – ez a cim nem maradhat meg! Elvégre ez a mű az ifjuság számára is készül. Meg kell ezt a fejezetcimet változtatnod!
– Igazad van! – mondotta a fiatal tudós. – Hogy el ne felejtsem: mindjárt meg is változtatom.
Vette a kéziratot, kitörölte a kérdéses fejezet cimét és helyébe irta:
Családi élet a régi Rómában

Tovább »

vízy dorka emlékének

vénán keresztül elaltattak
májamat kicserélték
utána boldogan találkoztunk
nem tudtam hogy nem vagy
s nem tudtam hogy öröklét-e
a leírhatatlan boldogság
hogy élsz
az öröklét baljóslata nélkül

Budapest, 2021. IX. 21.

Annyira természetellenes ez a hósziporka,
ami az éjszaka fekete permetében hullt a hegyoromra
s órákra megülte.
A havasok bírják,
mindent kibírnak s tűrnek,
mint a sapiens, akiről azt írják, Tovább »

MOSOLYGÓ IRODALOM 1
(A KOMPSZOMISSZUM NAGY TANKJA)

Jön, és átgázol mindenen. A gyanútlan olvasó pedig úgy sétál benne, mint egy virágoskertben, és azt mondja, hogy ez az egyetlen menedék, ahova el lehet bújni az élet gyalázatosságai elől.
Édes korszak… Csak semmit, ami súlyos, semmit, ami keserű! — mondják az irodalom parancsnokai. A közönség fáradt, türelmetlen, ideges, nem akarja a szomorú igazságokat, amikből éppen eleget lát maga körül!
A közönség mosolyt, derűt és heppiendet kíván! Az élet szép és
sugaras oldalát! A közönség azt kívánja, amiből neki semmi sem jut, és azt kell neki adni, amit kíván! Tovább »

Bajor Andornak van egy remek karcolata, melynek alapötlete, hogy ha egy űrlakónak el kellene magyarázni, milyen az ember, egy széket kellene kilőni, és máris megértené. Az ember nem más, mint testbe szorult hatalom- és pozícióvágy.
Tegnap felhívtam egy remek karikaturistát, hogy előadjam ihlető gondolatim. Zseniális rajzai közé felvehetne egy olyant, melyben az ember LEGYINT. Úgy látom ugyanis, a hatalomvágy mellett a legyintés lett az ember lényege. A járvány terjedéséről szóló hírek alatt: rengeteg röhögő ikon. A halottait bejelentő cikk alatt: röhögő ikonok. Afganisztán: röhögő ikonok. Az ikertornyok évfordulója: röhögő ikonok. Tovább »

Hányan emlékeznek még személyes tapasztalatból az aeroplánra, az első világháborúban feltűnt repülő masinára, amelyből a pilóta kézzel dobta ki a sárgadinnyénél nem sokkal nagyobb s nem sokkal veszélyesebb bombákat? Bizonyára alig egypáran. De nem is csoda, hiszen azóta több mint egy fél év­század telt el, legtöbben azóta szü­lettünk, s a repülőtechnika olyan rohamléptekkel – azaz rohamszárnyalással – fejlődött világszerte, hogy a nem is túl régi hőskor ma már őskornak tűnik, mely elsüllyedt az idők ködében. Tovább »

„Minden művészeti erőfeszítés kockázatos.”
Marlene Dietrich: Tiétek az életem …

Egyetlen lény, ki verset ír s levelet, az ember.
Valamit mindig papirra vet, ír, üzen,
s örömmel nevet, ha jól sül el,
nevet cserél, ha silány az eredeti,
ha sok a Kis Gyula,
össze nem tévesztheti címzettje, olvasója. Tovább »

Ez a kis história nagyon is kegyetlen volna, ha nem két olyan ember volna a hőse, akiknél ki van zárva, hogy kegyetlenkednének egymással. Az egyik egy keménybeszédü, de vajszivü öreg ur volt: Gyulai Pál, a másik Rákosi Viktor, akinek örök kedélye bearanyozta a legnagyobb gorombaságot is. Akkor történt, amikor Gyulai Pál kitörte a kezét.
Tovább »

elméd kitágul
s megnyílik az ég
nincs felemelőbb
az értelemnél Tovább »

Dózerolják a régvilágot,
mint porfelhő csap fel időnként
az Akácos út,
nyikordult valamelyik kizsigerelt ablak,
akárha gyermeksírás. Tovább »

Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra mosott üvegkádat, aztán csengetett.
– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide valamelyik nyolcadikost.
Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is.
Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium darabkát.
– Tessék. Tovább »

A dupla záras ajtók repedt üvegein
elszakadt, foszlott cérnaszálak
célszerű gyászjelentései. Tovább »

KI ÍRTA A TOLDIT?

Móricka váltig tagad. Erre behívatják a papát.
— A maga fia egy haszontalan kölyök — mondja a tanár. — Azt kérdeztem tőle, hogy ki írta a Toldit, és ő azt felelte, hogy nem ő írta!
Mire Móricka papája:
— Kérem, tanár úr, a fiam egy csintalan, rossz gyerek, de hazudni nem szokott. Ha azt mondja, hogy nem ő írta a Toldit, akkor mérget lehet rá venni, hogy nem ő írta.

Színházi Élet, 1937/46 Tovább »

Epilógus

Mielőtt még egy pillantást vetnénk arra a két emberre, akit e regényírója leginkább szeret – igen, Ildire és Attilára -, vessünk egy pillantást a többiekre, akik ugyan epizódfigurák voltak, de sorsuk nem mellékes fentebb említett szerzőnek, aki őket is megpróbálta szeretni vagy legalább is érteni.
Judit szép lassan megvigasztalódik, bár a büszkesége nagy sebet kapott. Attila ázsiója sokat csökkent a szemében attól, hogy az Angliába kiáramló több százezer. szerencsét próbáló egyike lett, és ez is segít. El fog jönni a pillanat, amikor megérti, hogy így volt helyes – most még néha beleszúr a megbántottság. A szülei mindenesetre már régen úgy gondolják, hogy így volt helyes, és nem féltik Juditot: talál ő jobbat. Egyetértünk velük, bár talán nem a „jobbat”, hanem a „megfelelőbbet” szót használnánk. Amúgy el vannak foglalva: Anna lányuk megajándékozta őket az első unokával – és Pásztor Géza ezzel pozíciót váltott: ingyenélőből „Az Első Unoka Édesapja lett”, így már nyugodtan élheti a ” Nagy Ígéret” gondtalan életét. Tovább »