Emlékeim és gondolataim történésekként való felsorolását talán inkább különböző megvilágítású szobáim számbavételével kellene helyettesítenem, melyek legtöbbször csüggetegen nosztalgikusak, aztán meg esős napok homályába burkolózók, ahol ugyan nyitott szemmel feküdve, de ködös tudattal, illetve a már nem-létezés érzetével figyeltem az elernyedt testemben folyó életet.
Az általam rendre belakott szanatóriumi szobák hosszú sorában a legszomorúbb és legtragikusabb talán mégis az a helyiség marad, amit idegenből hazatérve a Fekete-tenger partján pár hónapig elfoglalni kényszerültem.
Irgalmatlanul nagy szanatórium volt az, úgy működött, akár valami üzem. Csengőszóval ébresztettek, ezzel jelezték az étkezési időket, és ez szólt este, lefekvéskor is. A műtőterem környékén naphosszat berregtek a különféle kis csengők, a sebészeti beavatkozásokra szolgáló helyiségbe szakadatlanul folyt a kocsik ki- és betolatása, akár egy emberi anyag átformálásával dolgozó laboratóriumban, ahol helyreigazítás meg javítás történik. Egy másik teremben további mérnökök, akarom mondani orvosok fehérbe öltözött segítőikkel gipszet rakosgattak fel, míg valamely folyosó mélyén az egyik szobában egy vezetékekkel és csavarokkal teli nikkelezett szerkezet hatalmas rotációs gépként dolgozott: pontosan úgy tolták bele a fekvő testeket röntgenvizsgálatra, mint némely üzemben a kemencébe szánt anyagot.
Minden csöndesen zajlott, finom mozdulatok, fojtott suttogások.
Nyári hónapokban a betegeket a tengerrel és a nappal szemben tolták ki, ruhátlanul sütkéreztek. Egyik nagyapámnál néhány gyönyörű gyermekkori évet tölthettem, valamelyik vidéki város szélén agyag- és mindenféle kerámiaedényt előállító gyára volt, ahonnan a közeli vásárokba hatalmas szekerekkel szállították az árut. Szerettem egyedül sétálgatni abban a gyárban, amit épp elég jól ismertem. Kijelölt helyükön sorakoztak a napsütésben a száradásra váró edények, a nagyapám gyárudvarán száradó agyagedények jutottak hát eszembe, amikor megpillantottam a teraszon sorakozó napégette, napsütötte, kávébarnán földszínű, sötétbőrű testeket.
Itt is ugyanolyan edények szikkadtak kint a napon, csakhogy a néhol törötteket fehér gipsszel javították.
A betegek naphosszat kint maradtak a teraszon, este bementek enni a terembe, azután pedig lefeküdtek.
Az éjszakai szállás pontosan a terasz háta mögött volt, így elegendő volt csak az ajtót kinyitni, a betegek máris kint voltak a napon és a levegőn, illetve az épp pár méterrel tenger fölé emelkedő szirtfalon.
Valamiféle elnyúlt melegházszerűség volt ez, afféle sokajtós üvegistálló, így mind a fény, mind a hideg erősebben belé tudott hatolni. A se vége, se hossza fehérre meszelt fal mentén ott sorakoztak a betegek, kocsijaik egészen egymáshoz tapadtak, nem is maradt köztük hely, csak pár lépésnyi előre, az ajtóhoz. A végében betegekkel túlzsúfolt, fülsiketítő zsivajjal terhelt, savószínű egészségügyi részlegszerűség állt.
Azt hiszem, vagy háromszáz kocsi állt ott glédában. Egyik végében vékonyvásznú paraván választott le egy-egy szűk helyet az egyébként elég kis létszámú felnőttnek, férfinak és nőnek.
Az odakint eltöltött csodálatos levegőkúra után – napközben kint voltam az árnyas tengerparti szirten – első este a melegházban fekvő többi beteggel egyetemben aludni próbáltam, annál is inkább, mert erős szelet jósoltak, tehát nem éjszakázhattunk kint a teraszon mi, páran, akik szerettünk volna.
Hogy valamelyest felmelegedhessünk, bezárták az ajtókat, és abban a pillanatban a melegház ritkás levegőjű fehér folyosóterében egyesült háromszáz gyerekhang, mindnyájan egyszerre beszéltek, sugdosódtak, lélegeztek, köhögtek meg énekeltek. Főleg erről van szó, az éneklésről. Amint végeztünk az evéssel, kórusban zendítettek kocsmai refrénekkel megtűzdelt dalaikra, kórusban éneklő, a szavakat szinte ordító háromszáz száj, leírni is képtelenség, süvöltő hangáradat, féktelen hangorkán. Már-már azt hittem, az egyre fenyegetőbb hangroham következtében leomlanak a falak, vagy hogy ránk szakad a mennyezet, és ripityára törnek az ajtók ablaküvegei.
Mindez mégis kibírható lett volna, ha a zajkeltés valójában kimondottan nem arra szolgált volna, hogy elfedjen és diszkréten elnyomjon egészen más eredetű, apróbb zajokat. Egyfajta függönyként szolgált ez a háromszáz gyermek bélrotyogásainak és gyomorgörcseinek elleplezésére, este, lefekvés előtt ugyanis mindnyájan nagy bélmunkába bonyolódtak.
Pár percen belül a zene hangjaival egyetemben ádázul hányingerkeltő szagvihar kerekedett. Nohát, erről volt tehát szó! Talán a fül rendkívülien ellenálló szerv, talán kibírhatóak lettek volna a szakadatlanul belé áramló énekhullámok, ám abban már egészen biztos vagyok, hogy az égvilágon egyetlen orr se lett volna képes magába szippantani azokat a hatalmas bűzadagokat, szag- és hányingertartályokat, melyek újra és újra rohamot indítottak a melegházban, és amelyek ugyanolyan vadsággal érkeztek, mint ahogy az ének az ajkakat elhagyta.
Bevallom, mindent el tudtam volna viselni, kivéve a fentieket, így aztán kérelmeztem, hogy az éjszakát a szanatórium épületében tölthessem, és hogy a teraszon zajló gyógykezelésre csak nappal kelljen átjönnöm, amit nagy jóindulattal engedélyeztek is, mert nagyon nagy odafigyeléssel fokozott jóindulat szorult annak a szanatóriumnak a falai közé.
A beteg gyerekekkel hamar megbarátkoztam, egyesek azért gyűltek ágyam köré, hogy olvassam el az általuk írt verseket, mások bélyegalbumaikat mutogatták nekem, melyekbe én is beletettem egyet-egyet, ha külföldről levelet kaptam.
Egyszerű szanatórium volt, ahol napjaimat nyugodtan élhettem, és mégis, pontosan itt volt részem néhány borzadállyal és iszonyattal teli pillanatban, illetve néhány kínkeservesben is.
Minden káprázatszerű, rendhagyó légkörben történt velem.
A folyosó végén lévő kis emeleti szoba épp a tengerre nézett. Ha a hátam mögött tornyosuló hatalmas szanatóriumépület árnyékában a nyitott ablakon át a nyílt tengerre tekintettem, szobám szélkajtatta, habok hányta sziklás partfoknak tűnt – amikor pedig az épületet körülfogó süvöltő szelek kis szobámat is félelmetes bömböléstánccal ölelték magukhoz, úgy éreztem, valamiféle hegyfokon vagy kormánykabinban vagyok, ahonnan éjnek idején, vihartól tajtékzó hullámok tetején én magam irányítom a szanatóriumot, ezt a hatalmas hajót.
Ezt az egyetlen szobát tudták felajánlani, ha már mindenképpen egyedül szerettem volna lakni, pedig hát természetesen nem is volt lakhatásra alkalmas helyiség. Beköltözésem előtt néhány nappal még szennyes ruhákat, a takarítónők néhány munkaeszközét, illetve egérfogót tartottak benne, főleg ez utóbbit.
Teljesen őrültnek néztek, amikor igényeltem magamnak, figyelmeztettek, mennyire szűkös, hideg, de mindenekelőtt óva intettek a benne sétafikáló jó sok ergértől. Valóban egértanya volt, amikor először benyitottam, csak úgy rohangáltak összevissza, majd szépen eltűntek a falmenti cementezésben sorakozó lyukrengetegben. Közelített a tél, eladdig valahogy megvoltam egy lakótárssal közös szobában, ám hirtelen kimondhatatlanul szomjúhozni kezdtem a magányt, ezért aztán mindent elkövettem, hogy a szóban forgó kis szobát nekem kiutalják. Úgy véltem, nincs is más feladat, mint betömni a lyukakat, hozni egy kicsi szekrényt meg egy aprócska asztalt, mindent lemeszelni, az ablakokat megpucolni, majd felhozni a kocsimat. Ennyi az egész, egy napi munka.
Erősködésem, illetve kérleléseim eredményeként aztán végül mindent óhajom szerint végeztek el, ma is emlékszem a végtelen örömre, amit az jelentett, hogy frissen meszelt kis szobámban a saját kis ágyamban pihenhetek, méghozzá egyedül, teljességgel egyedül.
Az épület körül süvített a szél, a távoli kikötőben bőgött a sziréna, bömbölt a tenger, olyan volt, mintha valaki a vihar középpontjába függesztett volna fel, emberektől és szanatóriumoktól szabadulva csak úgy lebegtem az éjszakában… A helyiségben különben dermesztő hideg volt, a fűtőtest még csak fel se melegedett, tudniillik az épület ily távoli csücskébe alig-alig jutott fel a meleg gőz.
Fáztam, körülüvöltött a szél, mégis, de jól is éreztem magamat!
Hogy a hónapokig tartó absztinenciát követően kielégíthessem alkohol utáni sóvár vágyamat, megbontottam a becsempészett borosüveget, és majdnem el is fogyasztottam úgy, egyedül. A sztyeppék ízvilágát idéző, kissé száraz, ám kellőképpen bódító bor volt, mindenesetre éppen elég hatásos az olyan ember számára, aki nincs fogyasztásához hozzászokva.
Miután végeztem az üveggel, még mindig a levegőben függedeztem, ám most már úgy, mint valami ráérősen forgó gramofonlemez, mely nehezen érthető, szédítő kis dallamot recserészget valahol a messzeségben.
Pont úgy, mintha a szoba is italozott volna.
A kikötőben sebzett állatként bömbölt a sziréna, abbahagyta, majd acéltüdeje legmélyéről megint rázendített.
Lámpaoltás után a szoba mintha elfordult volna, ám nem egyszerű dőlés volt ez, hanem a semmibe történő zűrzavaros kiszakadás a falak áteresztőképességének kialakulásával, minek folyományaképpen mind maga a szoba, mind pedig emberi valóm anyaga kiáramlott az űrbe, mindketten súlytalanok lettünk.
Öblös morajlás voltam, a szoba pedig a sötétségben tiszavirágéletű, hangzó falú kockadörej, én magam a külső robaj felszínén lebegő, olajcseppszerűen jól körülhatárolt belső robaj.
Vajon meddig feküdtem így? Talán egy órányit, talán még többet is, valószínűleg elszundítottam, álomba merülésem egyenes folytatása volt az ezúttal inkább rajtam kívül zajló szélviharnak.
A szememben jelentkező szúró érzésről azt hittem, valamely tomboló természeti erő változott át a szemhéjamat megtámadó, élesen heves érzetté, ami pár pillanat alatt egyszeriben különböző feltételezések formáját öltötte magára, melyek közül egyre egész pontosan jól vissza tudok emlékezni, éspedig: a mellettem álló, tetőtől talpig fehérbe öltözött sebész csillogó, vékony szikét döf szemembe, akárha tőrrel akarná keresztülszúrni. Azt hiszem, egy szempillantás alatt magyarázatot is találtam mind a sebész jelenlétére, mind pedig az általa végrehajtott műtétre. Súlyos fertőzés érte a szememet, és a gennyet sürgősen le kellett csapolni. Felébredve kerestem is aztán a sebészt a helyiségben. Közben hirtelen sérülést tapasztaltam az arcomon, mire kezem kinyújtva puhás, ám azonnal tova is iszkoló valamit érintettem.
Másik kezemmel villanyt kapcsolva megpillantottam a takarószélen tovaszáguldó, nemrég szemhéjamat rágicsálgató egeret, és takarómról fénytől összezavarodott, rémületbe esett további egerek siklottak lefele a kocsikerekek irányába.
Szobám magányában, boros bódulattól elnehezedett tagjaimmal és álomtól kótyagos fejemmel úgy véltem, szerfelett komikus eset ez egy olyan a kis szobában, amelyben az első pillanatokban mi sem moccant. Nem tudnám pontosan megmondani, miben is állt a komikum, de azt hiszem, a villámgyorsan elillanó, élő egérgolyócskák szétgurulása lehetett az ok… Nevethetnékem támadt, ez az egész mulattatott, nagyon is mulattatott engem, neki is láttam további egereket felkutatni a padlón, először csak óvatosan bekukkantottam a kocsim alá, de aztán kis vackomról leereszkedve csúszni-mászni kezdtem utánuk a hideg cementen.
A fal tövén korábban ott tátongó, majd betömött lyukak ásítozva, kerekdeden feketéllve újra ott sorakoztak. „Szépek” – állapítottam meg, úgy vizsgálgattam őket, ahogy orvosom sipolyaimat értékelve gyakorta kijelentette: „Szép sipoly, vörös, kereken tátongó…”
Pálcikával kotorászgattam a lyukakban, ám semmi motozás, egyetlen egérke, nem sok, annyi sem jelent meg hívogatásomra. A cementből áradó borzasztó hideg következtében nagyon vacogtam, a lentről szemlélt szoba pedig több pontján egészen új arcát mutatta, igazi meseországbeli utazás volt ez nekem. És a lyukak, az előttem lévő, feketén kereklő lyukak kinyitották éjfélszemeiket. Mintha szemüregükön át néztem volna kifelé. Rájuk tekintve megnémultam a csodálkozástól. Két olyat pillantottam meg magam előtt, hogy az az érzésem támadt, egy kiürült koponya kiszáradt szemüregén át tekintgetek kifelé. Ó, hát ez az! Rögvest minden bevillant. Hát hova is tettem az eszemet, hogy nem ismertem rá már korábban? Egy réges-régi tavaszon, a várostól távol eső, már havatlan pusztaságon, a napsütötte szeméttől és dögöktől gőzölgő, felengedett földű mezőségen ráakadtam egy lótetemre, amit télvíz idején faltak fel a farkasok, ott oszladozott a légyzümmögéssel tarkított, langyosan párás tavaszi levegőben, a benne izgő-mozgó bogarak társaságában.
Minden szennyes és bűzhödt volt, a romlottra zöldült hús bomladozó izomzata között nyúlós lé folydogált, ám a fej, nos a fej tökéletesen hófehéren, elefántcsontszerűen ragyogott, a rovarok ugyanis legelőször ennek láttak neki, a bőrt már csontig rágták, munkájuk eredményeként csodálatos koponya tűnt elő, melynek nagy, sárga fogai is napvilágra kerültek, porcelán csecsebecsék és drága elefántcsontok kirakati kompozíciójába való remek művészeti tárgy vált belőle. A koponya elején a szemüregek sötéten meredtek a látomásszerű napba meg a szétfoszló mezőre. Olyan tiszta és szépséges koponya volt, akárha rajzolták volna, a csontok közötti ízületek káprázatosan finom, festett kalligráfiáknak tűntek, melyeket a legnagyobb kézügyességgel és tökéletességgel alkottak meg.
De tényleg, hogy is nem gondoltam már erre korábban?
Íme hát, ezek a fekete lyukak néztek, belülről néztek engemet.
Benne voltam a koponyában, a lókoponyában, száraz csontjainak csodálatos, szikkadt ürességében. Vajon szobám tényleg átlagos szoba? A falrepedések valódi repedések? Bármelyik sarokba is néztem, ráismertem a koponyára, az elefántcsontszerű belsőre, a falrepedések pedig csakis a csontokat összetartó ízületek lehettek. Na és azok a sárgán sorakozó, rám vicsorgó tárgyak. Könyvek-e vagy fogak? Fogak, valódi lófogak, én meg a koponyában, benne a koponyájában.
Mögöttem, a távolban ott nyújtózkodik a széteső hulla. Ott bűzölög hosszában a teljesen megrohadt egész szanatórium. Bordái kiállnak, tetemét zizerészve emésztik fel a bogarak és férgek. Ámde nemcsak a bogarak fogyasztják, mert még az egerek is megrohamozták, teteméből ők is szíves örömest rágcsálnak. A megbűzhödött, gennylepte, oszladozó húsú szanatóriumból, amit a rikácsoló hollók és üvöltő szelek közepette ott feledtek a szélviharban.
Hidegtől vacogtatva feküdtem a cementpadlón, és nem tudtam, mit is tegyek.
Boda Edit fordítása
Korábban a Káfé közölt egy részletet Böecher naplóreenyébõl – ugyancsak Boda Edit fordításában
*
Max Blecher (1909–1938)
„Blecher úgy él, hogy közeli viszonyt ápol a halállal.“ (Mihail Sebastian)
Bár Max Blecher a XX. század szülötte, mégis a XXI. század írója lett, ugyanis a szinte teljesen elfeledett alkotót az utóbbi időszakban újra felfedezték. Sajátos világának kialakulásában tragikus módon szerepet játszott a Pott-betegségnek is nevezett csonttuberkulózis okozta mérhetetlen szenvedés. Blecher betegségét 1928-ban diagnosztizálták, majd francia, svájci és román szanatóriumokban kezelték.
Utolsó éveit a szülei vásárolta kis házban tölti Románvásár külvárosában (Moldva, Románia). Itt látogatják meg barátai, többek között Mihail Sebastian, aki Naplójában (Jurnal, 1995) több ízben is megemlékezik szerencsétlen sorsú írótársáról.
Első elbeszélése Tudor Arghezi lapjában (Bilete de papagal) lát napvilágot 1930-ban, de közöl André Bretonnál, a Le Surréalisme au service de la révolution-ban is. Levelezőtársai között találjuk Bretont, André Gide-et, Martin Heideggert, Geo Bogzát, Ilarie Voroncát és Mihail Sebastiant.
Művei: Corp transparent (versek, 1934), Întâmplări în irealitatea imediată (regény, 1936), Inimi cicatrizate (regény, 1937), Vizuina luminată (regény, 1971).
Munkáit lefordították angolra, németre, olaszra, franciára, spanyolra. Magyarul: Történetek a közvetlen irrealitásban (2016, Kriterion, ford.: Vallasek Júlia); Áttetsző test (2018, Lector, ford.: Balázs Imre József); Heges szívek (2018, Kriterion, ford.: Boda Edit)
Radu Jude 2016-ban forgalomba került filmje (Inimi cicatrizate – Sebhelyes szívek) Blecher második regényének nem egyszerű megfilmesítése, hanem annak szubjektív olvasata.
Attól félt, felébred rá az egész falu.
Pusztai Péter rajza