jelen legjobb esetben is
gyermekeink múlt idejében élünk
*
hajlékuk nem lévén, a sziklát ölelik
ez elment labda szedegetőnek
ez hazavitte léket vágott belé Tovább »

Tovább »

Tovább »

Julius Popper (Bukarest, 1857. december 15. – Buenos Aires, 1893. június 5.) Perlei és Naftali C. Popper (1820 – 1891) lengyelországi zsidó értelmiségiek gyereke, az Oszmán Birodalom állampolgáraként lett elismert mérnök, térképész és felfedező. Az aranybányászat, a térképészet, a Tűzföld gyarmatosítása és polgári szervezése terén kifejtett tevékenységéért, a „Patagónia konkvisztádora” becenevet kapta. Tovább »

 mikor még szép volt a világ és riszálva
járt előttem csodáltam gyermeki szemmel
ezt a bakasárit
nyakba borulós cafrangos szoknyája alatt
szunnyadó ígérgetések
mit se tudtam combja közt a gyulladásról a fekélyről
táncolva lépdelt a drótkerítésnél
ajka kinyílt olcsó cigaretta füstje
tódult magasba
hallottam a legények férfiak füttyét
láttam a sok integetést
mit sem értettem
mentem
baktattam Tovább »

Tovább »

Mosonyi Tamás: Közös forma / Common form
(hegesztett acél, welded steel, 77 x 36 x 6 cm)

Hol volt, hol nem volt, volt egy Föld nevű bolygó, annak egy kis tengerén megbújt egy kicsiny, de gyönyörű sziget, aminek a neve, Pokol. Az Úr azt parancsolta, oda vigyék mind, aki rosszat tett az életében, s emiatt félnie kell. Az Úr tudta, nem lehet örökös rettegésben élni, ezért ezt a szigetet adta a gonoszoknak. A Sátán azonban túl kicsinek találta a helyet és perbe fogta a jó Istent. Odaküldte a legjobb ügyvédeket a nagy tanács elé, akik eképpen érveltek.

A Sátáné a Föld bolygó lelkeinek immár nyolcvan százaléka. Az univerzumból való részesedése ezen a területen pedig ugyancsak hatvan százalék körüli.

Az Úr már elfáradt, nincs ereje és úgy látják, kedve sem az emberek lelkével foglalkozni, hibát hibára halmoz, elveszíti az amúgy megnyerhető háborúkat, az emberek elégedetlenek, a templomok kiürültek. Épp ezért ezekre is igényt tart a Sátán.

Az emberek összezavarodtak, mert az Úr hagyja csak úgy megtörténni a dolgokat, nem avatkozik bele semmibe. Kiégett. Ami nem is csoda, érveltek az ügyvédek, mert nagy az univerzum, s az öreg Isten már nem az az ifjú titán, aki a teremtés hajnalán szép tervekkel indult a jövőbe.

A sátáni ügyvédek még azt is felrótták az Úrnak, hogy nem akadályozza meg a természeti katasztrófákat, csak némán nézi a jobb sorsa érdemes emberek pusztulását. Nem avatkozik bele a gondolataikba, a vallástól is egyre nagyobb a távolságuk, pedig anélkül nem lehet irányítani, befolyásolni egy bolygó lelkét. Tovább »

1. Ki vagy te, Molnár István, aki a stockholmi falakon lévő, az idő által létrehozott, festményeket fotózod kétnyelvű (magyar-svéd) honlapodon?

1950-ben születtem Budapesten. 1971 óta élek Svédországban. A stockholmi egyetemen folytattam tanulmányokat és 1991-ben filozófiai doktorátust szereztem a szinháztudományi tanszéken a „Det gör godt att skåda” [”Jól esik nézni”] című disszertációval, amelynek az alcíme:  ”Bildning, moral och underhållning i dramatik och offentlig debatt under teatersäsongen 1868-69 i Stockholm” [”Nevelés, erkölcs és szórakoztatás a drámában és a közvéleményben az 1868-69-es stockholmi színházi évadban.”]. . 1996-ban jelent meg a „Fjärilens tredje val” című regényem (Ordfront kiadó). A könyv magyar fordításban is megjelent, „Mint pillangó a tűzhöz” cimmel (Ághegy kiadó, 2011). Saját kiadásban versgyüjteményeket publikáltam. 1999-ben megjelent egy gyüjteményes kiadásom (versek és próza) „Pinocchio” címmel (Serum kiadó). Az utóbbi években fényképezéssel foglalkozom. A stockholmi házfalakon rejtőzködő ábrák, jelek és figurák érdekelnek. Képeim nagyrésze az interneten is elérhető, az istvan.pb.online című oldalon.

Lucifer

Tovább »

Képeim nagyrésze az interneten is elérhető, az istvan.pb.online című oldalon

Hallani lehetett, áramlott a suttogó propaganda kihűlő kürtőiből, huzatos kapualjaiból, szélcsendes hangszóróiból, a fészbukról és instagramról nem is beszélve, hogy napruhát osztogatnak. Egyeseknek. Ez egy új típusú kitüntetés, a társadalmi közmegbecsülés újra fazonírozott jelképe, valami ilyesmi – rebesgették. Nem tudni hogyan, a tárgy leírása egységesen úgy alakult, hogy az anyaga ahhoz hasonló, mint amikor valaki urániummal megfertőződött és sugárzik a röntgen-képeken. Aki abban a szerencsében részesül, hogy felöltheti, világít. A test is átveszi a szövet belső sugárzását, fénylik az arc, a kéz. A fény forrása nem észlelhető, mintha maga a napruhába öltözött ember lenne az izzószál. Persze az ellenzék, a klasszikus vicc szerint fosztogatást hallott osztogatás helyett. Tovább »

„Létező” és „árnyéka” falra feszítve az acb Galéria (Budapest) Summer Show kiállításán, 2017. július 7.

Miként a hímzett textilnek van színe és visszája, úgy a létező dolgoknak van árnyéka. A hosszú, vörös, hímzett vászonra tekinthetünk úgy, mint a görög mitológiában Ariadné fonalára. Ez a saját kezemmel hímzett vörös vászon 29 cm széles és 60 cm hosszú. Egy vastagabb fehér fonal, és egy vékonyabb fehér fonal öltései látszanak a vászon elejétől a végéig, amelyek folyamatosan és párhuzamosan hajlékonyan tekerednek, követik egymást, keresztezik egymást, néhol pedig spirálist alkotva megpihennek. Ennek a hosszú vörös Ariadné sáljának nincs színe és nincs visszája. Mindkét oldala egyenrangú. Mindkét oldalon látszanak a fonal csomózásai, és az is látható, hol szakadt el a fonal. Ott érvényesül a szünet, a létezés hiánya. Az egyik fonal árnyékként kíséri a másikat, ám mégis önálló figurákat alkot önmagából. Önálló élete van. Tovább »

Gyere velem a mitológiába,
amely rólam szól s ettől kockázatos.
Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte.
Csakis önmagamról adok információt,
s mivel az mindenkit érdekel – közügy.
Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé. Tovább »

csillagfényes éjszakákon
kitekintek az ablakomon
számba veszem a bennem lakó
és a kívülem található világot
a belső és a külső látás
valahol összeér

senki sem ismerheti jobban a várost, mint egy postás, gondolhatták ezek ketten; mert hogy mit gondoltak azt én sem tudhatom, mert én csak az vagyok, akit megkérdeztek, meg aki aztán valamiféle szerepet, – amire ti gyanútlan olvasóim mondhatjátok a jó főszerepét!- játszom, azaz játszottam, mert most meg a lejegyző szerepét (kaptam);
de hiába vagyok én az író, azt mégsem tudom, mit gondoltak, amikor másodjára is megláttak, mert akkor már én mondtam nekik hogy: na, gyertek!
mert először elmagyaráztam nekik, vagyis közülük annak, aki kérdezte, hogy merre menjenek; de ez is már egy rossz ómen kellett volna legyen nekem, hogy ő viszont sántított; lehet ebben is valami, hogy ő ezért nem találta; de ezt már csak a szövevényes szövegszövés reménye mondatja velem, de ennek itt most vége!
mert mondhatnék ilyen plasztikus hülyeségeket, hogy pedig ott voltak a céltól pár méterre, hogy kerülgették, mint szentlélektől ott- és elhagyott oláhok a spanyol viaszos forró kását, de mégsem ez lehet, hanem a város megértése; ez lehet; megérteni egy új várost!
mondhatnánk azt is, hogy persze, ki tudja hány ezer kilométerről bezzeg, (ezt így mondjuk: bezzeg!)
idetaláltak svédországba ott is göteborgba (ott vagyok postás), de azt a 75 méteres távot nem tudják megtenni, megtalálni amit keresnek;
de nem mondom, pedig én úgy értettem, hogy érti, mivel beszélt svédül s ha már beszél akkor gondolom, érti is;
na ebből is látszik túl sokat gondolok, de túl keveset gondolkodom, lezártam a biziklimet (a képen láthatónak semmi köze a valósághoz, illetve az e történetben az elmesélés által visszaadott valóságosságához!) és mondtam: na gyerünk!
mint egy -fiatalembermániákus- ifjú mózes vágtam át a népek tengerén hátra sem pillantva, de tudván tudva, hogy ezek ketten, ott vannak -ha még sántítva is, de loholva utánam- s akkor egyszer csak mutattam előre -hátam mögé mutatni, az gondolom egy másik írás remeke lehetne!- ott írja (kérdezte jobbra? s mondtam, nem, az az előző olvasatban volt, most meg már egy másik háztömb felől közelítjük meg a valóságot, ilyeneket mondok svédül, ahelyett hogy csak annyit mondanék: ott, mint ezt az az idősebb mózes tette volt);
aztán meg sem vártam, csak hallottam hogy köszönik: tack!

És mivel most belátom, hogy nem mint egy rendes író idézettel kezdtem volna írásom, hadd áljon hát itt a végén:

„Reggel kezdődik elölről az élet, jön a tejesember, piacra indulnak messze falvakból parasztszekerek, zúgással telnek meg a gyárak, kereskedők várják a vevőt, koldusok nyújtják a tenyerüket. Béla irodába szalad, Kata hirdetések hívása után megy, Kovács érdeklődik munka után, Kovácsné töri a fejét, mit adjon a kosztosoknak, ami a legolcsóbb és mégis jó. Ki ér rá sokáig sírni?
És még semmi nincs elveszve. Ha Béla tényleg szereti, kitart mellette, és ha majd Kovács újra keres, nem lesz szükség Katára. Hátha Bukarestben fog találni valami foglalkozást?”

Erdélyi Ágnes – Kovácsék, Lapkiadó, Brassó, 1935

Tamásváralja a romániai északnyugati Szatmár megyének északnyugati részén, az ukrán határ közelében található kis magyar település, a többség református. Szinte a világ végén van. Szinte…

Ez olyan idő,
mikor a derű vére
forrón járja be testem
és érett cseresznyék akaszkodnak
mindkét fülemre.

Ez olyan reggel,
mint az érő földek aranya,
mely lábam alá csobban
(régmúlt hancúrok visszhangja) –

és olyan vacogó éjjel,
mikor ajkamba harapó fogakkal
s roppanó gerinccel
tartom a beomló falakat.

Az álmodozó szelek
csillagforgókra fújtak.
Más kiút nem volt:
anyám kertjében
farkasalmának születni.
Haszontalan virágok.

Gergely Emese: Szent Márton köpenye. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2022

Gergely Emese Szent Márton köpenye című könyve izgalmas prózai vállalkozás. A történelmi téma, a múltidézés ellenére egyszerre lírai és balladisztikus, erőteljesen képi jellegű. Végeredményben családregényről van szó – egy homoródszentmártoni család három generációjának életeseményei kerülnek fókuszba -, de közvetett módon történelmi regénynek is tekinthetjük, hisz a 20. századot, amelyet e három generáció sorsa révén végigtekint a narrátor, egyértelműen a nagy történelmi kataklizmák határozzák meg.

A kerettörténetet egy ház felújítási munkálatai adják: szülei halálát követően az egyik örökös, akit a kívülálló narrátor egyszerűen „az asszony” megnevezéssel illet, hazatér az ősi házba, rendbe szed, tataroztat, takarít, közben a tárgyak emlékeket, személyeket idéznek meg. Az alaptörténet tehát jelen idejű, a primer események jól beazonosíthatóan a 2000-es években játszódnak, a főszereplő mégis a múlt: a nagyszülők, szülők hányatott sorsa. Többnyire elszenvedői a nagy történelmi eseményeknek, a háborúknak, ugyanakkor az újrakezdés, élni akarás ereje is átjárja az elbeszélést – mert a kollektív traumák mellett ezt a hitet is továbbadták az elődök.

Az egyik kulcsszereplő a nagyapa, Gál Jenő, aki megjárta mindkét világháborút, akinek (fiktív) önéletrajzi töredékeit is tartalmazza a regény. Sorsa a 20. századi erdélyi magyar történelem kvintesszenciája. Az ő alakja mellett a család három generációjának tagjai bukkannak fel, történeteik összefonódnak – az összefonódást a narráció csapongó, időben előre-hátra ugró módja is jelzi.

Gergely Emese kiválóan teremt hangulatokat, ábrázol jellemeket.  Csupán a párbeszédei tűnnek olykor mester­kélteknek, de nem ez az uralkodó beszédforma, hanem a monológ, a narrátor empatikusan szólaltatja meg szereplői érzéseit, gondolatait, gyakori a szabad függő beszéd. A főszövegbe kurzívval idézetek vannak beépítve, melyek tovább fokozzák a líraiságot – ezek többnyire kontextustól függő, szabad asszociációs textusok, versekből, népdalokból stb. A hitelességet erősíti, hogy a helyszínek valóságosak (Homoródszentmárton és környéke, Székelykeresztúr, Csíkszereda, különböző háborús frontok, de az Újvilág is megjelenik stb.), a miliő erőteljes látványelemek révén van felskiccelve.

A könyv pátosztól mentesen mondja ki, hogy van még megtartóerő ebben a kisközösségben, Székelyföldben (lásd cím!), ehhez különlegesen megkomponált (női nézőpont!), nyelvi kellékeiben is izgalmas világot tár elénk, melyben „eggyé gömbölyödik még egyszer a mindenség”.

-Nem tudtam, hogy maga magyar nemzetiségű – mondom a postásnak, miután véletlenül meghallottam, hogy kollégái Csabinak szólítják.

– A nevét olvasva, én sem voltam biztos benne, hogy maga tud magyarul- mondta kissé szégyenlősen a “napbarnította” fiatalember.

– De hát a magyar lap, melyet minden csütörtökön bedob a postaládámba, az én nevemre szól! Apropó: szokott maga  újságot olvasni?

– Mikor olvassak, asszonyom? Nem látja, egész nap lótok- futok, este hullafáradtan zuhanok be az ágyba. S aztán az én nyomorúságos fizetésemből épp újságokra nem futja.

– Hát nem maga a postás? Legyen okos! Mielőtt kihordaná az újságokat, olvassa el azt, amelyik érdekesebbnek tünik!

– Az én körzetemben nincs semmi érdekes se magyarul se románul. Maga az egyetlen előfizető…

– Hát akkor az én újságomat olvassa el! Egy csöppet sem haragudnék érte, sőt….

Summa summarum: a postással folytatott purpárlé után késni kezdett az újságom. 10-11 helyett, mostanság csak d.u.3-4 órakor vehetem kézhez a megyei lapot.(Úgy látszik, emberünk miután letudja a napi penzumot, hazamegy ebédelni s utána egy csésze kávé mellett “elfogyasztja” a legfrissebb szellemi “csemegét” is.) De nem haragszom érte: kis veszteség nekem, nagy lépés a (magyar)művelődés számára.

Hendrik Folkerts, a Moderna Museet nemzetközi kortárs művészeti kurátora írja a 2023 június 7-i „Lustholmen: Katalin Ladik” című performanszról:

Ladik Katalin a müncheni Haus der Kunst-ban (2023)

Ladik Katalin 2017-ben Athénban legendás performanszot adott elő „Gyere velem a mitológiába” címmel. Erre az alkalomra egy 60 méter hosszú vörös textilmunkát készített, amelyre két párhuzamos szálat hímzett: egy szaggatott fehér szálat, amely arra a fonalra utal, amelyet Ariadné, Minósz király lánya adott szerelmesének, Thészeusznak, hogy kitaláljon a Minótaurosz útvesztőjéből, miután megölte a szörnyeteget; és egy folytonos, aranyszínű szálat, amely a mese mitológiai és spirituális lényegét ragadta meg. Ladik Katalin így fogalmazott: „Az egyik szál árnyékként kíséri a másikat, mégis önálló alakzatokat hoz létre önmagából. Saját élete van”.

Most, hat évvel később ezt az árnyékszálat követtük. Ladik Katalin így emlékezik: „Gyerekkoromban az árnyékommal játszottam, és azon tűnődtem, vajon az árnyékom én magam vagyok-e? Miért utánoz engem olyan groteszkül, mintha csúfolódna velem? Amikor felbosszantott és megharagudtam rá, bementem egy sötét szobába, és az árnyékom eltűnt. Így álltam bosszút rajta. Néha úgy tűnt, mintha üzenetet próbálna küldeni nekem – valami fontosat a mulandóságról. Amikor felnőttem, és színésznő lettem, észrevettem, hogy a színpadon, a rivaldafényben nincs árnyékom. Árnyék nélküli lénnyé váltam, egy nemlétező, mitológiai figurává.”

A Lustholmen Fesztiválon Ladik Katalin a Skeppsholmen-szigeten, a Moderna Museet épületéből a víz felé vezet bennünket. A folytonos fehér szálat követve visszavezet bennünket az árnyékhoz. 

Ladik Katalin 2023-as „Gyere velem a mitológiába” című performansza megelőlegezi az  2024. november 9. és 2025. április 20. között látogatható stockholmi retrospektív kiállítását a Moderna Museetben.

Ladik Katalin (született 1942, Újvidék) a közép- és kelet-európai művészettörténet-, irodalomtörténet és performanszművészet meghatározó képviselője . A költészethez és a performanszhoz való radikális hozzáállása túllépi a nyelv határait, kiterjeszti annak megnyilvánulási formáit: a papírra nyomtatott szövegen és a testen keresztül, vizualitásban és írásban, olyan művészi formákban amelyek egyszerre hallhatóak és átélhetőek.

Az alábbi versek 1976-1979 közt keletkeztek, amikor Patócs Molnár János a Szilágyság és Máramaros határán megbúvó Sülelmeden élt a feleségével, Babával, aki onnan két irányba is ingázott, Monóra, és Szilágyújlakra – román tannyelvű iskolákban tanított magukat magyarnak tartó gyerekeknek magyart.

Bob néma verse

Nem tudom milyen szomorúság ez kedvesem
Lépdelek a jegenyék csontglóriájában
verseket silabizálok De nem
Magam vagyok magamnak idegen
Milyen szomorúság ez kedvesem

Ha nyíltan ki tudnám ejteni a jajszót
ahogy a varjú szól a szél szürkeségében
ahogy a testem jéggé sikálja a tél
Versbe zárt vers vagyok kedvesem
Bár nyíltan ki tudnám ejteni a jajszót

Kabátom emlékszel reményszínre pingáltam
Te hallgatsz mintha nem velem lennél
Mintha a magány dicsfényét félnéd
Mintha kongó otthonszavakkal szeretnél
Emlékszel kabátom zöldre pingáltam

Hallatszik mintha fent siratna valaki
Lehet a kékajkú esőt vélem könnynek
Tudd meg sokszor állok az ablakban és sírok
Nem érzelmesség emlékek szenvelgés pózok
Amit öröknek hittem most

Októberi blues

Az alkony estébe dől
Arcodon se fény se árnyék
Ha égként testedre látnék
Csepegne rád ezüstmákony
Ha uszály lennék te zátony
Tested dereng a folyó felől

Inggé szoknyává válnék
Ki nincs itt az boldogabb
Kiömlik a hold kialszik a konyak
Zúg a vér megvakít a szemét
Zsebbe süllyesztve a kezét

Csuklik bandukol egy árnyék

Félsz

Félsz egyensúlyozni
gondolataid hídkarfáján
Érzelmeiden csengő holdfény helyett
oltott mész heged
Egyre mélyebbről kíséred barátaid
röptét    topogását              ki zuhan
Mind palástosabb
és hangszóróbb leszel
Félsz már társaddal is leülni
csésze szóra
Nem az aljasság
a becsület drótozta be
hazugságaival
Sánta padok
szétzúzott szemüvegek közt
botorkáltok
metaforáktól lyukacsos
őszben

Hazaérve

Kék mozdulattal lépsz a szobába.
Meztelen fény ölel körül.
Fellélegzik, ahogy meglát a párna.
Az alma a tálon kipirul úgy örül.

Csak a nyomor ne rágna üreget az éjbe.
Csak ne penészedne oly könnyen az áldás.
Csak ne folyna át a szomszéd mérge.
Csak ne vegyülne a csókba rántás.

Könyveink éjjel keserves képpel
elindulnak a pincékbe inni.
Így ismerkednek a „néppel”,
haza nem akarják őket vinni.

Sugár fésülködik önfeledten.
Ahogy te, ajkát csókra formázza.
Megpillant, szégyenlősen tovarebben.
Végre hazajöttek – alszik el a váza.

Patócs Molnár János: Szakmai önéletrajz