két iker-orca,
egész képmást
formázva,
egyazon vélemény
külön mondatokba
fonva, Tovább »

Fotó és költészet sok esetben kéz a kézben járnak: egy-egy jól sikerült fotó nem egyszer egész lírai világot sűrít magába. Mint a Kakas Zoltán igen sikerült amatőr fotója, a Gát alatt, amelyet néhány napja itt közöltünk.

Néhány nap múlva Demény Pétert az alábbi versre ihlette a látvány:

Demény Péter (Ivan Karamazov:) Időalbum

két fiú voltunk
ott nevettünk
hancúroztunk
a gát alatt Tovább »

− Pedig de jó lett volna a sok értelmetlen okoskodás, „hozzáértő” idétlenkedés – politikai kommentárjaira gondolt elsősorban – helyett igazi prózát írni, bár egy vékonyka könyvre valót, ami után az ember lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatja: ez és ilyen vagyok, ennyit értettem meg az életből, minden leírt soromat vállalom – okoskodott a kocsma sarokasztalánál, hátát a kinti kánikulai meleg ellenére is kellemesen hűvös faburkolatnak vetve, tekintetével a semmibe révedve. Tovább »

cigány leány a küszöbön
ölébe varánusz mászik
hiába
ez pest

Budapest, 2021. IV. 15

Érzek, tehát vagyok,
Első és utolsó szívdobbanás közti tér.
Az itt létem ragyog,
Fontosnak hitt dolgok ropognak, házikenyér. Tovább »

magad uram, ha szolgád nincsen
szokták mondani azokra
kiknek nem ment jól a dolga
egyedül kellett boldoguljon
hát
magad uram, ha szolgád elszelelt
de Tovább »

1841-ben a neves amerikai író, költő Edgar Allen Poe (akit Charles Baudelaire és Jorge Luis Borges – meg persze sokan mások – olyan nagyra tartottak!) furcsa történetek füzérével lepte meg az olvasókat. A kötet címéül is szolgáló novella teremtette meg a detektívtörténet, a krimi műfaját. Ezek a borzongató írások valami miatt mind külön is figyelemre méltóak; álljon hát itt a listájuk: Metzengerstein, Kutyaszorító, Pestiskirály, Az elveszett lélegzet, Az elsietett temetés, A kút és az inga, A Morgue utcai kettős gyilkosság. Valamennyi olvasható ITT!

* Tovább »

A sáncpucolás

Friduska nagyanyám koránkelő volt, így szokta meg boltos korából, s utána is, mikor sütötte a szomszédoknak a kenyeret, s az iskolának a krémest. Minket nem költött fel, ha tovább aludtunk a kelleténél (vagy csak tetettük magunkat). Benézett a szobába, s látván, hogy nem mozdulunk, szépen kiment, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, aztán odakint úgy kecetelt az edényeivel, zakatolt a ház körüli szerszámaival, hogy muszáj volt életre kelni nekünk is. Anyám az ilyen mélyen alvó tettetéseknél hamar átlátta a helyzetet, s egy erélyes felszólítással kiszedett az ágyból. Tovább »

Már a tízéves érettségi találkozóra szinte tökéletesen megfeledkeztek róla egykori osztálytársai. Pedig a középiskolai négy esztendő alatt Samu ott volt mindenhol, részt vett mindenben, de a maga tartózkodó módján, anélkül, hogy valaha is reflektorfénybe került volna. Az akkoriban gyakori házibulikba elment, ha hívták, de ha nem volt ott, senkinek sem tűnt fel, senkinek sem hiányzott. Ő volt az, aki fölösleges ötödik kerékként valahogy maga is elkeringett a többiek mellett. Tovább »

A bajok akkor kezdődtek,
amikor a széles képernyőn
megláttam a daloló brigádot
és Rákosi elvtárs hatalmas plakátját,
ahogy felhúzták az oromzatra.
Történt mindez a Népköztársaság nevében,
olyan hévvel, hogy belesajdult a szívem. Tovább »

A költő verset ír, nem naplót,
főleg nem levelet.
Vedd komolyan soraim,
ha beteljesednek:
a sors keze. Haragod
ne töltsd ki rajtam. Tovább »

A Káfé hetvenes évek sorozata – BOÉR Géza

Jelen dolgozat utószó Boér Géza Egybegyűjtött írások című kötetéhez, amely a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában jelenik meg. Olvasható a Székelyföld (Csíkszereda) 2019. júliusi számában.

I.

Életének 37. évében, 1989 telén halt meg Boér Géza. Rövid életét és pályáját sok „miért”, sok kérdőjel övezte már éltében, és ezek a kérdések korai távozása után csak sokasodtak. Utolsó napjainak és óráinak motívumait, lelki indítékait is nehéz pontosan meghatározni. Barátot vagy ismerőst keresett bizonyára törzshelyén, a kézdivásárhelyi Rózsa vendéglőben, utolsó napja délutánján, aztán estére hazament, válása után berendezett új otthonába, ahol senki nem várta, és azon az éjszakán, január 23-ára virradóra magára hagyottan viaskodhatott a halál küldöttével. Tovább »

Kása Árpád bolondos ember volt, nemcsak szegény. Nagyon szegény volt. Állítólag ivott is. Mindig kölcsönöket vett fel. Javíthatatlan álmodozó volt. Fiatalon sokat verselt. Rajongott Shakespeare-ért. Művelt ember volt, aki nem bírta a napi stresszt s az elesettekkel mindig együtt érzett. Magányosan élt. Hatvan felé közeledett. Tovább »

mert mindig van valami
fodrozódó unalom
felhajtott szélén ami
túllóg azt se uralom
tehetetlenné tesz a kívül
ami árad, ami onnan jön Tovább »

N. K.-nak, születésnapjára

ülök a zenekarban
jó kis csapat
állam alatt hegedű
kezemben feszes lószőrvonó Tovább »

A zongoravizsga

Ott állunk, boldogan mosolyogva, az unitárius imaház kapujában, a sikeres vizsga után. Ez a kép visszavisz a gyermekkorom szigorú zongoraórás, mesebeli világába.
A zongora vizsga évente megrendezésre került az unitárius papilak nagy szobájában, és arra hívatott, hogy a tanítványok bemutathassák. mennyit fejlődött a zongoratudomány az előadásukban.
Aki szerette a zenét, s aki tehette, beadta a gyerekét Ibolyka néni keze alá zongoratanulásra, s mint sok más egyéb, ez is hagyomány lett Baróton. Nem számított, hány éves voltál, Ibolyka néni mindenkit elfogadott és tehetsége alapján megtanított zongorázni. Tovább »

A vers mindig a napszak
arcát viseli.
Ha például hajnalban
folyik papírra, Tovább »

Nagy Anna csodálatos tekintetű és szépségű női alakjaival, térbe ágyazott családi képeivel, az ember örömeit, tragédiáit rajzban kifejező szuggesztív, mégis szelíd festményeivel rég felkeltette érdeklődésem. Mikor verseire is rátaláltam egy egy tömbből faragott, fájdalmas, de mégsem boldogtalan ember sorsa rajzolódott ki előttem.  A versek gazdag szókinccsel, kortalan nyelven megfogalmazott lélektörténetek sorával egészítik ki a művész festészetét. Ha meseíró lennék, egy egész életet kerekíthetnék mellé. Nagy Anna úgy ír örömeiről, bánatairól ahogyan fest – precízen, mégsem szájbarágósan, fotográfus szemmel, de belülről világítva meg eseményeinek-alakjainak tablószerű képét. Vershangja épp annyira szép és különös, mint festményei. Nem tartja költőnek magát, ódzkodott is azok közzétételétől, pedig évtizedek óta őrzi és újakkal is gazdagítja őket. A tanítónak józan ítélőképességgel kell bírnia saját alkotásaival szemben, szigorúságát elsősorban magán alkalmaznia, és a versei épp ilyenek. Lényeglátó, tömör, mégsem száraz megfogalmazásai élete egy-egy szeletének, ami nem engedi az embert elsétálni mellette. Tovább »

Mélyül az örvény

A magyarok többnyire részvétlenek voltak, passzívak és követelőzők. Amikor ’88 körül egy csomó tanári család kivándorolt Magyarországra, és Zsiléta abban reménykedett, hogy változni fog az életük, mama ráripakodott anyura: Innen nem megyünk el, itt halt meg papa! Így aztán a szomszéd lépcsőházba sem költöztek, pedig az egyik házaspár felajánlotta a maga sokkal takarosabb lakását. És ha nem lett volna takarosabb, akkor sem ott élték meg azt a sok Bermuda háromszöget. Szóval tőlük az úgynevezett barátokig és a csöppet sem úgynevezett rokonokig, akik nagyrészt lenézték őket, mind MAGYAROK voltak: gőgösek és tehetetlenek. Zsiléta ritkán találkozott olyan csodálatos emberrel, mint amilyen Misi bácsi volt. Tovább »

Szakad az eső, és Dénes úgy áll ott a járda közepén, mintha odaszögezték volna egy világi passiójátékban. Hogy Dénesnek hívják, ezt is csak abban a pillanatban tudtam meg, amikor elengedtem a kezét. Addig ha gyér is volt a forgalom, de kerülgető. Jobbra. Balra. Végül egy rolleres kissrác telibe trafált. Dénes haja becsimbókosodott a téliesült időben, valami spencer volt rajta, ami tönkreázott. Ahogyan először Dénesről is gondoltam. Nem tud megindulni? Nem. Lebénult mindkét lába. Segítsek? Igen. Az utca enyhe kaptatónak indult, a járdát élősövény választotta el a zöldtől. Megfogtam a kezét. Az is ázott volt, jéghideg. Na jöjjön. Tovább »