Már a kapunál voltam, nyomtam a kódot
caplattam föl lihegve, hónaljban izzadva foltot
és megtörtént akkor minden, a szememnek alig hittem,
hogy ott jöttek egymás után, velem szemben.
Megláttam őt, a csodást, a gyönyörűt, az istennőt,
Athénét, a nagyszerűt, a gazellát, az észveszejtőt.
Fura kis kalapja alól rámnézett mélán,
motyogtam jónapotfélét mint falusi kislány,
de ő csak ellibbent mellettem, akár a szellő
hisz mindig is ez volt, exkluzív delnő.
S fel se ocsúdtam még e magasságos kegyből,
mentem tovább a lépcsőn magamban egyből
de már közelgett, morajlott, jaj, el se hittem,
kis csoport, s középen maga a főisten!
Zeuszt díszes társaság követte zúgva, sivítva,
– úgy látszik, ez volt nekem e napra megírva –
elhúzódtam, hogy a méltóknak több helyük legyen,
s tudtam, e percet el nem felejtem sosem.
Fogódzkodtam a korlátba, hogy el ne essem
méltóztass, helló, adjisten, encsembencsem –
mormoltam, hisz köszönni illik, ám ő magyarázott fennen
valakinek, s közben átnézett rajtam, észre sem vett engem.
Én meg csak őt bámultam bambán, megkövülten,
miközben a lépcsővel együtt majdnem elsüllyedtem.
Leszállt közém az Olümposzról! – villámok zúgtak el mellettem,
a többiekre, mondom, szinte nem is figyeltem.
A fordulóban kissé megálltam, hogy magam kipihenjem,
túléljem egy pillanatra, hogy őt megnézhettem,
mint egy szép szobrot, mint egy művet, rátekinthettem,
hogy ő, hogy ott, hogy elment, hogy éppen énmellettem,
hát ez csodás, ez mesés, szinte hihetetlen!
S akkor megtörtént: egyszerre ott voltunk ketten
a földön, a holdon, a térben, az egekben,
mindenki eltűnt fura ködben, én megdermedtem,
mint filmben, álltunk mátrixos-kimerevítetten,
és az örökkévalóságra vártunk önfeledten.
Aztán ő lefelé ment már, mit ment… vonult! s közben nyomta tovább
a szöveget, de egyszer csak felnézett rám azzal az isteni szemmel
pont a két szemem közé nézett, tekintete homlokomat átszúrta
– Ki a fene lehet, s mért bámul furcsán? – gondolta.
De akkor ott, egyetlen másodpercre
összefonódtunk, én, a porszem, s ő, a nők kedvence.
Majd a csoda elpárolgott, kapaszkodtam tovább sietve
mert a másodperc, mint homok, lepergett, s már vártak énrám
egy másik térben, egy másik létben, másik érán.
Csakhogy azt a pillantást, azt az egyet,
amit mostmár soha nem felejtek,
magammal vittem, íme, itt van,
el is rejtem gyorsan a kavargó hóban.
Pusztai Péter rajza