A mai világnap-divat ránk zúdított özönében jóformán föl sem tűnik június 20-a, pedig ha alaposan megnézzük, immár 14 esztendeje, hogy az ENSZ közgyűlése a menekültügyre fókuszáló világnappá nyilvánította e dátumot. Előtte csak az Afrikai Egységszervezet szentelt 1975-től egy napot az afrikai menekültek egyre növekvő tömegének, ám a jelenlegi statisztikákat tekintve tavaly, 2013-ban már olyan rekordméretű […]

Fekete Zsolt marosvásárhelyi festőművésznek A fi­lozófia ak­kor igazán az, ami­kor még nem gon­dunk sem az élet, sem a halál. Azt hi­szem, Pas­cal gon­do­la­ta. Az eszmélés ak­kor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál. Ki ne mondd, egy ki­csit Ő is voltál. Miközben egy éle­ten át ke­res­ted a nyu­gal­mat, csönd-sze­le­te­ket il­leszt­gettél össze abba a puzzle-be, […]

„Az autonóm régió a kompakt magyar-székely lakosság által lakott területekből áll és a lakosság által megválasztott, autonóm adminisztratív vezetősége van.” Igaz, milyen egyszerű, milyen egyértelmű és milyen szépen hangzik ez a mondat? És mennyire jól nézne ki Románia Alkotmányában?

Tűnődés Gavrilo Princip szobra ürügyén Bejárta a világsajtót az a hatásos, a Káfén is látható fotó (a hírrel együtt), amelyen Emir Kusturica ismert szerb filmrendező rajongással vegyes áhítattal hajol oda egy szoborba álmodott, élettől duzzadó kamaszfőhöz: Gavrilo Princip nemrég felavatott szobrához, amit látványos csókkal illet.

A parkoló-automata pont a sarkon áll, jól látható helyen. A belváros csendes mellékutcája, itt mindig van szabad hely, és pár perc sétával el lehet jutni mindenhová. Egy furgon járó motorral megáll az automata mellett, párhuzamosan egy parkoló autóval, a sofőr még negyven-ötven métert sem akar gyalogolni, megváltja a jegyet, és aztán keres szabad helyet.

Nagyváradon születtem, éppen akkor, amikor apámat vidékre helyezték. Így ritka szerencsével a szülővárosom mellé azonnal szülőfalura is szert tettem, mégpedig akkora nagy falura, hogy évekig lehetett benne járni, és az ember még mindig nem jutott ki belőle.

A gyilkosság dicsőítése… Tekintetes Szerkesztő Úr! Sokszor elgondolkozom azon, vajon mi is volna akkor, ha újságokat nem szerkesztenének, s a tőlünk távolabb történő esemenyeket mi meg sem tudhatnók. Talán éppen csak véletlen folytán juthatna egy-egy szenzációs eset tudomásunkra, amit beszélgetés, társalgás folyamán juttatna értésünkre esetleg egy valaki, kinek a szava hihetősége is kétséges.

  Azt hiszem, hogy korosztályom, a Ceaușecu-diktatúra alatt megélt nyomorúság ellenére, a világtörténelem legszebb, legboldogabb korát éli. Élte. A technikai robbanás, a jóléti fejlődés, a világ megismerhetősége, az utazási lehetőségek sokasága, s nem utolsó sorban a háborúk hiánya olyan távlatokat biztosított széles tömegek számára is, amely, még ez előtt egy fél évszázaddal is, elképzelhetetlen volt.

Ha azt mondják (írják): Verdun, Somme, mindenki tudja, hogy a Nagy Háború talán legnagyobb csatatereiről van szó. Ha azt mondják, Przemysl, minden magyar tudja, hogy a lengyelföldi (osztrák-magyarul: galíciai) erődről van szó, ahol a Nagy Háború egyik legvéresebb  ostroma zajlott. Ha az mondják, Doberdó, Isonzó, Piave …Nagy temetőink rémlenek fel előttünk. (Ha azt mondják, Limanova […]

Történészek a kereszten avagy az áldozatok bosszúja* …A román politikusok 1916 előtt azt is komolyan fontolgatják, hogy Ausztria-Magyarország oldalán léptessék hadba a román hadsereget. Sőt eleinte ez tűnik számukra kecsegtetőbb választásnak. A közép-európai birodalom felbomlását egyébként nem tartják szükségszerűnek – felbomlásáig nem hisznek abban, hogy felbomolhat.

Apáink, becsaptatok minket! Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt. Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság. Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, […]

Volt egyszer egy Nagy Háború /Gondolatok a magyar kultúra napján/ Évfordulók vesznek körül bennünket, bármerre nézünk, mindenfelől számonkérően tekintenek ránk: mi mindenről nem lenne szabad az idén megfeledkeznünk.

Forgalmasak voltak a csütörtöki napok a kisváros tőszomszédságában fekvő faluban. Lovas szekereken – télen szánon is –, kerékpáron, de gyalogosan is a városi heti vásárba tartottak a Szentföldnek nevezett kistérségből a falvak. Abban az időben, mintegy ötven-hatvan évvel ezelőtt már nem a város főterét foglalták el a vásárosok, hanem egy kissé távolabb eső, a Vasút […]

Múlt pénteken a Kovászna megyei Dálnokon, a művelődési otthonban az általános iskola nagyobb diákjainak nyílt történelemórát tartottak Dózsa Györgyről, az általa vezetett parasztlázadásról és az utókor vele kapcsolatos értékítéleteiről, illetve leleplezték és megkoszorúzták az emléktáblát, amelyet többek között a csütörtökön Csíkszeredában megtartott megemlékező-ünnepi-tudományos konferencia résztvevői helyeztek el a faluban. A Dózsa György halálának 500. évfordulójára […]

 „Állásaink előtt ezernyi halott fekszik…” A humanizált háború Nincs képtelenebb erőlködés annál, amely hadviselőkkel kíván betartatni holmi úgynevezett „humanizált” hadviselési formulákat és szabályokat; mert nem lenne-e csak nevetséges az, ha azt kívánnók egy rablógyilkostól, hogy miként hajtsa végre gyalázatos bűncselekményét? Csak hiába is létesülnek ezért hol genfi, hol hágai konvenciók és csak hiába is mondatják […]

„Hallod, Péter? Hervadása liliomtiprás volt!” — kiált át az asztal túlfeléről András Sándor, én meg felnyerítek. Arról beszélgetünk éppen, hogyan éreztük meg a liliomillatot az EPMSZ fórumán, amikor elkövetkezett a pillanat, hogy a szervezőket és a segítőket honorálja valamiképpen a szervezet, Andrásnak erről juthatott eszébe ez az intertextuális poén.

Hejtartóságom első évének ezen nyomasztó napján elszántottam magam, hogy saját kezünküleg újabb jelentést fabrikálok Őfelségem kirájuramnak az erdéjországi állapotokról, mejekről van módomban sokat tudni, mert Őfelségem kegyelméből én vagyok iten a tótumfaktor, vagy miféle. Már bánom kicsit a dolgot, de addig is. Jelentem, itt a helyzet fokozódik. Tűrhetetlenül.

Ki a halhatatlanabb? Olyan kérdés ez, melynek látszólag semmi értelme. Kormos István Vackorját az egész világ ismeri, miért lenne ő kevésbé, mint Weöres Sándor? Az Anna örököt mindenki fújja, hát miért lenne ő bármivel is alul József Attilánál? Mascagni kevesebb lenne, mint Puccini, mert az utóbbinak több operája „jött be”? Ugyanakkor mindenki érzi, hogy az […]

Mindent szerettem ebben a filmben: a dialógusokat, a dacokat, a vágásokat, az arányérzéket, a zenei összeállítást, a színészeket — mindent a világon. Az arcokat! Ronyecz Mária csodálatos mandulaságát, Kakassy Ági penge nyomorát, Őze felkavaró proliságát, kisemberségét, Jordán Tamás őrületét, Rajhona Ádám bunkó gyíkságát, Znamenák István balfácán konokságát, Sőth Sándor üdítő szemtelenségét, Iván Anikó sebezhető zárt […]

Amikor vasárnap este lányommal elballagtam, hogy mint mondani szokás, állampolgári jogainkkal, egyéni lelkiismeretünkkel és közösségi becsületünkkel felvértezve részt vegyünk az EP-választásokon, a járdára kihelyezett, ormótlan nagy betoncsövek miatt az út szélén kellett poroszkálnunk az amúgy meglehetősen csekély autóforgalomban.

…Az írók a ki­lenc­ve­nes évektől kezd­ve pro­fikká váltak: a ki­csit is te­hetsége­seb­bek előtt megnyílt ez az út. A pro­fivá válás emb­le­ma­ti­kus fi­gurája a Számlaképes Író. (Vagy­is, amennyi­re meg tu­dom ítélni, gya­kor­la­ti­lag min­den­ki, aki időnként pénzt is kap pub­likációiért.) A választás le­hetősége el­vi­leg talán még meg­van – mond­hat­ja va­la­ki: nem aka­rok pro­fi író len­ni! –, de […]

„…ki félni lassú, tenni gyors, / ki benned ég, de távolod / fájja, ki téged áhított: / hegyeidet, ezer folyód, / városaid, a szűz s a torz // lelkűeket álmodja kis / élete kis tájaira, / s nem tudja elhinni soha, / hogy az önző, az ostoba, / vad embertelenségnek is // jogot adsz uralkodnia; […]

És nem akart interjút adni… Nem és nem! Mellesleg, nem csak engem kosarazott ki (felsóhajtok, könnyebbedek: legalább nem kell a kérdéseken tűnődnöm!), hanem mindenkit, aki őt születésnapi tűnődésre kényszerítené. Miért éppen most tűnődjék? Még mit nem? Amúgy is: az író ír…

Egyszer már azt írtam, 85 lett, de hát neki még ez sem árt. Egyáltalán, egy jó költőnek semmi sem árt — ha nem hinnék ebben, már rég felkötöttem volna magam. Az sem árt, amit egy barátom idővonalán látok: hogy a Valaki jár a fák hegyént most értette meg csupán, eddig csak tudta, hogy létezik.

A kétpúpú domb, amelyet nem tudni miért hegynek neveznek, még mindig a székely kisváros fölé magaslik, de már jórészt be van építve. Gyermekkorunk kedvenc játékhelyének számított, annál is inkább, mivel sűrűn kanyarogtak rajta a sziklás talajba vájt lövészárkok, és lépten-nyomon puskagolyókba meg töltényhüvelyekbe botlott az ember (pontosabban a gyermek).