1. (Sz. 1891, Nagyvárad – megh. 1983, Kolozsvár) költő, közíró, kritikus. Nagyenyeden végezte a Kollégiumot, majd a budapesti Pázmány egyetemet, a Nagyváradi Napló munkatársa 1913-tól. Újságírói pályája a második világháború utánra is átnyúlik. Megjárta a német koncentrációs táborokat. Az Irodalmi Könyvkiadó vezető szerkesztőjeként ment nyugdíjba. Gazdag verstermést hagyott hátra.

Lehunyom szemem, úgy utazok. Síneken jajongó vonatok viszik bánatom. Vajon ez volt az otthonom?

Esték a langyos éjszakákon kialvó pipa – tücsöknóta

Eléldegélsz szobád egyik védettebb sarkában, végképp félrehúzódva a teremtő társadalom lánctalpai közeléből.

Hirtelen beállít hozzád a tél, mint guvadt szemű varangy, és néz egyenesen a szemedbe, mintha várná, hogy betessékeld egy kis reggeli csevejre –

Mindent az ember hoz magával, pestispatkányt, koronaludat, bálványmajmot,

a drótháló ha lecsapódott volna esthomály drótháló szabó bábszínház

Létezik-e a semmi? Egy darabig nélküle is jól megvolt az ember (mert nem létezik), de amikor fejébe vette, hogy mégiscsak létezik, és formája van (mint az üres gödörnek), nevet adott neki: nulla – fölgyorsult;

A hétfő esti kultúrpalotai koncertek emlékére Jön a hétfő s a cselló újra kezdi szétszedni az akkordokat, fölötte az oboa íve – alatta üres a tér. Együtt viszont a végtelenség dallamát idézik.

Úgy tűnik néha, a napi valóság pusztán formagyakorlatok tere, csak opciói játszhatók el a tervbe vett életműnek : nem láthatod soha az egészet, egyszemélyes szögedből csak sugara villan a gömb-mindenségnek.

de akitől döglik a légy elviselhetetlen ő mindent pontosabban tud könyörtelenül számonkér és számadásra kényszerít

Nem első eset, hogy az emberiség szembekerül egy olyan láthatatlan ellenséggel, amelyik halálos is lehet. 1928-ban, a Jászvásári (Iași) Nemzeti Színházban, George Topârceanu felment a színpadra, hogy egy verses konferenciát tartson. A téma a Koch bacilus volt, a Tuberkulózis profilaxiája társaság fesztiválja keretében. Alább néhány részlet Topârceanu előadásából, amelyik olyan tanácsokat ad, amelyek ma is […]

Ott áll a pláza előtt, túlnan valamit méreget, mintha messzi torony felől várna tisztuló egeket.

Azt mondanám… most akkor miért mondja, ha csak mondaná? Mert valaki nem hagyja? Hiszen hallom, végig mondja, senki nem gátolja!

Elekes Ferenc 85-ik születésnapjára Felejtek könyvcímet, évszámot, napokat, de a magasugrás életem része lett, tanítom magamnak: örömnek, bajoknak így állítok egyre magasabb léceket.

A lángolás nem mindenki ajándéka. Szükségem van a rossz versekre, nélkülük megfagynék. Ha az ember verset ír, van egy tucatnyi író ismerőse, közöttük néhány száz rossz költő, közülük néhány ezren rátukmálják az emberre verseiket, a versek között néhány millió olvashatatlan.

Én azt gondolom, hogy a bérgyilkosok mégiscsak becsületesek, mert ők nem mondják, hogy nem gyilkolnak, és azt sem hangoztatják, hogy ingyen teszik,

Szerelem – mint a remény- színes … Színein keresztül vak.

Szél fúj, és nap süt. Így is, úgy is, az élő maga dönti el, ha néha halálig kifúlt is, vagy dörgő csendre felfigyel,

Valódiság A felszerelés tartozéka volt hajdan a zsebtükör, a bicska, a ceruzás körző, a lánycsipkedés, az élbe vasalt fricska. Gyáva fazon Hatvan lettem, s csak akkor mondták el a régi lányok, Epedtek el a nyolcadikban, s én nem néztem utánok.

Lehettem volna mi minden: kígyó sziklán, az ösvényen, a főben, ki sziszegve mar, s röhög illemen, törvényen;

Költő – pilóta, a jövőbe berepülő, önlángba pusztuló, kondenzcsíkkal üzenő: égre írt halálos verslábba menekülő.

Megváltás / Mântuire Miként Manole mester mélybe vetette magát, hogy a megváltás kútjára leljen, gondolatban tebeléd hulltam.

A nád komor lándzsái közt, a szélben Szívig repedt homokbuckák között Az ég opál-homályba öltözött, Hogy a sziget enyém legyen egészen.

Guiness-rekord nem lesz belőle, De beírtam a magam könyvébe. Morgolódjon, ha akar, kedvére, E szösszenetet teszem elébe.