Becsapom magamat sem szívem szelídsége sem kezem melegsége sem lelkem bája

Jónás megváltozott, nem ellenkezik, nem menekül, nem alszik utasok, matrózok, tisztek életét veszélyeztető vad hullámokon hánykolódó hajógyomorban,

szabadságok / libertăţi egy emberéleten nyert szabadság. a saját lábon élés szabadsága. kérni, ha nem is adnak. szabadon lázadozni. kóborolni a világban.

Fákkal borítom e helyet, mondta az Úr, megáldom esővel, fénnyel, a föld, melybe magvaik hullatják, bölcsője lesz számos nemzedéknek.

Leveli béka szól messziről, lágyul, puhul a szalonnabőr, sajog a reumás láb, s a kéz, rucahad sandán az égre néz.

Zénón köve és a fa Az üzlet szavatol, jótáll egy, kettő, három, öt évre, a művész türelmi időt kér, amíg Zénón köve eltalálja a fát…

Szabó Dezső: Édes Franciaország Ó itt volt élet az élet és ember az ember! Itt mutatta meg a föld minden arcát, minden erejét és minden jóságát, hogy ezer hangon hívja az embert a munka, az alkotás, az összefogás: a minden múló percben halhatatlan építés felé. Ebből a földből fakadtak ki a katedrálisok mérhetetlen kőszárnyai a […]

Öcséimnek Ősz van. Létem magánya kezemre kiül – barna foltos, csapzott tollú rétihéja. Mire pirkad, karma nyoma bőrömre hűl: pórusaim pókhálóránc tánca. Híja

Anyám tekintete napsugár melege, halkan szóló szava felhők suttogása, sudár termete régidők emléke,

erőtlenül csepereg a hézagos bádog hideg van csatornaszag

a vers mely álmomból költött hogy megírjam / poemul care m-a trezit din somn să-l scriu pillanatok és órák. hajnal és alkony. eszmék és szavak pora. másfajta buzgalom huzatában.

Zoltán Ildikónak szűk utcák csorognak a temetők mellől a rákóczilépcső fölötti négyes fasor egymásrautaltsága és a vár falához tapadt virág-nevű nyári kert a régi rata-tér – ahol most bűzös vécé ácsorog

egyébből nem állok mostanság mint álmokról szóló némaság

A pokol mélyéről szállt fel, mert kiszimatolt egy repedést a törvényes renden és forró, olvadt kövek hátán égbe tört. A szabad világba, a levegőbe érve kővé dermedt és lett egy kemény, csiszolatlan sziklaorom Héraklész szent hegyén. Lent maga alá temetett mindent, nem hallott meg hangot, sírást s a vértől sem irtózott, szentnek is nevezték, pedig […]

halkul az éji zene halkul az éji zene kész mára

a holnapi váltás / schimbul de mâine ahogy mindegyre távolabb kerül az elodázott világ- vég, úgy közeleg egyre a miénk. mindenünk megvan a jelen időhöz (életévünk elég, régi nyavalyák divatos kórok

Felkél a januári nap és kékség költözik az ablakkeretekbe. Felcsillan az aranysárga dísztök az asztalon. Moccan az utca.

az órámra nézek tizenhét-tizennégy hol van már tizenöt-harmincnyolc a legelső telefonszámunk Budapest, 2019. IV. 19., nagypéntek, keserű kávé.

Jékely Zoltán: Öröktűz A tornyok élnek itt, jól megfogantak, látszik, vérük van és lélegzenek. Kőtestükből, miként fából a gyanta, éjfél körül csillámló nedv csepeg, és baglyok ülnek a repedt harangra.

egyébből nem állok mostanság mint álmokról szóló némaság

Varázsének Mihai Eminescu és Nichita Stănescu verseiből Mihai Eminescu: Csak a költő (Numai poetul) Múlandó az egész világ. Az ember is múlandó, Mint a hullámoknak ezre, Amelyeknek őrző lelke Bolyong a tenger felett, Bámulván a végtelent. Csak a költő, Aki röppenő madárként Száll a hullámok fölött,

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Lipcsei Márta: Csillagközi utazás (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1997, Szerkesztő: Kozma Mária, Műszaki szerkesztő: Tőzsér László) Tegye fel […]

nem láttalak még de néha letörölném pilláidról könnyed

gépre vitel szakadt lapokat üvegpanelházakban most visznek gépre

Az utolsó napsugár, mint akit űz az űr magánya tűz fejével kopog az ablakon. A végtelen négyszögén át özönlik be szűk szobámba s megtapad egy percre a falakon.