Amit elmesélek, 1934-35 nyarán történhetett, amikor a falu népe már befejezte az aratást, és egy kicsit megszusszanhatott a fáradt ember. Andrásék egy lépéssel előbb jártak a nyári munkákkal. A cséplést is befejezték. A szérűről hazahordott zsákok arról beszéltek, hogy a vártnál jobban eresztett a termés. Az utolsó zsákot András vitte be a hombárba. Így kívánta […]

A február kínzó betegségekkel köszöntött be. Engem kiszúrt magának a csúz, a köszvény. Szaggatás, szúrás a derekamban, kéz-, láb- és fejfájás gyötör, szélütés kerülget, kintről vérfagyasztóan bevigyorog a madárinfluenza. Anyósomat gyomorgörcs, oldalszúrás, epehányás, rosszullét, székszorulás, savanyú felböfögés, állandó gyomorégés, majd megint hasmenés kínozza.

Egy mámoros éjszakán V. K. gyalog indult haza Marosszentgyörgyről. Vesztére csaknem kijózanodott. Szerencséjére egy úrvezető ráismert (pedig nem volt valami kifogástalan állapotban, egyik lábán zokni nem volt, a másikon cipő), fölvette.

1998-ban, december 8-án, kedden találtam egy pénztárcát. Tartalma: személyazonossági igazolvány átlátszó műanyag tokban, öt darab tízezres bankó (román lej), egy darab százezres bankó (román lej), egy darab telefonkártya, könyvtári belépő (Maros Megyei Könyvtár), sorszám a III-as fogászati klinikára (női név, az orvosé). Idő: 8 óra 25 perc. Hely: a Dózsa György úti megálló, a bútorüzlet […]

Az emberek találkoznak Pethő főhadnagy a sötétség leple alatt kibújt a födözékből s miután a futóárok mentén kisétálta magát, leült egy földhányásra. Nappal nem lehet kimozdulni, csak szorong és kering az ember az árkok szövevényében, mint a vad az állatkert kalitkájában.

Komor, mogorva férfiú volt Orbán, épp mint a Petőfi részeges hőse, neki is vidám hajnal pirult az orrán; ezenkívül aztán az égvilágán semmi vidámság nem jellemezte szegényt. Rengeteget idegeskedett, cigarettázott és – de ezt az orra is jelezte. Mindig fájtatta a gyomrát.

A mucsi impegát asztalához néha odaült kényszerből egy író is, amikor nem talált szabad helyet a kiskocsmában. Az író gyalogos turistának öltözve járt-kelt, valamelyik városközeli faluból ingázott naponta. Dél felé járt az idő, már kiírhatta magát. Sört ivott, és megeredt a beszélőkéje.

– Ezen a helyen – meséli az idegenvezető – anno dacumál, egyszer csak derült égből a földbe süppedt Czubák Zibenburg jobb mellső lába. Vagy mit is mondok, hiszen óriás volt. Hatalmas harci husángja segítségével szabadult a sár fogságából. Hát uramfia, láss csodát, a lába nyomán pezsgő forrás fakadt, s a botja is kirügyezett azonmódúlag.

Nemes Kurtoáz szeretett rébuszokban beszélni. Voltaképpen rébuszban utazott, rejtély volt ugyanis, hogy mikor buszra ül, éppen hol és mikor száll le róla. Egyszer a Marosvásárhely-Segesvár útvonalon, Székelyvaja után érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy a benzinkút közelében árválkodó büfében tartson helyszíni szemlét. Voltaképpen ellenállhatatlan könnyítési inger környékezte, innen a leszállás sürgőssége.

Mielőtt hozzánk került volna Durci, többen is figyelmeztettek bennünket, hogy jobb, ha előre kicseréljük a kárpitozott bútorainkat valamilyen szilárdabb felületűre, mert a macska karmai tövid időn belül kis bolyhos utacskákat marnak benne. Magyarán mondva hamarosan kidobhatjuk az egészet.

Nehezen gyógyult a második műtét után Tari Mihály lába. Az orvos azzal nyugtatta, hogy bizony, a szilánkos törés nagyon makacs dolog, nem lehet sürgetni a regenerálódást. Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán meg tudták menteni a lábát. De hogy is juthatott eszébe ilyen őrültség, hogy a legelemibb biztosítás nélkül, csak úgy nekitámasztja a hosszú […]

Avagy: Ki harapta le a Mutuj Gligor fülét? Mutuj Gligort hátulgombolós korában hallotta a nagyanyja fél mondatot szólni; mikor a gyerek ismét becsinált, és ezért a vénasszony rávert a hutyoróval, a zsenge vérfavesszővel, akkor sipított valami olyasfélét, hogy „Azt a k**is”…

Pusmogták, hogy tán téli álmot alszik, mint a medve, merthogy igazából akkor jött elő az emberek közé, amikor megjelent az első barkaág. Úgy is hívták: Picus. Picus sógor. Hiszen mindenkit sógornak szólított, a papot s a tanítót kivéve. Lehet, hogy eredetileg puliszkából gyúrta volna az Úr, de valami elvonhatta a figyelmét, vagy műhelyt váltott közben, […]

Amikor híre ment, hogy a galileai Kánában azon a bizonyos esküvőn Jézus borrá változtatta a vizet, sokan elgondolkoztak a történteken, és hinni kezdtek benne. Hinni kezdték, hogy akit eddig az ács fiának ismertek, aki totyogós gyermekkora óta köztük élt, jóval több, mint az apja szakmáját folytató ács legény.

Papa azt mondta, hogy valaki krokodilt engedett a tóba, és ha nem jövök ki azonnal, az leharapja a pütypürüttyömet. Mert a krokodil az hüllő vagy mi, és mindig a meleget keresi. És ha talál egy gyereket a vízben, azt csöndesen figyeli, legalább fél órán át, aztán harap. Tehát az a gyerek, aki fél óránál tovább […]

Meleg nyári nap volt a Fekete-tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat.

A végren­de­let érvényesítése után átköltözött Ber­ta házába, aztán hóna­pok­kal később az üzle­ten le­cserélte a cégtáblát. A félköríves bejárat fölötti színe­vesz­tett bádog­lap félévszáza­dig hir­det­te: JEL­MEZ, AL­KAL­MI RUHÁK, KORHŰ TÁRGYAK KÖLCSÖNZÉSE. Ezt cserélte le, s a fe­ke­te üveg­lap­ra ezüstözött betűkkel fölkerült az új név: ÁLOMKÖLCSÖNZŐ.

A külső megfog, a belső megtart, a jó szex hozzáláncol. Valahol a facebookon olvasta Baranyai ezt a bölcs bejegyzést, és mélységesen egyetértett vele. Az alatta lévő grafika is vonzotta a férfiszemet. Tűzrőlpattant, csinos ördöglányka csábító mosollyal, alig semmiben. Úgy érezte, a teljes élettapasztalata igazolja az ismeretlen szerző állítását. Az pedig nem kevés, hiszen már ingyen […]

Azokban az ősrégi, pogány, a kereszt szentségét fel sem ismerő időkben még nem merült fel bennem a kérdés: vajon mennyi időt vesz igénybe a képtelenbe való beilleszkedésem? És vajon képes leszek rá? Elfogad-e így továbbra, legalább középtávra a test, a lélek, (amely egy korlátok nélküli, igénytelen testforma), kitartanak-e a többi, láthatót, láthatatlant összefogó kapcsok, varratok, […]

Vidám téli történet. Nézd komédiának, s máris szépirodalom, hol fonetikusan, hol nem, a szemiotika keveredik a szemantikával) Szépen, vastagon borította tájat a hó. –  Idaho – ujjongott nagy társaságunk csinos tagja, Miss Ouri –, minden olyan nyugodt, fehér.

Latzkó Andor jelezte megint érkezését a francia írónak: átutazóban Montreux‑ben tartózkodik. Ellenség (jó, hogy nem Vilmos császár kémje!), figyelmeztették, nem is olyan tapintatosan, Romain Rollandot; őrizkedjék tőle.

Az öregasszony a ház sarkánál állt, körmével a málló vakolatot kapirgálta. Tudta enélkül is, hogy a százéves vályogfal úgy pergeti le magáról az öreg maltert, mint kígyó a bőrét, de ismét meg akart győződni róla, mielőtt odacsődíti fiait. Mert azok ugyan akármiért neki nem állnak… Már tavaly is mondta nekik, hogy megvedlett a lábazat.

A lokálpatrióta hős * „Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van.” (J. A.) ILYENKOR reggeli ébredéskor reszketés fogta el. A fagyott birsalmákat nézte a szekrény tetején (vagy csak képzeletében); mintha az illatukból vacogtató hideg sugárzott volna most feléje, akár a lövészárkokból.

Csak nézte az északi kiszögelésben horgászó férfit, és egyre inkább izgatta a gondolat, hogy már látta valahol. Nem, nem pontos a szó, inkább az ingerel a helyes kifejezés erre az állapotra. Igen, határozottan ingerelte, ahogy a távcsövön keresztül figyelte. Ő ott a nádas mellett nyilván nem is sejti, hogy nézi valaki. Azt meg végképp nem […]

– Azt mondják, te horgászni is szoktál – állította meg a zebra előtt Monokit a sánta Kovács. – Szoktam. Na és? Már ez is csípi a szemét valakinek? – Nem, csak én szeretném tudni. No, nem azért, hanem hogy azzal is telik az idő… Tudod, mióta ilyen rokkant lettem, aztán csak ücsörgök a tévé előtt…– […]