Móricz sógora Nomádiában

A nomádoknak se lovuk, se villamosuk, gyalog élnek a Párizs környéki wigwamokban. Maguk varrják, foltozzák ruhájukat, maguk kötik hozzá a levált talpat a cipőtalphoz. Minden barakk egy külön törzs, minden törzsnek van egy külön száma, hogy a levélhordó és a rendőrség kiismerje magát. Tilos a törzsfőnek való bejelentés nélkül idegen harcost a törzsbe fogadni. Van varázsszeres ember, hajdani orvosnövendék, ma alkoholista, sebeket kötöz, és azzal nyugtat, hogy kevés ember kerüli el a halált. Jandáné a táltos, egy pakli franciakártyából jövendöl és ért a magzatelhajtáshoz. Krompach, a regős, énekel és szomorkodik, esténként be-bemászik egy ablakon a törzs valamelyik elhagyott lányához. Asszonyaikat sokszor megverik, mert gyakran maguk sem tudják mi bajuk. Ami bungalónkban lakik a Szent Ember. Őrült, egész nap ír. Vannak, akik úgy hívják, a megszállott Szabó. Mindenki tisztelettel kitér előle, és eltűrik keleti fenségét, amellyel leereszkedően megszólítással tünteti ki valamelyiküket. Magas homlok, fehér bőr, sudár alak. Nehéz, vállig érő lovagi frizurát és bibliai szakállat hord. Ruházata érdekes kombinációja a zarándoklebernyegnek és a hálóköntösnek, a derekán hosszú zsinórral van megkötve, széles fazonja luxusszerűen üt el a csuha barna színétől. Kenetteljesen, lassan beszél. Nemes veretű és reneszánsz frazeológiával szónokol, mert beszélni senki nem hallotta még. Leszegett fejjel jár, ám, ha valakit kitüntet figyelmével, mintha Lear király elevenedne meg. Szemei nagyok és kékek, mint a prófétáké. Hangja meleg és bársonyos, beszéde jóságos. Felesége művelt, de nagyon csúnya nő. Bálványozza férjét. Móricz Zsigmond húga. Amit a Szent Ember meghagy, az a családé. Nyomorognak. Mindenkihez jóságos, csak a családját akarja sokszor megölni, kiváltképp a feleségét, akit állandóan ledér dolgokkal gyanúsít, holott az asszony külseje még a gyanú árnyékát is kizárja. Nem sűrűn jön rá a dühroham, de akkor nagyon erősen. Tör, zúz, kést ragad. A roham csillapultával bibliai jóságú ember. Egész nap ír, már hat éve, de nem mutatja senkinek. Mindenki nagy kalaplevevéssel köszön neki, még Molnár is, a Lesujtó Ököl, a Krakéler Kéz, a nagy harcos, akinek rendkívüli testi ereje van, és szintén elmebeteg. Fejlövése után lett búskomor. A forradalmak előtt csendőr volt, aztán kommunista lett. Hogyan? Máig probléma a nomádok előtt. Ha valaki a szemébe néz, megveri. Ez a mániája. Uszítani is lehet. Csak azt kell mondani valakire, hogy rendőrkém, és máris összecsikordul a foga, rohan nyomban verni, ölni, törni, zúzni. Előbb-utóbb okvetlenül meg fog ölni valakit. Venlickánétól azonban ő is tart. Nála minden eszközt szentesít a cél: az egyszerű lopástól az összetett szélhámosságig. Mikor nagyobb összeghez jutottak, vettek a lányuknak egy állóbabát, nyitottak egy kantint és egy hétre az Union Szállóba mentek lakni. Az ötlet jó volt, ám a kantin finomabb dolgait: téli szalámi – ők ették meg. A babát a kislány kivitte a telekre és elásta. Temetést játszott. Semmi áron nem mondta meg, hogy hova temette a babát. Mellettük laknak Battáék. Az asszony, ha van munka takarítónő, a férj, ha van, vagy ha nincs munka alkoholista. Két állandó motívum kíséri a napi életet: az alkoholizmus és a családirtás. Rejtő Jenő a fűtetlen barakkban, lázasan várja a szilvesztert. A folyosó végén sötét gomolyag mozdul. Hirtelen egy bibliai hang szólal meg: – Uram az ember lelke mélyén csodálatos megérzések rejlenek, és vannak világos pillanatok, amikor kinyilatkozik bennünk az isteni tartalom. Szinte súgja: Uram a feleségemet bűnös erők tartják befolyásukban. Ma ilyen kinyilatkoztatásom volt. Az asszony terhes. Hipnotikus hatalom rabja, egy orvos tartja a markában, ördögi ember. El fogom pusztítani a sátánt, az áldozatát és a magját. És már suhan is tovább a falak mentén.

Rejtő Jenő életrajza nyomán
A zarándoklat a 19. században indul, és a második világháborúig tart. Regényességét ennek a korszaknak és kapcsolatnak ma már megmosolyogjuk: írók, akik német újságírócápák megrendelésére gátlástalanul gyártják a hamis interjúkat a világnagyságokkal, szélhámosságokkal tartották fel magukat, kigépeltek régi újságcikkeket, és mint eredetit eladták a szerkesztőnek, hálásak voltak, ha a honoráriumból egy kiadós ebédre futotta. Ne felejtsük, hogy Párizs Gorcsev Iván és Vanek úr városa is, nem kell csodálkoznunk Brassai ijedelmén, aki meginterjúvolt egy bárót, a cikket eladta, és felröppent a hír: a báró már két éve halott…

Ebben a bohém légkörben először a Hét, a Magyar Géniusz, a Budapesti Hírlap, majd a Nyugat újságírói (Justh Zsigmond, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Ady Endre, Szini Gyula stb.) küldik írásaikat a boulevardokon sétáló elegáns tízezerről. Kiállításokról, szalonokról, társasági és politikai szenzációkról, egzotikus uralkodók látogatásáról, színházi bemutatókról, a csillogó, mulató, mondén világról, a szabadság, a demokrácia és a választások hazájáról. Az 1900-as párizsi világkiállításra kiutazó Jókai Mórnak neves francia írók, művészek adnak fényes estélyeket, Justh Zsigmond pedig a nagy Sarah Bernhardt szűk baráti köréhez tartozik. Szomoryt maga Dumas támogatja és Daudet.

A várost azóta felfedezők Ady lábnyomában lépkednek, már mi is tudjuk, hogy Párizsban hol lejt a járda…

Magamtól nem gondoltam volna, hogy a francia egzisztencializmus – a kortársak szerint legtehetségesebb alakja, Paul Nizan – mondott 1939-ben a párizsi Ady emlékünnepélyen üdvözlő beszédet.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4;Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.; Idegen a síromban 8.; Idegen a síromban 9.; Idegen a síromban 10., Idegen a síromban 11; Idegen a síromban 12., Idegen a síromban 13.