Györgyi és a talált nóta

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy liba, Györgyinek hívták és nagyon szép volt. Tollai hófehérek voltak, büszke is volt rájuk, a csőre világos aranysárga, a lábai pedig egy árnyalattal sötétebbek. Mindig nagyon elegáns volt, cipősdobozban lakott, együtt a barátnőivel: Lilivel, a rózsaszínű elefánttal és a galacsinhajtó bogárral, Norával, a feketészöld szkarabeusszal. Kislányok voltak mind, és nagyon jól megértették egymást. Györgyi csak estére került haza, egész nap koldult, énekelt az utcasarkon. Így kereste meg az ennivalót. Mert pénzt nem fogadott el, azt mondta, hogy megalázó. És igaza volt. Györgyi nagyon okos volt és nagyon szépen énekelt. Sok nótát tudott. Este a vacsoránál is énekelt, amíg Lilifántocska – akit Lili elefántként emlegettünk – megterítette az asztalt.

Lilifántocska mindig palacsintát sütött, és Nóra bogárka, a szkarabeusz titokban leharapdálta a szélét. Mert tudta, hogy a palacsintának a széle a legfinomabb, ott van a legjobban megsűlve, ezért Lilifántocskának mindig szemmel kellett tartania Nórát, aki könnyen odamászott a tányér alól. Mint egy nemes glacsinhajtó bogár. Mert a szkarabeuszok nagyon előkelő bogarak, régen egyes népek, például az egyiptomiak szobrot állítottak nekik és azt hitték róluk, hogy istenek. Még jó, hogy Nóra nem hitte istennek magát, de azért titokban mindig a palacsinta szélét rágta, úgyhogy időnként pontra kellett tenni.
Azon a napon, amelyikről itt szó lesz, Nóra nagyon falánk és szemtelen volt, úgyhogy Lilifántocska kétségbeesetten rákiáltott:

– Tűnj el onnan, kis pofátlan! Sétálj egyet, amíg asztalt terítek.

Nóra pusmogva ugyan, de fölállt az asztaltól, persze fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen, amíg feltálalják a vacsorát. Ha lett volna egy kutyája, elvitte volna sétálni. Ideje, hogy eláruljuk: Nóra nagyon szeretett volna magának egy kutyát, de melyik az a kutya, amelyiknek ganajtúró bogár kellett gazdaként. Ha ismertek véletlenül egy ilyent, szóljatok azonnal, hogy mondjuk meg Nórának, mert nagyon örülne neki. Régóta vár már egy igazi játszótársra.

Így hát Nóra cél nélkül csatangolni kezdett az utcán és beletévedt a filharmónia igazgatója által kihajított szemétbe. Előbb el akarta kerülni, de aztán megcsillant az agya: „Hátha találok benne valami jót: egy szárított virágot vagy csillogó gombot, és vihetek Lilinek egy kis ajándékot, hogy ne mind haragudjon rám a palacsinta összerágott széléért!” Mondhatnátok, hogy ez lehetetlen, a ganajtúró bogárnak nincsen agya. Lehet, hogy a tiéteknek nincsen, de Nóra okos bogár volt, és sietve belemászott a szemétbe, hogy ajándékot találjon barátnőjének, Lilifántocskának. Persze, nem talált semmit. Gondolhatjátok, senki sem hajít szemétbe olyasmit, amivel meg lehetne ajándékozni egy elefántot. Ellenben Nóra szemébe ötlött egy régi, megsárgult partitúra.

Gondolom, kitaláltátok, hogy Nóra azonnal kézbevette és hazaszakadt vele. Biztos, hogy egy vidám nótát tartalmaz a kotta, amit Györgyi csodaszépen előad majd. Még nem esteledett be, Lilifántocska jól látott a cipősdobozban, nem kellett felgyújtania villanyt. Fogta a kottát és szolmizálta. Csakhogy fáradt volt már és rekedt, Nóra pedig nem tudott énekelni. Beszélni sem tudott, mert mint ismeretes, a konyhai bogarak némák. Nem hiszem, hogy ellentmondanátok, mert egyiketek sem hallotta őket beszélgetni. Mit gondoltok, ha Nóra beszélni tud, nem felesel vissza Lilinek?

Ezért hát meg kellett várniuk Györgyit, hogy énekelje el nekik a kottán lévő éneket. Ő aztán értett hozzá, mert egyebet sem tett, csak dalokat énekelt, nagyon művelt liba volt.

De Györgyit hiába várták. Néhány hóhányó megfogta őt, és meg akarta enni káposztáfőzelékkel. Mert valahányszor meglátunk egy libát, egy csirkét vagy egy nyúlat, mindig arra gondolunk, hogyan ehetnénk meg őt. Még a disznóknak is ez a sorsuk, hiába olyan szép nagy és kedves állatok, megesszük őket. Mert nem tudjuk értékelni őket, nem tudunk barátságban élni velük. Csak a macskákkal és a kutyákkal barátkozunk, akiket nem ehetünk meg, mert karmolnak és harapnak, és jó szőrősek – torkunkon akadnak. De a nyúlakkal, halakkal és a libákkal, a szelíd állatokkal, akik nem harapnak, nem tépnek szét – ki hallott még arról, hogy valakit megharapott volna a nyúl vagy megkarmolt volna a hal? – azokkal mi elbánunk. Györgyit is meg akarták sütni a lerben. Biztosan láttátok már, mit művelnek a libával, mielőtt levágják. Ha nem, elmondom én: először is megetetik utoljára, a menű pedig meggyszemek a meggypálinkából. Lenyomják a torkán a sok édes és a szesztől csípős meggyszemet. Ami nagyon jól csúszik… másnak.

Lehet, hogy a felnőtteknek nem árt meg, ha sok pálinkás meggyet esznek, de Györgyi – tudjátok meg! – jól berugott, életében először történt meg ez vele. Elszállt belőle a félelem, és énekelni kívánt. Ezért megkérte azokat a rossz embereket, hogy teljesítsék az utolsó kívánságát: hagyják, hogy énekelje el a hattyúdalt.

– Dehát te nem vagy hattyú – mondta a csirkefogók közül az egyik, akik háziállatot esznek.

– Ha hattyú lennél, akkor is megennélek – mondta a másik és megnyalta a száját.

– Jól van na, énekeljél! – mondta a harmadik. – De gyorsan, mert éhenhalok.
Györgyi énekelni kezdett. Jusson eszetekbe, gyerekek, hogy Györgyi nagyon okos lány volt, és nagyon szépen énekelt. A dalai pedig melankólikusak voltak, sőt szomorúak, és azok a csirkefogók hamar ellágyultak és könnyezni kezdtek. Úgy folyt belőlük a könny, hogy már gondolni sem tudtak az ételre. Györgyi pedig gyönyörűen énekelt, sőt egyre szebben, a csirkefogók pedig megjavultak és a szemükből folyó sok könny folyóvá duzzadt, a kis folyókból pedig nagy folyam lett, amelyen motorcsónakok úsztak, sőt fényes luxushajók, rajtuk gazdag emberek mulattak, nevetgéltek – jól beparfümözött és felékszerezett fehér nőkkel szórakoztak. Györgyi akkor a folyóba vetette magát és a hajók meg a bárkák között énekelve hazafelé úszott. Egyre szebben énekelt, amíg el nem tűnt a folyókanyarban. Mert gyerekek, ti is tudjátok, hogy a folyók sokat kanyarognak, amíg a tengerbe folynak.

De Györgyi nem úszott le a tengerig, hanem ahogy túl jutott a folyókanyaron, kiugrott a partra, és hazaszaladt. Nagyon kívánta már a palacsintát. S amikor megérkezett, Lilifántocska és Nóra kimondhatatlanul örvendett, s mielőtt megterítetták volna az asztalt, Györgyi kezébe adták a régi, megsárgult kottalapot, hogy énekelje el azt a vidám nótát. Györgyi pedig azonnal énekelni kezdett, mert nagyon értett hozzá. Rázendített a kottán levő nótára. Nem volt az vidám dal, csupán egy mocsokság.

Ezért dobta szemétbe a filharmónia igazgatója.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese, 8. mese, 9. mese, 10. mese, 11. mese

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ