A Keletinél továbbra is változatlan a helyzet. A közelben lakók állítása szerint a környék tele van forgatókocsikkal. A személyzet unatkozva ül körülöttük és azon sóhajtozik, hogy nem történik semmi: sajnos, senki sem halt meg magától, senki sem lett öngyilkos, senki sem feküdt a buszok alá (nem is nagyon tudott volna, mert az aluljáróból az utcaszintre vivő lépcsőket elállta a rohamrendőrség)… Budapesti barátom csütörtök esti beszámolója szerint, hazatérében egy békés, de végtelenül lehangoló, szomorú látvány tanúja lehetett: „A migránsok éppen kezdtek elálmosodni, behúzódtak kis sátraikba vagy megvetették derékaljukat az aluljáró kövén. Mi lesz itt, mikor a kő hidege már nem hűsít..? Ez is ijesztő.”
Aztán a pénteki hírek valami újat ígértek: a Keletinél táborozó menekültek százai, Merkel-portrékkal és gyermekekkel a kezükben, a nyakukban, gyalog elindultak Bécs irányába, Németország felé. A rendőrök utánuk… Később már buszokat is kerítenek számukra, hogy ne akadályozzák az autósztráda forgalmát…

*

A Keletinél tapasztalható több napja tartó tanácstalanság és tehetetlenség amolyan szomorú „déja vu” a történelemben. Kavics került a fogaskerekek közé, és ettől a gépezet összezavarodott…
Izrael állam létrejötte, a zsidó lakosság bevándorlása (alijája) ugyancsak sértette a nemzetközi egyezményeket és érdekeket. Akárcsak a migránsok szabályborogató betörése Schengenbe… Akkor hiányzott az ENSZ politikai döntése, hogy törvényesítse a hontalan, a második világháború pusztításaiból megmenekült zsidó menekültek letelepedését azon a földön, ahol úgymond az őseik is laktak. A brit protektorátus tartotta magát a szabályokhoz, a cionista szervezetek megpróbálták a lehetetlent – kijátszani a menekültekre kimondott embargót. Most meg az Európai Unió mechanizmusa került nemvárt nyomás alá.

*

Az alija egyik emblematikus, legendás vízijárműve az Exodusra keresztelt komphajó. Történetét, amely nem csak az izraeliek számára tanulságos, Kepecs Ferenc rövid összefoglalójával ismertetem. Az Exodus történetéből „bestsellerré vált könyv és nagy sikerű film is született. Ám mind a Leon Uris által írt könyv, mind pedig az Otto Preminger által rendezett film (egyik főszerepében Paul Newmannal) alaposan eltér a történelmi tényektől. A könyvben és a filmben az Exodus Ciprusról indul és utasainak végül is sikerül partra szállniuk Palesztinában. A valóságban a hajó a franciaországi Sete kikötőjéből kelt útra és csak Palesztina parti vizeiig jutott. Ott a britek megállították és birtokukba vették. Utasait erőszakkal másik hajóra telepítették át és visszaküldték őket Európába. Útjuk első állomása Marseille volt, ám ott nem voltak hajlandók kiszállni. Ezért a britek Németországba (Hamburgba) vitték őket, vagyis abba az országba, ahová, mint a Holokauszt túlélői, a legkevésbé vágyakoztak. Ott ismét táborokba – korábbi hadifogolytáborokba – kerültek és csak később, Izrael Állam megalakulása után jutottak célba.” (Népszava online)

*

Az alijának egy hasonlóan harcos, de pozitív elemekben is bővelkedő fejezetére Nyelvmájszter blogjában bukkantam.
„Az egész Genovában kezdődött. Az ottani Ansaldo hajógyár 1942-ben épített egy közepes nagyságú (jó 30 méteres) tengeri szállító járművet, az utolsó szegecsig vasból (és más fémből), melyet Andarta néven vettek hajóregiszterbe, mint 144 tonnás teherhajót. A 120 lóerős dieselmotorjával 7 csomóval (kb. 13 km/órával) tudott haladni a vízen. A hajót még abban az évben megvette egy szállító cég, 40.000.- US dollárért.
A szokásos üzemi próbák után a hajót leállították, a háború alatt nem használták. A háború befejeztével, 1945 nyarán a rejtélyes szállító cég aktiválta az addig csak kihasználatlanul tárolt, de folyamatosan karbantartott járművet, olasz legénységet toborozva kiszolgálására, téli indulással. December elején közölték az olasz kapitánnyal és embereivel, hogy a hajó immár egy izraeli zsidó bevándorlási szervezet (héberül: mosszad le-alija, röviden: mosszad, alapjelentése ‘intézet’; az írásomban szereplő intézmény nem azonos az izraeli hírszerzéssel, melyet 1950 óta neveznek így) tulajdona.
Még azt is elmondták, hogy a vételár nagyobbik részét a túlélő olasz zsidók adták össze, s hogy a hajó katonai parancsnoka az izraeli zsidó önvédelmi erők (a hagana) tisztje, egyben a mosszad képviselője – és zsidó menekülteket fognak szállítani illegálisan brit mandátumterületre. Közölték az olaszokkal, hogy ha nem vállalják ezt a küldetést, még a menekültek behajózása előtt eltávozhatnak, bérüket így is megkapják. Az olaszok, részben a megígért többletfizetésért, részben a zsidók iránti szimpátiából vállalták a hajózást a meg nem nevezett ‘célállomásig’.
A hajó 1945. december közepén kifutott a genovai kikötőből, Savonában – Genovától alig száz kilométerre nyugatra – beszállt 252 ‘utas’, s a hajó onnantól a palesztinai partokig többé nem kötött ki sehol. Már a nyílt tengeren a ‘mosszadosok’ átfestették a hajónevet: héber és latin betűkkel kiírták az újat: Hanna Senesh. A Budapestről 1939-ben kivándorolt, Izraelben a brit hadsereg szolgálatába lépett, brit ejtőernyősként magyar terülten elfogott, majd 1944 végén Budapesten kivégzett Szenes Hannát (Anikót) a még meg sem alakult Izrael már akkor nemzeti hőseként tisztelte.
A hajó december 25-én érte el úti célját, a Haifától északra lévő, a (francia fennhatóságú) Libanon és Szíria határához közeli, de még a brit Palesztinához tartozó Naharija város tengerpartját, ahol az ismeretlen körülmények között, éjszaka, sekély vízben zátonyra futott. A hajót a britek nem vették észre, a 252 menekült, a mosszad kommandója, valamint a legénység szerencsésen partot ért (nem kellett harcba keveredniük a brit katonákkal).
Az aliját segítő szervezet (az akkori mosszad) tulajdonképpen arra jött létre, hogy különféle tengeri járműveken (személyszállító gőzösöktől halászhajókon át teherhajókig; bármi, ami úszott és embereket szállíthatott), a brit haditengerészetet és a határokat őrző katonaságot kijátszva brit mandátumterületre szállítson lehetőleg minél több európai zsidó menekültet. A mosszad a tiltott ’embercsempészetet’ (alija Bet) szervezte, ez volt a britek által engedélyezett – igen szűkre szabott kvótájú – hivatalos bevándorláson (alija Alef) túli tömeges ‘hazatérés’.
A ‘Szenes Hanna’ hajót nyolcadikként indították a brit blokád áttörésére. Több mint száz hajón mintegy hetvenezer zsidó került Izraelbe az Alija Bét keretében a brit tengeri (és szárazföldi) vesztegzár ellenére.
A hajót – menet közben – át kellet alakítani álcázott ‘személyszállításra’. A fedélzeten felstócolt boros ládákból pillanatok alatt ágyakat-székeket lehetett fölállítani; a belső rakodótereket is megpróbálták ‘komfortosabbá’ tenni. A harmadfélszáz utazó – többségük fiatal holokauszt-túlélő, cionista ifjúsági szervezetek aktivistái, fiúk-lányok vegyesen – így is teljesen kimerülten vánszorgott partra Naharijánál azon a karácsonyéjen. Nem volt még elegendő tapasztalatuk az utazás-szervezőknek: kevésnek bizonyult a bespájzolt élelem és az ivóvíz, a konzervek egy részét ki kellett dobálni, a ‘betervezettnél’ több vihar kis híján széttörte a bárkát, a képzetlen szanitécek nem győzték a tengeri- és egyéb betegek kezelését.
A hajóparancsnok, Jiszráel Chorev, a hagana harcedzett tisztje úgy időzítette az érkezést, hogy a brit blokád-őrök akkor éppen a karácsonyi partik fáradtságát pihenjék ki, s ezáltal a kikötés és partraszállás zavarmentesebb legyen. Ezért kellett szigorúan tartani a gondosan kidolgozott útitervet. Amely csak a legvégén fuccsolt be: a mélyebb víz helyett zátony várta a hajót, alig száz méterre a szárazföldtől.. A mentőcsónakokat a vihar és a hullámok miatt nem lehetett bevetni, az utasok – mint a D-Day katonái – nyakig érő vízben indultak a part felé (szerencsére a tenger nagyon sekély volt). A zátonyra futott hajót sietősen kellett elhagyni, mert veszélyesen oldalára dőlt, és senki sem akart az Ígéret Földjétől néhány lépésnyire megfulladni egy vastartályban.
A találékony haganások gyorsan összeszedték a hajón található összes kötelet, egybecsomózták mindet, a végével kiúsztak-kiszaladtak a partra – az utasok pedig a kötélbe kapaszkodva, megfáradt testüket nehezen vonszolva jutottak ki a homokos partra… A ‘Chanah Senesh ‘-t az Alija-Bét ‘hadművelet’ után a független Izrael Állam haditengerészete megjavíttatta, felfegyverezte és hadrendbe állította. Partvédelmi és utánpótlás-szállító őrhajóként cirkált régi dicsősége színhelyén, egészen 1952-ig.” (Menekültek pedig mindig voltak)

*

Tonelli Sándor huszadik század eleji kalandja az Ultonia hajóval (ritka kordokumentumként a régi szép időkről) arról győzött meg engem, hogy hiába volt a szervezett kivándorlás bürokratikusan leszabályozott, ellenőrzött keretek közé rendelve, az államok és a hajótársaságok, ügynökségek számára amúgy jó üzletnek bizonyuló transzatlanti hajóutakon éppen a humanitárius szempont, az emberséges bánásmód és életkörülmények voltak a legutolsóak. Akár csak a mai migráns-áradat kezelésében… De beszéljen erről az útirajz néhány archív részlete.

*

Tonelli bemutatja az Ultonia kényelmi szintjét: „Az Ultonia, amely huszonhárom napon át volt az otthonom Fiumétól Newyorkig, már 1907-ben sem tartozott a Cunard-társaság nagyobb és modernebb gőzösei közé. 1896-ban épült a Swan és Hunter-cég hajógyárában, Glasgowban. Tulajdonképen teherszállító hajónak épült, a búr háború idején átalakították és lovakat szállított az angol hadsereg részére Dél-Afrikába, a magyar szerződés megkötése után pedig kivándorló hajó lett belőle. A járása nem volt elég nyugodt, jobb utasok azért nem szívesen használták. Igazában első osztály nem is volt rajta, csak fedélköz és második osztály, utóbbi nagyon korlátolt számú utas befogadására. Épen ezért tartozott azonban az Ultonia a társaság legjövedelmezőbb hajói közé.
Az Ultonia az én időmben kétezer kivándorló szállítására volt berendezve, ami úgy értendő, hogy ennél több nem fért el rajta.
Mikor én utaztam rajta, a hajólistán 1279 fedélközi utas, vagyis kivándorló szerepelt. Ebből a létszámból azonban magamat, bár együtt éltem a fedélköz utasaival és ők egészen jóhiszeműen magukhoz tartozónak számítottak engem is, le kellett számítanom. Nekem nem volt szándékom, hogy kint maradjak Amerikában. Pontos és lelkiismeretes számítás szerint így az Ultonia fedélközén 1278 kivándorlót vitt magával.
Egy ilyen kivándorló hajót, amely ezernél több embert visz magával, talán nem is faluhoz, hanem a tengeren úszó kis államhoz lehetne hasonlítani. A parancsnok és a tisztek a kormányzat, a matrózok és a hajó egyéb alkalmazottai az állami közegek, az utasok pedig az állam lakossága. Az első osztály az arisztokrácia, a második osztály a polgárság, vagy középosztály, a fedélköz pedig a köznép. Társadalmi összetétel szempontjából az Ultonia hiányos volt, mert nem volt igazi arisztokráciája. Egyébként azonban minden olyan szervezet megvolt rajta, amely szükséges egy állam igazgatásához: közélelmezés, egészségügy, rendőrség, pénzügy, italjövedék és posta. Csak a közoktatásügy és honvédelem hiányoztak.
A hajó jellegét természetesen a kivándorlók adták meg. Az 1278 kivándorló, akiket az Ultonia magával vitt, a hajó előrészén és farán volt elhelyezve. Elől voltak a lejárók a férfiak, hátul a nők hálóhelyiségeibe. Ezek a hálóhelyiségek irdatlan nagy termek voltak, két sorban egymás alatt, úgy hogy az alsó helyiségek már a vízvonallal voltak egy szinten. A hajó közepén volt a második fedélzet és fölötte a parancsnoki hid. Erre a második fedélzetre a kivándorlók részére fenntartott helyiségekből lépcsőn lehetett volna feljutni. Azért mondom, hogy lehetett volna, mert a második fedélzet, ahol a kiváltságos utasok és tisztek laktak, tiltott terület volt a közönséges kivándorlók számára.
Az én otthonomba, a legnagyobb hálóterembe a fedélzetről tizenöt, létrafokhoz hasonló lépcső vezetett le. Nagy, de formátlan helyiség volt, amely a hajó egyik oldalától a másikig terjedt. A világosságot számos ökörszem-ablakon nyerte, de középső része még fényes nappal is félhomályban maradt. Igazi formáját leírni nem lehet, mert itt is, ott is lecsíptek belőle egy darabot raktárak, éléskamrák, lépcsőfeljáratok, mosdóhelyiségek és a még alatta levő helyiségekbe vezető csapóajtók számára.
Ebben és a hozzá hasonló többi termekben voltak a kivándorlók ágyai elhelyezve. A teremben, amelybe én kerültem, lehetett vagy háromszáz ágy. Az ágy négy vasrúdra erősített drótháló volt, rajta szalmazsák, kevés szalmával. Egy ágynak a szélessége pontosan hetvenöt centiméter, a hossza valamivel több embermagasságnál, úgy hogy a fejénél mindenki elhelyezhette a kofferjét is. Én elismerem, hogy a Cunard nagyon olcsón szállította a kivándorlókat és azért a pénzért, — ha jól emlékszem, kilencven koronáért, — nem lehetett fejedelmi kényelmet nyújtani, de mégis némi szépítés volt, ha ezeket az ágyakat a prospektus minden kényelemmel ellátott hálóhelyeknek nevezte.
A bűzt, amely ezekben a hálóhelyiségekben uralkodott, csak elképzelni lehet, de leírni nem. Akármelyik kaszárnya legénységi szobája szanatórium volt az Ultonia hálótermeihez képest. Legnagyobb volt azonban a bűz a mi hálótermünkben, mert ide torkollottak be a körülöttünk és alattunk levő helyiségek ajtói és mindenkinek rajtunk keresztül kellett átjárni, ha fel akart jutni a fedélzetre. Ennélfogva a mi hálótermünk, különösen mikor már Amerika felé közeledtünk és odakint erősen érezhető volt a decemberi hideg, a társalgó és kaszinó szerepét is betöltötte. A többi helyiségekből jövők, mikor hallották, hogy kint nagy a hideg, nálunk megrekedtek. Mindenki nálunk pipázott és nálunk sűrűsödött össze gőzzé, vagy gázzá száz meg száz ember lehellete, testének kigőzölgése. A szellőztetés miatt állandó veszekedések voltak, mert a publikum nem akarta elhinni, hogy a hideg levegő egészséges is lehet. Az illat, ami itt uralkodott, nem kényesebb szaglószervekkel bíró hölgyek számára volt teremtve.
A mi szobánkból indult ki a nagy utca, amely végigvezetett a második osztály helyiségei alatt az egész hajón. A nagy utca végigvonult a fedélzet alatt levő összes termeken, a hajó derekát elfoglaló ebédlőn, amelyet az angol matrózok után első naptól kezdve mindenki szalon-nak nevezett, az asszonyok osztályán és a kórháznál végződött. Rajta túl, a hajó legelején és legvégén már csak a matrózok és egyéb alkalmazottak kabinjai voltak. A nők osztályából megint feljáró vezetett a hátsó fedélzetre, ahol napközben a nők meg a gyermekek tartózkodtak.
Az Ultonia nem volt nagy hajó. A tapasztaltak, akik már ismételten megjárták Amerikát, ismerték Hamburg, Bréma, Haver és Nevjork kikötőjét és dobálóztak a hajónevekkel,, — Carmania, Slavonia, Deutschland, Kronprinz Wilhelm, Auguste Victoria, — nagyon lenézőleg nyilatkoztak róla. Az olyan magyar számára azonban, aki a Tiszán Szeged és Szolnok között közlekedő gőzösnél nagyobb hajót nem látott, igen nagy alkotmány volt, úgyhogy tájékozódás szempontjából egészen új fogalmakhoz kellett folyamodnia.
A hosszú folyosóra és általában az ágyak közötti folyosókra az utca elnevezés volt a legmegfelelőbb. A második fedélzet volt az emelet, a hajó végén, a kormánykerék mellett emelkedett a második tiszt háza. Az árboc volt a hajó lámpás oszlopa, a kosárból pedig a matróc nézte a vizet, hogy a hajó nem ütközik-e bele valami nagy kübe. Ezt a matrócot általában a publikum igen fontos személyiségnek ítélte, mert azt tartotta róla, hogy neki kell ismerni a járást, amerre a hajónak az útja visz. Csak arról voltak eltérők a vélemények, hogy miről igazodik el, mikor nem lát egyebet, csak vizet. Mikor a prospektusban ígért tizenhat nap alatt nem érkeztünk meg Amerikába, a gyanakvó természetűek azt emlegették, hogy biztosan a kapitány meg a kosaras matróc nem tudták az utat, azért csellengtünk el olyan sokáig.
Az elhelyezkedés a hajón nagyjából nemzetiségek szerint történt. A férfiak osztályán a nagy hálótermet a magyarok foglalták el, mert ők voltak a legtöbben. Csak elszórtan akadt közöttük egy-két horvát meg délvidéki sváb. Legerősebben voltak képviselve a nagy hálóteremben a felső-tiszamenti megyék, Szatmár, Zemplén, Szabolcs, Borsod és Heves. Ezek között voltak a legtöbben olyanok is, akik már jártak kint Amerikában és értékes oktatást tudtak nyújtani az olyan grinóroknak, akik most mentek ki először szerencsét próbálni Amerikába.
Az én hálóhelyem mellett nyílt az ajtó a hajó orra felé eső szomszédos, kisebb terembe, amelynek publikuma főleg felvidéki tótokból került ki. Az oláhok és svábok zöme szintén külön kisebb szobákban húzódott meg…”

*

Tonelli emlékei az Ultoniáról: „… Az Ultoniáról kétféle emléket hoztam magammal, élőket és életteleneket. Az élő emlékek voltak kivándorló társaim, az élettelenek pedig maga a hajó és a tömérdek felírás, firkálás, mellyel a volt utasok és az én útitársaim jelenlétüket megörökítették. Ahol valami világosabb felület volt az Ultonián, fal, fehérre festett légkürtő, parancsnoki híd alsó része, az mind áldozatul esett útitársaim firkáló szenvedélyének. Akinek ceruzája, vagy krétája volt, az irt, vagy rajzolt, akinek bicskája volt, az vésett és faragott. Egyéb szerszám híjján egy szög is jó volt arra, hogy valaki a nevét a befestett vaslapra rákarcolja.
Rajzok és szövegek a legtarkább összevisszaságban sorakoztak az Ultonián egymás mellett. Fókaformájú nők, katonák, a kapitány karrikaturája, átszúrt szívek, gőzösök és vitorlás hajók, felismerhetetlen fajú vadállatok, kezdőbetűk, kezdetleges versek, trágárságok, visszaemlékezések, — kinek-kinek milyen volt a művészi és költői ihlete…
A szövegek között találtam mindenféle nyelvűt, magyart, németet, olaszt, szerbet, horvátot. Még angol szöveg is akadt a bur háború idejéből… Egynémelyik útitársamnak felirati tevékenységét le is másoltam noteszembe. Az egyik nagy, ékíráshoz hasonló betűkkel karcolta ezt a visszaemlékezést a második fedélzetre vezető lépcső alatt a hajó fehér falára: »Bihar Diótszegi Farnatak Gábor itt volt 1907 december 10-zedikén. Fene egye meg ezt a Hajót. Isten veled Magyarország, nem gyüvök többet Vissza.«

*

Tonelli az Ultonia étkezési rendjéről: „Nyolc órakor volt a reggeli; ilyenkor a nagy utca meghosszabbításán végigfutó folyosón az egész publikumot beterelték a szalonba. Ott a nagy kecskelábas asztalok körül kétszáz embernek volt helye. A közönség tehát rátákban étkezett. Hogy valaki kétszer ne fogyaszthassa a Gunár Lina [a Cunar Line népetimológikus neve] reggelijét, ebédjét, vagy vacsoráját, azokat, akik elkészültek az étkezéssel, az asszonyok osztályán keresztül kiparancsolták a hátsó fedélzetre. Mikor a férfiak mind végeztek az étkezéssel, ugyanezt a procedúrát csinálták végig megfordított irányban az asszonyokkal és gyerekekkel.
A reggelit, ebédet és vacsorát mindig dulakodás előzte meg. Mindenki az ebédlőbe vezető szűk folyosóra tolakodott, hogy lehetőség szerint az első turnusba kerüljön. Ennek nagyon egyszerű volt a magyarázata. A harmadik turnusnál már nagyon sokszor felhígították a levest, a főzelékből pedig kifogyott a hús. Ami pedig még kellemetlenebb volt, az egyes turnusok után nem mosták ki a csajkákat meg tányérokat, hanem a pincérek újra hozták a nagy kondérokat és az első csoport által meghagyott maradékba csapkodták be nagy merítő kanalakkal a friss ételt. Mondhatom, ez az étel egészen másként ízlett, mint az, amelyet a kivándorlást tanulmányozó országgyűlési képviselőkkel és magas állású állami tisztviselőkkel a konyhán megkóstoltattak. Mióta az étkezésnek ezt a módját megismertem, vallom azt, hogy a hivatalos jelentések csak a fátyol szerepét játsszák, amely elfödi a valóságot.
Egyénileg az étkezésnek ez a módja volt utamnak legkellemetlenebb emléke. Igyekeztem is mindig, hogy az első turnusba kerüljek, amíg más módon, a pincérekkel kötött barátság révén, nem tudtam segíteni magamon.
Az étkezést megelőző dulakodás csak rossz idő esetén maradt el, mikor az embereknek elment a kedvük nemcsak a tolakodástól, hanem még az evéstől is…
Kezdetben az ebédnél is nagyon válogattak. A csikóhúsnak elkeresztelt konzervmarhahúst és a döglött halnak titulált tengeri halat eleinte, míg a hazai még tartott, nagyon sokan nem ették meg. Utóbb azonban mindenre ráfanyalodtak, csak szidták a szakácsot, aki nem tud becsületes embernek való ételt főzni. Nemzetiségi szempontból az étkezésnél legkevésbbé válogatósak voltak a bosnyákok és egyéb balkániak; azok megettek mindent, amit elébük raktak. Legkényesebbek voltak az alföldi magyarok meg délvidéki svábok. Legjobban tudtak segíteni magukon az amerikások, akik értették a módját, hogy mit kell csinálni az ízetlen ételekkel. A hajó kantinjában árultak mustárt, paradicsom-extraktot és másféle keverékeket; ezeket vásárolták és keverték hozzá az ételekhez.”

*

Az elmúlt napok sajtójából egy székelyföldi epizód különösen felvillanyozott. Migráns-probléma ide vagy oda, a csíkszeredai közvélemény inkább csak drukker-szinten érintett az anyaországban történtektől, illetve azáltal, hogy sok helyi családnak vannak odakint élő közeli vagy távolabbi rokonai, ismerősei, barátai, akik révén érzékenyebbek a bevándorlás kérdésére. Igen ám, csakhogy a Székelyföldnek megvan a maga sajátosan akut migrációs gondja is: az egyre fenyegetőbbé és immár a városokat is célkeresztbe vevő medvejárás. Ha pedig már a megyeközpontba is lelátogatnak a barna bundások, akkor nem lehet túl messzea világvége sem… Daczó Dénes Pákkpákkozunk című jegyzete (Hargita Népe, 2015. szeptember 3.), ami honlapunkon is olvasható, arra figyelmeztet, hogy az együttélés kérdése minden szinten felvetődhet és megnyugtató válaszra vár: „Vitathatatlanul komoly migrációs problémával kell szembenézzenek ezekben a napokban a csíki települések. Most a medvék is migrálnak. A hatóságok mire várnak? – csak remélni lehet, hogy nem az Uniótól várják az utasítást. Látjuk, hogy ott ennél nagyobb migrációs hullámra sem tudnak választ találni. Marad a mi székelyes megoldásunk… Az éjszakai hajtás, a saját kertünkből a szomszéd kertjébe hajtás …
Nem kell túl nagy képzelőerő, hogy ennek a pákkpákkozásnak előbb-utóbb lesznek áldozatai is, olyan következményekkel, amelyeket tiltanak a játékszabályok. A nagy hajtásba megbolondulhatnak, összezavarodhatnak a medvék, kiszámíthatatlan lesz a reakciójuk.”

*

Papp Sándor Zsigmond gondolatmenete váratlanul ér. És megdöbbent. Én és a gyűlölet című kommentárjában a szelfi-effektust látja járványszerűen begyűrűzni a társadalomban, amely immár egyre kevésbé kapható az együttérzésre. Hiszen nem létezik más, csupán: „Én és a táj, én és a barátnőm, én és a családom, én és a kedvesem. Én és én… A világ már csak annyi, amennyi mellettem betüremkedik a valóságból. Díszlet, háttér, ürügy. Elmosódott folt. Valami, amit ha akarok, tudomásul veszek, ha meg nem, kitörlök. A kíváncsiságom magamra szűkül, az én ezer arcom lesz az egyetlen bejárható és felfogható univerzum. Mindenki más idegen vagy statiszta.
És akkor miért lenne meglepő, ha a szolidaritás képessége egyre jobban kifakul, ha a másikban egyre kevésbé ismerem fel önmagam? Engem őszintén szólva nem zavar, ha valaki a menekültek-rendőrök/kormányzat összecsapásában az utóbbiaknak szurkol. Még azt is meg tudom érteni, ha az ismerősöm nem a szeretet nyelvén közelít a kérdéshez, ha a menekültekben a saját kiszolgáltatottságát gyűlöli. Az viszont elborzaszt, amikor mások halálán gúnyolódnak, amikor örvendeznek efölött, és keveslik az áldozatok számát, amikor képpel, névvel kívánják végső megoldásként a fulladást több száz idegennek. És akkor közelről látom, amit valahogy sosem értettem meg: hogyan lesz tisztes családapákból, macskájukról posztoló nőkből és a Coelho-szeretet elixírjét kereső férfiakból az a massza, amely egy századdal korábban oly sok mindenre képes volt. Közönyös részvevőként végignézni a felfoghatatlant.”

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12) (13)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ