Oláh István: Zsebregény (19)

A kötelet egy barátságos kisvárosban gyártották, és a férfi odavaló. Nem azt mondtam, hogy kötélrevaló, csak azt, hogy barátságos kisvárosi. A férfi besúgó volt, ami egy sajátságos másodállás nálunk a negyvenes évek végétől hivatalosan 1989-ig, nem hivatalosan azután is. A besúgó az államhatalom teleszkópos szeme és füle, ez is egészen természetes, ha az ököl a milícia meg a szekuritáté volt. Csak nem képzeli bárki, hogy a hatalom vak meg süket óriásként csapkod maga körül, amikor látását-hallását a végtelenségig növelheti, mert a honpolgárok tíz-, sőt százezreit kizárólag arra biztatja, ámde rendszerint kényszeríti, hogy kémleljenek, füleljenek, és aztán jelentsenek.

A Zománc becenevű (és Adminisztrátor fedőnevű) férfinek is ez a dolga. Ott üldögél a Julika bárjában, szűrős cigarettáját szívja, Kárpácit, és a háta mögött ülőket hallgatja. – Miért cserélték ki mindenütt a képeket? – kérdezi egy férfi, arcát nem láthatja, mert a tarkóján nincs szeme. Na, miért? Hát mert csak az egyik füle látszott, s már kezdték sajnálni, hogy félfülű. A Julika bárjában az volt a jó, hogy csupán hat asztal volt, ezért aztán mindenkit és mindent hallhatott Zománc, látni egy kicsit nehezebb volt, mert fényes nappal is tömény félhomály ülte meg az ivót. – Három államfőt szállít a repülő, tízezer méter magasban. Sztálint, Hitlert meg Csaut. Ezt tudjátok? Hát azt, hogy sor van a tegnap estétől a mészárszék előtt, arra hajt a hivatalos gépkocsisor. Ezt ismeritek, kérdezi, aki az előző (meg kell adni, gyenge) viccet elsütötte. Ismerjük, hogyne, és mi mindent még! Amikor az állami gazdaságba látogatott, s az almákat előbb szép pirosra festették, majd zöld cérnával kötözték az ágakra, legyen szép a termés… Igazság szerint Zománcnak már a könyökén jön ki a sok vicc. Ha nem forog közszájon legalább háromezer az illetőről meg családjáról, akkor egy se. Nekezol-viccek. Ez a nagy népi ellenállás nálunk. Vicceket mondanak, jót röhögnek saját nyomorukon, azzal kész. Múlt szombaton az unokahúgom esküvőjén azt mondja a násznagy: most elmondok egy viccet, szinte annyit ér, mint az ajándékom. Hát nem, többet ért, mert ráhúztak másfél évet a százötvenhármassal.
Zománc-Adminisztrátor megmaradhatott volna mártírnak, de lám, besúgóként végezte. Az ötvenhatosoknak itt, Erdélyben nincs akkora kultusza, mint Magyarországon, ez is érthető. Itt nem voltak harcok, akkor pedig sokat nem azért vittek súlyos esztendőkre a Deltába vagy Szamosújvárra, mert valamit csináltak. Itt a szándékot honorálták tíz-tizenöt év börtönnel, vagy például a viccet. Ami vagy vicc volt, vagy sem. Azt mondja a nyolcvanas években (tehát mindenképpen közelebb napjainkhoz) a családfő: figyelj csak ide, anyjuk, ebben az országban minden negyedik ember besúgó, mi pedig négyen vagyunk. Lehelke és Tündike kizárt, mert még kicsik, beszélni se tudnak. Hogy döntjük el, hogy kettőnk közül melyik az? A poént elfelejtettem – bosszankodik Zománc -, de a férfi megúszta három évvel. Ő – mármint Zománc – nem volt ilyen szerencsés. Az is igaz, 56 neki nem volt vicc egyáltalán! 57-ben bevarrták még három tanár kollégájával együtt, lehúzott hat évet, és amikor végre kijött, szem- és fülpolgárként. Előbb két-, majd háromhetenként kellett találkoznia, és a lehető legnagyobb részletességgel elmondania, kivel mit beszélt, ki mit mondott.
E ponton azt kell hinnünk, hogy az államhatalomnak tökmindegy, hogy ki elégedetlenkedik, ha felviszik a monopol meg a vodka árát, és ki gerjed be, amikor bejelentik, hogy korlátozzák az emberi jogokat, amilyen például az utazás, a kapcsolattartás joga a más országban élő rokonsággal. Az állam nem az ilyen meg olyan gyökerű, ilyen vagy olyan témájú és műfajú elégedetlenségre csap le, az állam az elégedetlenséget honorálja azzal, hogy dutyiba küldi az elégedetlenkedőt, ráadásul ráveszi vagy megzsarolja, hogy besúgó legyen. Ami a két ember – Zománc és a Százados – között történt, nincs honnan tudnunk, mert az egyik felkötötte magát, s hogy kicsoda a Százados, tulajdonképpen ez is az ő titka volt, amit magával vitt a másvilágra. Úgyhogy ne kreáljunk hatásos, de fiktív helyzeteket és párbeszédeket. Az egészben az a fontos, hogy Zománc ha nem válik („züllik”, helyesbít ilyenkor buzgón és kíméletlenül az utókor) Adminisztrátorrá, akkor előbb-utóbb tarajára kapja a jó konjunktúra, mesélni kezdi történeteit a demokrácia zsenge nemzedékének, hogyan harcoltak életük kockáztatásával a nagy ügyért, nem fegyverrel, hanem minden golyószórónál meg páncélökölnél hatásosabb rüsztunggal. Utólag azt is tudják, hogy a társadalom teljes és végleges felszabadítása akkor két egészen apró banánhéjon csúszott el. Az egyik apróság, hogy az oroszok bevonultak Pestre és leverték 56-ot, a másik, hogy nálunk is sürgősen bűnbakok kellettek, s jól tudjuk, micsoda-kicsoda a bűnbak, fején a füstszűrös sipkával.
Zománc beleszippant füstszűrös Kárpácijába. Déli tizenkettő, és a Taps tér nagyórája ezt rendszerint hiánytalanul érzékeli. – Ütött a párt órája – szólalt meg ebben a pillanatban egy üde kamaszhang, de mire megfordult, lám, ki mondja, az illető felszívódott a sokaságban. Igazság szerint nem búsult, hogy nem sikerült szemügyre venni a pártórás fickót meg a többieket. Utálta, amit csinált, de nem volt kiút, s hogy eleget tegyen a rendszerint ingerült követelésnek, ő maga talált ki napi egy viccet, amit aztán úgy adott elő, mintha a Julika bárjában hallotta volna vagy a műjégpályán, esetleg A mosoly országa című nagyoperett felvonásszünetében, a kultúrházban. A villanyok már halkultak a nézőtéren, amikor megszólalt lassan, tűnődve egy Balassi Bálint nevű szerszámgéplakatos, és azt mondta Tinódi Lantos Sebestyénnek, kollégájának és ivócimborájának: te, hallottam egy viccet, hogy Csau elhúzott vaddisznóvadászatra, megérkezett a nagyerdőbe, és azt kérdezi a mögötte álló székely vadászmestertől… Ezzel a trükkel lehetett zsonglőrködni egy darabig, legalább az első lebukásig. Mert amikor azt kérdezte Balassi, szintén lassan, tűnődve, félbehagyva a vaddisznós viccet, megszakítva a csupa mosoly Lehár-operettet, hogy Vitézek, mi lehet e széles föld felett, szebb dolog az végeknél, mire Tinódi ugyancsak fennhangon, a megszokottnál drámaibban hangsúlyozva válaszolta: az mi keveset írtam, igazat írtam, a közönség felháborodott, többen kiabálni kezdtek, hogy nem azért áldoztunk kemény lejeket a kultúra oltárán, hogy két habókos pasas összevissza szövegét hallgassuk, és vigyék innen őket az ördögbe, hol van ilyenkor a milícia?… Ilyesmi persze csak nagyon ritkán fordult elő, úgyhogy Zománc hazudozhatott tovább és gyárthatta rosszabbnál rosszabb, vadidegenek szájába adott vicceit, mert mindegyik olyan volt, mint egy petárda – senkiben nem tett kárt. Körülbelül két évbe telik, míg egy Mikszáth Kálmán nevű nagypofájú viccmester megfigyelési anyaga nyomozati anyaggá érik. Az illető mondott már eddig is néhány olyan viccet, amiért megindulhatna ellene az eljárás, de várjuk ki türelemmel, hátha egy kis államellenes összeesküvés is bejön a képbe, és az lesz a korszak bűnpere, mert minden ilyen nagyságrendű felforgatás – szándék vagy tett – eleve nem egy emberre szabott. Egy egész csoportot kell majd figyelni, és azzal is számolhatunk, hogy Erdély nagyobb városaiban (sőt, kisebb falvaiban is) le kell leplezni az ellenforradalmi tevékenységet, illetve megbüntetni az ellenforradalmárokat.
Egyvalamivel nem számolt Zománc: hogy az általa gyártott és klasszikus nevekre hallgató rendszergyanús, egyenesen rendszerellenes egyének szájába adott viccek, mintha nem is lennének falak a szeku intézménye körül, úgy kiszállnak a városba meg a környékre. Behatolási távolságokat meghatározni eleve nem lehet, két hét múlva esetleg Új-Zélandig jut egyik a százból, ezen sincs mit csodálkozni. Úgyhogy a szerencsétlen besúgó földi és 1989 decembere előtti életében most másodszor is nemzeti hős lett. Amit az ország magyarlakta vidékein meglehetős pontatlansággal kisebbségi hősnek mondanak, holott a hős rendszerint nem kisebbségi és nem többségi. Egyszerűen csak hős. Ő lett a korszak első számú viccgyárosa, s közben műveit másoknak adta, ezért aztán soha nem ő, hanem mindig alkalmi ismerőse lett az ellenzéki, a máskéntgondolkodó. Akit besúgott, mert ő változatlanul a besúgók kétezer éves, tömény gyűlöletben úszkáló jelzőinek súlya alatt fuldokolt, maga is százfokos gyűlöletben.
Másnap a tömegbe lőttek Temesváron, a negyedik napon pedig bejelentették a rendszer bukását. A nép rohant, hogy felkoncolja a szekusokat, és közben feldúlta az irattárat, ahol a besúgók dossziéit őrizték. Némelyek szerint azért is kellett ez a nagy rohanás, hogy a forradalmi lendületben ki-ki saját maga vehesse kezébe a kompromittáló dossziét, és ne a szomszéd. Elég nagy bizonytalanságban telt a délután, aztán megcsörrent a telefon a Fürdő utcai lakásban, az Adminisztrátort kérték a vonal túlsó végén, történetesen a szomszédok. Ekkor ment fel Zománc a padlásra.

– Ki tudja, hátha egyszer engem is elvisznek a Duna-csatornához, mert én olyan szókimondó vagyok. Én megmondom még az állam elnökének is. E bejelentés időpontja 2005 márciusa, úgy tizenötödike körül, amikor a déli harangszó után nem sokkal már mondják is a Talpra, magyar-t. Miért nem volt olyan szókimondó a csatornás pasas mondjuk a múlt század közepén, amikor a csatorna-láz olyasmi volt Romániában, Erdélyben, Vásárhelyen, mint a trópusi láz a trópusokon. Szemlátomást akkor is élt, sőt, fiatal volt. Az illető tovább nyavalygott: ez a szókimondás olyan rizikó, mint az üveges tótnak a hanyattesés, a bankárnak a csőd, s persze a bankrablónak, hogy golyót kap a fejébe. Kicsoda, micsoda a pasas? Vidéki néptanító, aki elemi erejű szókimondását az elemi iskolában gyakorolja? Rőfös, trafikos, borbély? Siklódi, a város egyik közismert figurája bezzeg lepisilte a dísztribünt (a néptribunokkal). Nem a márciusit, hanem a május 1-jit vagy az augusztus 23-ait. Akkor is főleg részeg volt, és csak mellesleg ellenzéki. Amikor hajánál fogva elrángatták a tetthelyről, azt kiabálta, hogy én vagyok a császár. Ez még egy olyan erősen népi demokráciában is sok volt, mint amilyenben éltünk. Szóval Siklódi a Duna-csatornához került, ő legalább nem nyavalygott, mint a szókimondó ismeretlen. Mi pedig attól kezdve nem hallottunk többé róla. Meglehet, pontatlan vagy elnagyolt volt figyelmünk iránta, illetve a helyzet iránt, mert az sem fordul elő mindennap, hogy a tartományi vezérek ott állnak a tribünön és szalutálnak az épp díszlépésben elhúzó tűzoltóknak, integetnek a mosolygó pioníroknak, és akkor valaki puff, orvul rájuk engedi a sárgát. Az sem kizárt, hogy Siklódi letartóztatását, majd elhurcolását követően olyan dolgok történtek a városban, amelyek mellett eltörpült egy újabb Duna-csatornás esete a közbeszédben (a közsuttogásban). Akár így volt, akár másképp, meg se próbálom rekonstruálni hősünk életének e fejezetét. Nincs értelme, amikor e fejezet több ezernyi csatornára ítélt sorsába tény- és tárgyszerű kegyetlenséggel beleégett. Az azt hiszem, hogy így volt, de történhetett úgy is, nem az elbeszélés értékét, hanem erkölcsét kérdőjelezné meg. Itt nincs helye a találgatásnak. Úgyhogy maradok a biztos terepen: amikor még nem volt öreg Siklódi, s eléggé fiatal se Vásárhely, akkor hogy vót?

Nekem nehogy azt mondja valaki, hogy a háború után nem voltak bérházak („a lakóknak ez a háziúr által gyakorolt kizsákmányolási formája egyszer s mindenkorra megszűnt”), mert a bérházak megmaradtak, csak éppen állami kezelésbe kerültek. A műveletet éppen ezért találóan államosításnak nevezték. Megszűnni megszűnt a bérlet magántulajdonra jellemző szabályzórendszere, amivel természetesen nem azt mondjuk, hogy kitört az anarchia a bérházak gangján, az udvarban vagy a családok közötti, egyszer ilyen, másszor olyan kapcsolatokban. Gyermekkoromban ezen a helyen épp egy akkoriban államosított kopár bérház állt a még kopárabb, örökké mocskos bérudvaron. Az utcáról egy szakadt vaskerítésen át léptél be, a földszinten három család lakott, az elsőn illetve másodikon szintén. Ez összesen kilenc család. Mindegyik szinten, a gang végében ott volt a budi. Valami szinkron-forgatókönyv szerint egyetlen nap lezajlott a puccs. A földszinti budit Hacsekék, az első emeletit Mártonfiék foglalták el, a másodikon Baranyaiék kiáltották ki maguk. Az összetűzés, majd a foglalás végül is logikus volt, csak épp nem számolt a többi hat sokat szemetelő, sokgyerekes, a havi takarítási rend alól rendszerint ezzel meg azzal kibúvó család élettanával. Hogy ha esznek (nem zabálnak, mert arra nem telik még a háború után néhány évvel, más kérdés, hogy idő múltán még annyira se), akkor ürítenek is, mert az anyagcsere a nagybetűs Élet alaptörvénye! S mert akkoriban a néptanácsnál az osztályharccal voltak elfoglalva, itt pedig mind osztálybarát, pontosabban az Osztály verekedett, lábát a hol megnyíló, hol pedig csukódó budiajtó résébe helyezve, maguk kellett ráleljenek a megoldásra. A következő héten hat kicsi budi épült a kerítés mellett, az utcáról eléggé láthatóan. Erre csak azt mondaná Siklódi, ti hülye prolik, le vagytok szarva a saját buditokban.

Ugye, nem nehéz elképzelni, hogy a város kistársadalma úgy működik, mint a nagy rendszer, a teljes és életnagyságú társadalom. Siklódi tehát a rendszer alapjait rongálta, amikor a Maros fövenyét lopta. Még azt is megkockáztatom, ez nem az ő egyszemélyű partizánakciója volt, ő egy csavarkája, fogaskereke, alátétje lehetett az összeesküvésnek. A városban nem előzménytelen az ilyesmi, nem a fövenylopás, hanem az összeesküvés, főleg ha tudjuk, a Makk-féle konspiráció részvevőit, Gálfit, Horváthot, Törököt („a székely vértanúkat”) 1854-ben a Postaréten végezték ki. S hogy rongálta Siklódi a rendszer alépítményét a Hétfáktól lefelé, miközben néha a hídvégi szakaszon is le-lecsapott? A fuvaros úgy ismerte a Maros padmalyát, mint a tenyerét. Tudta, hol finom a homok, hol nő az aprókavics, mint a gomba, hol vannak a nagyobb gomolyakövek. Behajtott a lovakkal, és amikor véknyukig ért a víz, megálltak. Sötét volt már, de hogy megrakja a szekeret, ahhoz nem látni kellett, hanem emelni. Úgy összefurkálták ezek az alapbontogatók a medret (mert ő csak egy volt a sokból), hogy tele lett a Maros gübbenővel. Csak beléptél, elkukkantál, kész.
Napközben Siklódi a kocsmában elitta az így szerzett pénzt az utolsó vasig, amit a szekér fövenyekért kapott. Jó sokat kellett igyon, hál’istennek erős pénz volt az. – Mindenkivel leszámolok! – bömbölte tökrészegen, és tényleg, mindenki, akivel le akart számolni, ott ivott, vakarózott, röhögött, köpködött vagy az asztalra borulva hortyogott körülötte.

Kövesi kilesett a padlásablakon: nem nyitotta be a kaput valaki? Nem. Az ócska szegesláda mögül, valahonnan a falból elővett egy zsíros rongyokba csavart pisztolyt. Kövesit a városközeli faluból kényszertelepítették hozzánk, volt egy nagyon okos és nagyon csöndes nagyfia, egy széparcú lánya, és egy minden iránt érdeklődő, rokonszenves félnótás kisebbik fia. Kettő plusz három, az öt. Egyetlen tizenkét négyzetméteres szobában. S még ők köszöngették az utcafelelősnek meg a nőbizottsag elnökének, a román-szovjet baráti társaság titkárának s persze a vízgázvillanyleolvasónak, még jó, hogy így sikerült és nem rosszabbul, mert lehetett volna háromszor hármas, stílusosan másfélszer kettes is az a kripta, amit öten belaktak. Kövesit kulákként toloncolták ki a faluból, ahol egészen addig éltek. Az öreg az olajmalomban napszámoskodott, amelynek éjjel-nappal nyitott kapuján egy Csepel teherkocsi dördült ki, és csaknem elütötte az épp arra surrogó konflist, benne Bubával és új pasasával.
– A marhán is szemellenző van, nemcsak a lován? – érdeklődött előzékenyen a csepeles, holott a vak is látja, pont neki nincs igaza. Kövesi a padláson előbb halántékához, majd homlokához illeszti a fegyvert. Csövét szájába veszi, nem megy. Szívtájékon tartja még egy pillanatig, aztán sóhajtva visszateszi a falba. Visszaereszkedik a recsegős létrán a nyomorúságba. Kinéz a gyér forgalmú utcára. Hát nem a szemközti ház falát támogatja Siklódi, az a lump alak, és lehazugozza Szászt, a kéményseprőt, az is megéri a pénzét, hogy a Városháza tornyára csak ő tudja feltenni a csillagot, de csak ha megiszik együltében három deci fehérpálinkat, mert az a legjobb orvosság a szédülésre. Siklódi ezt se hitte, mást se, és ez lett a veszte. A hit sokak véleményével ellentétben nem teszi kiszolgáltatottá az embert, az viszont valószínű, hogy függés alakul ki alanya és tárgya között. S ez nem kiszolgáltatottság? De, csak ne beszéljünk róla.

A Kövesi-sztorinak még nincs vége! Tán egy évre rá, hogy beköltöztek, a mellettük levő lakást kiutalták egy népi ülnöknek és feleségének. A férfi minden reggel nagy, disznóbőr aktatáskával a kezében a törvényszékre ment, ahol fontos, az állam biztonsága és alapvető érdekei szempontjából halaszthatatlan feladatait látta el. Kövesi előre köszönt neki, ülnök úrnak szólította a lakótársat, ennyi volt és nem több. Csak Siklódi röhögött a markába, hogy olyan az udvar, mint egy kínzókamra a tízórai szünetében (ha lehet így kapcsolni a szezont a fazonnal): mert az egyik akár hóhér is lehet, a másik meg nettó áldozat. Ülnek, alusznak, élnek egymás mellett, s tán várják, fogyjon el a tízórai.

Ragyogó villámlás, felforrósodik a levegő. – Én vagyok a szabadság madara. – Te egy nagy hülye vagy, és annyi. Vége a szabadságmítoszoknak, a szabadság-szimbolika olyan elavult lett, mint egy falusi népszínmű össze-vissza fércelt díszlete. Mi az, hogy szabadság madara (kacsintás a sarokban ülő, és hitvány borát kortyolgató Siklódira), szabadság babérkoszorús, olajágas nemtője, egyéb tizennyolcadik századi dagály. A szabadság lehetőségeink felismerése? Lehetetlenségeinké éppúgy, mint mindkettő felismerhetetlensége? A képletben minden benne van, noha ezek után sem teljes.

A tábornok behajolt az Opel szinte teljesen lehúzott ablakán. A sofőr mellett üres volt a szék, a hátsó ülésen elterpeszkedett a hadtestparancsnok, aki nem egészen ötven perc múlva meghal a robbanásban. A robbanás a hidat emeli magasba három, legfönnebb négy másodpercre, majd visszaejti a két part közé. Mindez Nagyváradtól nem messze történt. A másnapi frontújság szerint (amit a hadtestparancsnok már nem láthatott) a váradival azonos erejű robbanás történt az esztergomi Mária Valéria-hídon, és pontosan úgy, ahogy nálunk: a tábornok behajolt az Opel szinte teljesen lehúzott ablakán. A sofőr mellett üres volt a szék, a hátsó ülésen elterpeszkedett a hadtestparancsnok, aki nem egészen ötven perc múlva meghal a robbanásban. A robbanás a hidat emeli magasba, három, legfönnebb négy másodpercre, majd visszaejti a két part közé.

*
Aki idáig kibírta, van egy üveg söre.

Mindez valamivel azután történt, hogy Jojó megkérdezte tőlem, akarok-e tőle örök emlékül ötmilliót? És elővette bukszájából az ötmillió dináros bankjegyet, amiért a múlt héten, amikor még otthon volt, nem egészen egy rágógumit adtak. Jojót pedig az apja nevezte el Jojónak pontosan másfél hónappal ezelőtt – amikor a szerbek a falut lőtték aknákkal, egy színmagyar községet. Jóska a lángok és a füst láttán annyira megilletődött, hogy azontúl így mondta a nevét: jójóska. Mindegy, dadogjon csak, ha akar. Valamivel azután, hogy majdnem milliomos lettem, jött a pályázat híre. Nem a pályázó dolga eldönteni, hogy az írásokat elbíráló bizottság megütközik-e vagy sem azon, hogy ha a feladó, címéül a 4150-es kódszámot, illetve Odorheiu Secuiesc-et írja, miközben a körpecséten az első, román-magyar határmenti magyar település neve olvasható, Biharkeresztes vagy Ártánd. Esetleg Debrecen, esetleg Budapest székesfőváros. Találgassunk csak: az illető épp nevezett helységek egyikében volt a feladás pillanatában (még szép, hogy nem máshol!), és egyszerűen nem bízik a román postában, amely, mint mindegyik utódállam postája, meg sem közelíti régi idők pontosságát, ha úgy tetszik, biztos bürokráciáját. A régi postán egyetlen képeslap se tűnt el, amit Pöstyénből írtak nekem – dohog nagyapám -, itt meg zsákszám, mintha a Küküllőbe öntenék. Hogy lehet ez?
Úgy, hogy utódállam lettünk, nagyon sokkal azután, hogy XIV. Lajos kijelentette, márpedig ő a saját álla („az állam én vagyok”). Ez az idő vagy a történelem döntése, nem a mienk: hogy állunk mellé még egy utódállat is növesztettünk. Illetve mint akinek előbb szétzúzzák az állát egy sötét utcában, és mi marad, ugyan mi? Utódálla összevissza tört, és azontúl bármi is legyen, nincs az a plasztikai sebész, aki eltünteti a hegeket.
Elég plasztikus a hasonlat, nemde?
– S még mi mindent mondott nagyapám! – dicsekszem Jojónak. Tájszótárában ott volt Fiume és az Adria egy jókora partszakasza. Ott volt Komárom, Kolozsvár, sereg más város… Nagyapám, akit azért rúgtak ki az impériumváltozáskor az irodafőtiszti állásából – amikor tehát utódálla nőtt -, mert nem akarta letenni az esküt az új rendre. Pedig mi az: fogadom, hogy satöbbi. Ezzel át is estünk a ceremónián.
– A fene egye meg – mondja erre Jójó -, nagyapád képtelen volt ezt megcsinálni, mert minden balkanizmus csak ezután kezdődött. – Szerinted mi a balkanizmus? Majd megnézem a Larousse-ban, a kicsiben, hátha hozzák. De ha nem, akkor majd ahogy megismertem élőben… Ahá, szóval tudod, honnan fúj a szél. Egy biztos, nem földrajzi és nem csak diplomáciai műszó a Balkánból képzett balkanizmus. – Én is azt mondom, a középfokon képzett balkanista. – Szóval hogy volt az öreggel? – Az öreg egy gyenge pillanatában bevallotta nekem (sokkal az impériumváltozás után, amikor már ki volt rúgva, és kisvendéglősként tengett-lengett a kármentő s a kályha között, amire egyszer rázuhantam, még szerencse hogy nem történt nagyobb baj); az öreg tehát bevallotta nekem, hogy az ő öregei a görög katolikus temetőben vannak eltemetve. Ami azt jelenti, hegy románok voltak. – Akkor meg miért nem esküdött fel rájuk? – Hát ez az, amit értek is, meg nem is. Ő, az első generációs mélymagyar, miközben a kisvendéglő vendégei, az iklandi parasztok böfögve-botladozva járnak az udvar hátsó felében, és azt kiáltozzák, sose halunk meg! Az öreg olykor első világháborús nótákat is énekelt, hogy megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tied Hercegovina. Én akkor még nem tudtam, mi az a Szerbia, és hol van Hercegovina. – Hát persze, mert olyan szépen leterítették az egészet a jugoszláv hímes kendővel.
Bámuljuk egymás utódállát. Jojó meg én. Pedig egymás nemzetállát kellene néznünk, mert mindennek tán ez az oka. A bontás, persze ott náluk nagyban megy. Ott a konyhában áll a mészáros, és azt magyarázza, hogy a sertés darabjaira vágva jó, és felküldi az egészet a füstre, miközben a falakról patakzik a vér, s hogy a látvány kettőződjék: bíbor tükröt szereltek a lámpa fölé. Nálunk a Hős Felszabadító szobrát bontották meg egy kissé, tán mert nem szabadultunk meg igazából semmitől, tán mert nem érzékeljük, ha felszabadultunk is, a szabadságot.
Szóval, bontják a szobrot, az egyetlent, ami ’89 után ránkmaradt. Nem is lenne jó, ha megfognák az egészet úgy ahogy van, s elvinnék a begyűjtőhöz. Maradjon valami szép is köztereinken – és beérik annyival, hogy markából lehegesztik a géppisztolyt. Igen, de a csizmák. Az egyenruha. A csákó. Minden hadi metafora! Meztelenre vetkőztetik a hegesztőpisztollyal, lehúzzák csizmáit, leveszik csákóját – igen, de a villogó nézése és az a háborúsan-zord profil, azzal mi lesz? Úgyhogy most már tényleg el kell takarítani ezt a kan-Nikét, aki éppen a balkáni-görög Nikétől nem tanult semmit, a lebegést a legkevésbé. S hogy torzóban maradjon, mert minden befejezett győzelem: az illúzió halála. Maradjunk csak a befejezetlenség illúziójával. Mire Jojó: életed nagyobbik felét egy világ, illetve egy értékrend szorításában élted, fejtágítón is voltál néhányszor, mit akarsz még? Há-hát ne-nem látod, mi van nálunk? – kezd dadogni, látszik, mennyire felindult. – Nyugi, kiscserkész, most nem arra akarok rázendíteni, hogy Erdély mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni… Én röviden és velősen csak annyit akarok, hogy ha elküldöm a pályázatot, ne kelljen más országba mennem a postával. A biztonságot akarom dolgaimban: hogy ha itthon teszem föl azt a levelet Ausztráliába, minden tűnődés nélkül tudjam, meg is érkezik. Veled, velem, nagyapámmal, az iklandi parasztokkal, légipostán, vagy egy világtengerjáró fedélzetén. A többi, ha lemarad, sebaj; a félig elbontott Felszabadító, és egész balkániságunk, ami szerint élünk és olykor meghalunk.

(Folytatjuk)

Korábbiak: