Oláh István: Zsebregény (10)

Nő- és ruhaneműekkel futottam össze ma délelőtt. Ott műfajtalankodtak egy lépcsőházban, a vasútállomással szemben, ahol sem lakó nem jár, sem pedig idegenek. Ebben a poros és idétlen csendben valaki mégis megkérdezte: ha a vasutasok, bakterek és pályamunkások egyfolytában sztrájkolnak, akkor ki viszi melegebb égtájakra az utasokat? Az a helyzet, hogy mi a peronon üldögélve várjuk a székely gőzöst, röpítsen le a tiszta középkorba. Hari Batasuna felnéz az újságból: megyünk Segesvárra! Egyébként ő az első hőse ennek a feljegyzéssorozatnak, aki most másodszor is megjelenik, voilà! Én jobb szerettem volna viszontlátni Mioritza Vasconit, de még inkább Aloé Verát, de hát ez ízlés dolga, ugyebár.

Eltelt biz vagy három év is, hogy a papírra semmit nem írtam, csak ezt: I I I I I (55, néha ennél is több oldalon). Máskor meg, felajzott lelkivilágom helyszínrajzaként, ezt: Qw Qw Qw Qw Qw – és voltak más, nagyon fontos feljegyzések is. Kiváló dolgok, amilyeneket az ember csak ritka pillanataiban rögzít. Például: 0 0 0 0 0. Utána pedig: □ □ □ □ □. A kör négyszögesítése megszállottjainak most is vissza kell húzódniuk fából vaskarika állásaikba. Már csak ilyen a világ. Ettől és mindentől függetlenül mit szóltok, ha a legújabb regény így kezdődik: – – – – -, és a drámai cselekmény hármas egységében kulminál, majd lelohad. Jóérzésűek lévén, nem szóltok semmit, tudomásul veszitek a tényeket, a szerző szándékát, hogy mit akart (kényszerült, óhajtott) közölni koráról. Ezért, de csak ezért rokonszenvesek az olvasók, még ha nem is tudják megfejteni a körök és kockák irodalmivá emelt rejtélyét.

Amikor minden emberi értelmet meghaladtunk, s még vagy már a cél se látszik: az otthon, a nyugodt öregség, irgalmas halál, akkor disznókká változunk.
Kirké, a varázsló szétnyitja testén az inget. Az enyéim vagytok, gyönyörűségeim! – kiáltja, és felnevet. Mi pedig el se tudjuk képzelni, mihez akar kezdeni velünk, és miért lehetünk gyönyörűsége. Ezek után is akart-e valaki azzá válni? Amikor Kirkénél kikötöttünk, tudtuk, hogy valami történni fog. Ott sétált disznói között, egy villogó pofájú, fiatal kan a testőre, nem mozdult mellőle. Egy remete, berozsdásodott agyarával, lelkigyakorlatot tartott a korlátnál. Egy báznai, mellén a kapitány vagy a kormányos sávjaival, aludni készült. – Megjöttetek, jófélék – néz ránk, combközépig érő csizmáját csapdossa korbácsával. – Megjött az új csorda, kiált hátra valakinek. – Tudjátok, mi a dolgotok. Azzal elvonult, mi pedig utána, és estére már mind azok voltunk. Jerikó falain a trombitás, vagy csak az ólaknál tülköl a kondás.

– Ha én Mazda lennék – énekelte Tóbiás, a tejkihordó a rádió reggeli reklámdalocskáját. – Az jó lenne, mondta kisfia, és úgy látszik, a két kívánság (az egyik nem komoly, a másik igen) egyszerre futott be a Nagy Átváltoztatóhoz. Tóbiás heves ütéssorozatot érzett a talpától a feje búbjáig, és a következő pillanatban négykézláb állt az aszfalton, érdeklődéssel figyelte, hogy Mártonka fölkiabál a bérház utolsó emeletére: anyu, gyere le gyorsan, mert apu Mazda lett! – Amikor feljösztök, csattanós pofonnal illetem orcádat – mondta anyu, a barokkosan galamblelkű számítógép- és telefonközpont-kezelő. A számítógép Händelt, a telefonközpont Mozartot pötyögtette reggel nyolctól délután négyig. A szöktetést a szerájból.
A magas kultúra természetes és nemes egyszerűséggel székfoglalóját tartja lakásunkban, a hivatalban, az operett-, a film-, a kabaré-, és a színházszínházban. A villamoson, mi pedig éppen ezért állva maradunk, mert a székek száma korlátozott.
Anyu, gyere már, mert apu tényleg Mazda lett!
Erre anyu leslattyogott a ház elé, ha nem másért, hát hogy ott pofozza fel Mártonkát, és nem az otthonosan berendezett lakás biztonsági zárakkal és láncokkal fölszerelt ajtaja mögött. Ám a pofon elmaradt, mert a kapu előtt valóban ott állt egy szemlátomást gazdátlan Mazda, akkora, hogy arasznyi hely se maradt a gyalogosoknak, akik feltűnően idegesek lettek, hogy le kell lépniük a járdáról „a dög” miatt, és egy csoport ámokfutó tán pontosan őket tapossa bele az aszfaltba! Szidták a kormányt, hogy bezzeg fűt-fát ígért a választásokon, most pedig még egy mazdás-mézgás is azt csinál, amit akar itt, a város közepén…
Hát így akarunk mi bekerülni Európába? Rajtunk röhög az egész világ.
A kocsi ajtaja félig nyitva volt, a slusszkulcs a helyén. – Le kellene vigyük a járdáról, mondta anyu. Beült, indítózott. Minden tökéletesen működött, a motor mégsem ugrott be. – Ha én ezt tudom, ebédre nem gulyáslevest eszem, másodiknak vagdalt húst hasábburgonyával, hanem megiszom két liter benzint – hersegett ki apu az önindítóból -, akkor oda állíthatnál 15 kilométeres körzetben, ahová éppen akar.
Az egészben az az érdekes, hogy apu is, meg anyu – akit mellesleg Borbálának hívtak, és születése után csak jóval később, hosszú, de ártatlanságban töltött évek után lett Tóbiásné – legfönnebb egy fél percig ha csodálkozott a sorsszerű átváltozáson, utána mindannyian úgy vették, ennek így kellett lenni. Anyu a szolgálatkész vendéglős segítségével letaszította a járdáról a kocsit. A Mazdává keményedett apu engedelmesen tűrte, és nem csikorgatta fékjét, amikor a két-, sőt többértelműen szolgálatkész vendéglős fénylő pillantással azt mondta Borbálának: hej naccsásasszony, ha csak egyszer az enyém lenne, lehajtanék a hétvégi házacskámba, húsz napig ki se tenném a lábam, nem sajnálnék semmit azontúl.
Ki, mi lenne az övé, kivel, mivel hajtana le a házikóhoz, kiért, miért nem tenné ki a lábát, kitől, mitől nem sajnálna semmit azontúl – nos, ez nem derült ki a holdvilágképű férfiú hablatyolásából, még Tóbiás sem tudta, tán nem is akarta eldönteni: az ő bőrére illetve zománcára, vagy az asszonyéra (természetesen bőrére) megy ki a játék. Az asszony, aki viszont mindig okosabb, mint a férfiak, nagyon is értette a szót, és ha történetesen legyező van a kezében, bájosan suhint a széptevő daliás mellére, így csak a huszonegyes gyertyakulccsal legyintett egyet pajkosan. Borogatás, álmatlan éjszaka lett a vége.
Ne fuss el véle! Másnap reggel Tóbiásné előkotorta berozsdásodott hajtásiját a fiókból, és elment Händelt meg Mozartot hallgatni a hivatalba. Útközben a trafikostól vett egy Kuka utas vésd az észbe stb. stb. feliratú öntapadós matricát, egy plasztik csontvázat a hátsó, és egy majmocskát az elülső szélvédőre.
Csak nem nyert a férje a televíziós kvízben, ki se néztem belőle, hogy tudja, ki volt Alaszka első demokratája és Honduras utolsó despotája, mi tartja pályáján a Földet, ki a Római Klub legnagyobb jövőképfestője – mondta Jancsikám, a telefon- és számítóközpont negyedik legfontosabb embere. Amire Tóbiásné így replikázott: én nyertem a férjem ebben a Mazdában. Jancsikám belenézett a kocsiba, de nem látott férjet, mást se, úgyhogy azt gondolta, valami történt a nőszeméllyel tegnaptól ma reggelig. Ám ha az ő földön csúszó logikája szerint történik is valami, ki tudja mi, bármi, csak éppen az nem, ami valójában megtörtént Tóbiáséknál, egész pontosan Tóbiással. Csak hát az asszony nem sietett elmondani a képtelen, mindamellett színigaz történetet, s a negyedik legfontosabb ember se konfidenskedett.
Azt mondja délután Tóbiásné Jánoskámnak: nem akarja kipróbálni? De igen, válaszolja Másnak-János, aki bezzeg nem olyan holdvilágképű, mint a vendéglős. Mennek-mendegélnek százharmincassal-százötvenessel, az úton rohanvást fut mindenki és minden visszafelé. Ötvenhattól, dehogy, nyolcvankilenctől, és meddig? Egy kápolna az Anjouk liljomos, egy márványkút a Hunyadiak hollós-gyűrűs címerével. Kettészelt kerék az árkon túl, sas lebben a küllőkről. De hisz ezek a Rákócziak! Két, egymással szembeforduló hattyú álldogál víz mentén, nyakukon átlőtt nyíl a béklyó – ó, ezek a Bethlenek. A Corvin-közt éppen tatarozzák, bejáratánál két landauer: szegény Bánffy Kolozsvárról, szegény Teleki Marosvásárhelyről. A landauerek mellett egy-egy T-34-es harckocsi, a zaporozsjei kozákok ajándéka. Valami történhetett a lövegtalpat körbehajtó szerkezettel. Ide-oda-amoda mozognak az ágyúk, süvítve pördül, minden látható cél nélkül a páncéltorony. Vigyázó szemetek Párisra vessétek, de csak az egyik percben, és csak az egyiket; mert hol van még Sztambul, Bécs, Berlin, Moszkva? Úgy tűnik, vetett szemünk mások aratták, és emez aratást követően sírva tallóz, aki él. Vagy nincs a közeli, a távoli szomszédságnál több, sem kevesebb okunk sírni, akkor pedig csakis egy okunk lehet: élni.
Így mossa össze az okot és az értelmet a százharminc kilométer per óra menés-mendegélés, nekünk pedig egyvalamin kell vigyáznunk vetett szemünk: nehogy árokba boruljunk, ne ütközzünk halálosan az Európa-szerte más és más rendszabályok szerint megjátszott, nem ritkán eljátszott sajátosan nemzeti forgalommal, kényszerpályánk vaskorlátaival se.
Asszonyom, az öné ez a lábikó? Asszonykám, a magáé ez a páros márványoszlop? Szerelmem, a tiéd ez a nürnbergi órák domború üvegéhez hasonló drága hasika?
– Ne marháskodj, már Mohácsnál vagyunk, már Rigómező panorámája bontakozik ki a kanyar után, már Augsburg felé repülünk, mint a nyíl. És füle van a kocsinak – hadarta az asszony az úti veszedelmeket -, tessék csak a várható időjárásról társalogni velem, a frontbetörésekről, a heti moziműsorról, és hogy mi áll jobban bodros hajamon: a mediterrán szalmakalap vagy a tiroli csepesz? Meg aztán megürült Komócsiné helye, az ufó vitte el, az ír szabadhadsereg vagy nyugdíjba ment magától; Komócsinét két kerek ponttal jobban jegyezték, mint engem. Persze csak a hivatali, és nem az intim szférában. Mikor kapom meg azt az állást?
Ebből is látszik, egy tűzrőlpattant riporter és legalább öt stúdióvendég (stiláris, konceptuális) tapasztalata ötvöződött Tóbiásnéban, amit ő a legjobb lélektani pillanatban kamatoztatott, mert már mögöttük volt Széphalom. – Megkapja, asszonyom – higgadt le a tárgyilagos, mindamellett nagy ügy- és helyzetismeretre valló szöveget követően Másnak-János. – Megkapja, de csak ha én is megkapom. – Arról még beszélünk, de nem itt, és nem most. Ne komolytalankodjék, mert nem állok jót a kocsiért. Vagy a kocsi nem áll jót magáért, értünk, és akkor gudbáj. Valóban, Mazdához csöppet se illően nyekergett-nyöszörgött-visított-bömbölt minden, a műszerfal mutatói megőrültek. – De hisz láthatod, uram, hogy nem csináltam semmit, én csak a magam kicsi életét élem – kiáltotta bele az asszony a nagy semmibe, ami előttük volt (vagy lesz), és amibe platina villámként belevágódott a kocsi. Uram, irgalmazz minden színeváltozásodban!
Jánoskám csak annyit látott, hogy egy középkori klastrom mellett száguldanak el, a szerzetesek vetnek, kapálnak, aratnak, csépelnek évszaktalanul. Úgyhogy nem firtatta, miért a (szerinte) hitbuzgalmi felindulás. Látta azt is, aznapra vége, akár vissza is fordulhatnak. Amit a Mazda jóleső dorombolással nyugtázott. Ott voltak megint, ahonnan elindultak. A legifjabb Tóbiás apu kedvenc samponjával és arcszeszével megjelent a kapualjban. – Most lecsutakolunk, kedvesem, hosszú és izzasztó volt az út – mondta a sebességmérőnek Tóbiásné. – Megcsalsz, bestia! – hörögte az önindító -, szemem láttára szemérmetlenkedel. – Bocs – mondta erre az asszony -, láthattad, még csak nem is kacérkodtam. Különben is: nem együtt néztük a tévében az adást a tisztviselőnők és a konfekcióipari dolgozók szexuális kiszolgáltatottságáról? Mindenki zaklat mindenkit lefelé, és nem dől össze a világ. Ha megkapom a két fokozatot a hivatalban, öt év múlva részletre megvehetünk egy valódi Mazdát. Akkor pedig belédülök, és elmegyünk az orvoshoz, hogy visszaoperáljanak.
Kérdés, létezik-e olyan precíz és erős acetilénhegesztő vagy ipari lézer, amivel a halhatatlan gépet halandóvá visszasebzi a sebész? Ha igen: megint teljes a család. Ha nem, akkor is.

Pesten ürülékkel (vulgo: szarral) kentek be egy köztelefont. Nem tetőtől talpig, csak a kagylót. Becsődölt, büdös kommunikáció. Tessék megépíteni a lehetséges helyzeteket. Márs szakított a Murányi Vénusszal, mire a nő. Bánk Melindájával történt, ami történt, a nemzeti dráma záróképe csak utolsó csepp a pohárban. Jancsik és Juliskák táncoltak, jött a végbélernyesztő szentivánéji álom. Az első világháború hatszázezer magyar, nem tudom már, hány más áldozatára emlékeztet így egy zaklatott utód, ám az is lehet, a Batthyány tér piaccsarnokának árait sokallja. A helyzetépítés akármeddig folytatható, mert végül mindenért be lehet kenni szarral egy telefont.

Városkánk néptanácsa beköltöztetett egy nem túl gyakran alkoholizáló, általában káros szenvedélyektől mentes egyént a félig kész, azóta se kész csillagvizsgálóba. A „repartícióra” ezt írták indoklásképpen: hogy ne lopják el az épületet. Alatta, kisebb betűkkel, de olvashatóan: a világegyetemet.

Ugye, nem haragszol, de olyan ez a táj, mint egy szimpatikus tartály a cseppfolyós nitrogénben. Az abszolút nullán prímán el lehet tartani például doktor Hakapeszi, a nagy maláj filozófus spermáját, de még a tiedet vagy az enyémet is, csak épp nem éri meg. Ez azért kiborított, hogy mínusz 273,15 Celsius-fokon az élet nem csap át az ellenkező minőségbe, a halálba, miközben itt, ebben a humanizált tájban mínusz huszonkét fokon megfagyott egy férfi. Nem az első és nem is az utolsó. Az illetőt korábban senki se látta, ettől függetlenül járhatott nálunk, sőt akár a harmadik vagy tizenharmadik szomszéd is lehetett. Egy különösen hideg, de nálunk megszokott, és a cseppfolyós nitrogén mélységeit meg se közelítő koraestén feltűnt az ellipszis alakú gyorskorcsolyapálya innenső gyújtópontjában, és nem sokkal utána már mindenki tudta, hogy mire készül. A huszonkét fokos hidegben a pálya körül lángoló reflektorok egy kicsi, de annál valódibb jégkorszak lényegére világítottak, és ez olyan tény (tanulságok nélkül), amire nincs magyarázat. A férfi felkapaszkodott a csőépítményre és diplomatatáskájából elővett egy vaskos folyóiratot, néha belepillantva vetkőzni kezdett. Az egyik ábra megtetszhetett neki, mert azt kezdte utánozni. – Te jó ég, ez a Diszkoszvető akar lenni – kiáltotta a fölöttünk lakó, balkonra kicsődült szomszéd, aki művészettörténész volt vagy mi az ördög, ezért leghamarabb nála hullt le. A hellén klasszicizmus fénykorában, ami teljes és arányos szerkezetű aranykor volt… – a többit szerencsére elnyomta az Észak-Dél tengely mentén pont akkor elhúzó gyors. A negyedben addig már mindenki hazatért, az emberek az ablak mögül bámulták a mutatványt, és csak akik a hideggel dacoltak, álltak ki a jeges szélbe. Na né, ez már a Gondolkodó, és ez a Haldokló gall harcos. A közönség, persze mit sem ért a hatásos élőképekből s a mellékelt magyarázatokból. Ők csak azt látják, hogy egy őrült a huszonkét fokos hidegben anyaszült meztelenül különböző, egyáltalán nem gyors mozdulatokat végez; az sem kétséges, hogy még mielőtt hajnalodna, meg fog fagyni. Nem azért, mert munkanélküli, ők a parkban halnak meg, minden felhajtás nélkül. Sem mert a rendszer ellenzéke – a másként-gondolkodók általában felgyújtották magukat a szocializmusban, s felgyúlnak abban is, ami azután jött. Az emberek mindig felgyújtják maguk, mert csaknem mindig másként gondolkodnak. Végül pedig az is kizárt, hogy megcsalt és elhagyott férj önpusztító bosszúja pereg le szemünk előtt, ezt a hűtlen némber fényképével a kézben szokás elkövetni. Ha ilyen jól tudjuk a sok nemet, hogyhogy nem lelünk rá a tán egyetlen, és nem biztos, hogy boldogító igenre? Kék és egyéb fények, szirénák az estébe belefeketült, és most mégis hidegtől kristályosan fehér tájban. Mi vagyunk a sajtó. Villogtatás. Nézzen ide egy rövid pillanatra, most mutasson az objektívbe, mint Dábelju Bush az iraki fronton, ember, nem akar maga még életében a legnagyobb példányszámú férfimagazin címoldalára kerülni? Ember, hát maga nem akar egy kalap pénzt keresni? Ember, szívesen lehúzok egy sorozatot. Ember, mi sztárt csinálunk magából, akkorát, hogy a Fehér Ház szóvivője fogja figyelmeztetni, álljon le, mert ez már nemzetbiztonsági kérdés. Miközben a sajtó élénken és rámenősen taposta egymást, a szenzáció legtövéből valaki elkezdett mászni fölfelé, csak úgy látszik, ami a szobrozónak könnyen ment, ugyanaz a kucsmás-sálas-fókabőr kesztyűs sajtó- vagy egyéb hiénának elérhetetlen. Még mielőtt elkaphatta volna a csőépítmény utolsó illesztését, visszazuhant, és alaposan megüthette magát. Legalább dolgot adott a mentősöknek, akik bosszankodtak, ki csődítette őket ide, ki a franc? Autóbaleset történt? Az áldozat kiugrott a tizedikről? Megkéselték? Fékfolyadékot ivott, de sörre szomjazott? Megérintette a huszonhétezer voltos vezetéket? Megkéselték? Túladagolta magát? Szívinfarktus, agyvérzés, diabéteszes kóma? Egyik sem, nahát akkor… A levegőben feltűnt egy helikopter, csak a fénynyaláb, pont mint az esti tévéfilmen, de nem annyira. Érces férfihang a fejek felett: felszólítjuk, hogy öltözzön fel, tarkóra tett kézzel hagyja el a helyszínt, különben közszeméremsértésért előállítjuk. Ismételjük…
Nyugodtak voltunk, mert tudtuk, reggelig mindennek vége lesz. Az illető nem valami rejtélyes, beláthatatlan, sem ellenséges törvények következtében, de kopogó keményre fagy. Amilyen a többi szobor, amit utánzott. Hellén, francia vagy holland, magyar munka, mindegy. A törvények – mondom még egyszer – megfigyelhetők, megtanulhatók, sőt, el is felejthetők, mint a fizika vagy a társadalom többi törvénye. De csak a következő, s az első pillanatban különösnek tűnő történetig.

Ez egy levél, Klárinak: Kedves Klári, én hol voltam, hol nem voltam. És hol nem voltam!

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 9