Oláh István: Zsebregény (12)

Elmúlt nyomtalanul a tamagocsi-láz. Az ember gép-klónja. A baba-klón. Egy valódi lény, akiben óramű programozza a napot, túlzás nélkül, az életet. Háromszor eszik, óvodába jár. Még kicsi. Iskolába, ha kicsit megnő. Apu és anyu is tamagocsi. Egyikükbe beprogramozták a vasöntő- vagy a kőművesszakmát. Nem lehetett volna a miniszterelnökit programálni? Hát akkor elmúlt a lyukkártya-jellemek kora. Az IC-memória szenvtelen: egy oszlopszent és egy sorozatgyilkos keveredik a gépi emlékezetben. Ez is lehetséges, ha egyszer tamagocsi az ember.

Judit, Judit, hagyd békén a kulcsot, ne nyisd ki a hetedik ajtót, ez a spájz-ajtó – énekli a Kékszakállú. Mert ha mégis, akkor halálnak halálával halsz. Judit kinyitja, és meghúzza a polc alá rejtett pálinkásüveget, amiben fékfolyadék van, rovarirtó, egyéb szörnyűséges marhaság.

Nem mindegy, hogy így vagy úgy nem fognak emlékezni rád.

Érdekes mestersége van Joákimnak. Rendszerint az ő telepén kötnek ki a lestrapált vagy megunt gépkocsik. Joákim bevontatja a varázsát vesztett Daciát, Ladát vagy Trabantot (szinte csak ez a három márka fordul elő nála), majd leül, megeszi tízóraiját, mert ami azután következik, erős férfit kér. Ez így nem igaz, mert a gép kell erős legyen, és nem Joákim. Ő csak áll és nyomja a gombot, miközben az óriásprés arasznyira zsugorítja a család egykor imádott járgányát. Joákim néhányszor már megkapta az életmentőknek kijáró érdemkeresztet. Egy, a világra kipottyantott csecsemőt felejtett valaki a műszerfal alatt. Mondhatom, banális, illetve – majdnem – anális történet volt, elég az hozzá, hogy Joákim legalább három órát dolgozott, míg szétvágta a bádogot (lánggal, hidegvágóval), és kezébe vehette végre a boldogan szundizó csöppséget! Szóval a prést mindig a legjobbkor állítja meg Joákim, például egy sokat szenvedett, és az autó csomagtartójába zárt nő homlokától arasznyira. De azt is tudjuk: még az életmentőknek se adják csak úgy, potyára az érdemkeresztet. Mióta a világ, mindenki azért nyávog, hogy pont ott dolgozik, ahol pont nem kellene. Erre csak ráadás a többi: hogy máshol szeretne élni, mást szeretne szeretni, és így tovább. Joákim hozzájuk képest piszokul szerencsés: ha nem lenne ez az autóösszenyomó (munka? szolgáltatás? kényszer? kéj?), akkor neki ki kellene találnia, mert ő pont odavaló. Mint Pázmány az ellenreformáció szószékén, nyelvünk barokk ragyogásában.
Eddig, de csak eddig, gyönyörűségesen alakult a kocsiösszenyomó élete, a kocsiösszenyomás nemkülönben. Itt viszont egy olyan pont következik, amikor dönteni kell, s a helyzetet törvény nem szabályozza, annyira előzménytelenné és sajátossá vált minden. Joákim behúzatott egy farmotoros Skodát a telepre, szemlátomást nem zavarta a kocsi hátsó ülését elfoglaló idősebb férfi, sem a korban (és meglehet, mindenben) hozzá illő nő. A szerelmespár sem vett tudomást a külvilágról, még akkor sem, amikor a kocsi futószalagra került, s a húszméteres mozgó pálya másik végén ott csattogott a prés! Nem és nem – a férfi az asszonyt ölelte, és tökéletesen lekapcsolták maguk a mozgásról, a zajokról, amint az sem volt fontos, hogy éppen nappal van, esetleg éjszaka. Vagy hogy hol vannak, s főleg hol lesznek a belátható időben.
Joákim lerántotta az indítókart (vagy beletaposott a fékpedálba, ki a fene nézi), a szerkezet pedig megállt. – Nem azért mondom, de most már ki kellene szállni – így kezdte a társalgást. Nem folytathatta, mert a skodás férfi közbeszólt: – Mi nem szállunk ki. – Eszünk ágában sincs kiszállni – kontrázott az asszony. – Mi azt akarjuk, hogy itt minden velünk legyen ezentúl.
– Olyan kedves ez a Skoda maguknak?
– Ez is, meg ami benne van: az ülés alatt kedvenc könyveink, a műszerfal alatti polcon egy Paul Anka- meg egy Bach- és egy Vivaldi-lemez, a kesztyűtartóban egy csomó fekete-fehér fénykép. Rólunk, a gyermekekről.
– Hát ami azt illeti, a világ nagyobbik része kimaradt a kocsiból – próbált kedélyeskedni az összenyomó, aki elég okos volt ahhoz, hogy belássa: kutyaszorítóba került. Mit csináljon ezzel a két vén lököttel, akiket a jelek szerint közömbösen hagy minden, ami nem az egyik, nem a másik, és nem a kettő együtt. S főleg, hogy nem akarnak lelépni ebből a tragacsból. Ők elhúznak, Joákim dudál, megnyomja a gombot, a prés pedig végzi a dolgát, hát nem? Hát nem. Mi mindenen múlik (mert múlik) az emberélet! Néha a csomagtartó felől alig hallható kaparászáson, vagy hogy pont akkor nézel föl a keresztrejtvényből, szexlapból, amikor kell. A megelőző pillanatok sora üres, a kiürült idő működik Krisztus születésétől, sőt, e születést is megelőzve. Üres az egyetlen pillanaton nyugvó időoszlop, még ha Traianus oszlopának vagy Nagy Konstantin diadalívének mondják is.
Megszólalt a skodás öregember: kutya gazember lennék, ha nem látnám be, hogy most rohadt helyzetbe került, és miért? Csak mert megjelentünk a maga roncstelepén (vehetjük úgy is, életében), és szemlátomást nem az a leghőbb vágyunk, hogy maga megmentse az életünk. Ellenkezőleg! Tessék megnyomni a gombot, és aztán egy kurta percet elábrándozni ezen a nem szép, de legalább nem is csúnya világon. Vagy a szomszédasszony garzonlakást érő mosolyán. Lehet, hogy igazából csak most kezdődött meg az idegháború, amikor az állófront kétes biztonságában mindkét fél azt hiszi: csak türelem, mert a jól szervezett lélektani hadviselés előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. A kívülállónak nincsenek illúziói, legfönnebb arra kíváncsi, megkapja-e az újabb érdemkeresztet Joákim, e nem mindennapi figura, s ha nem, akkor mi lett mégis a két öreg szerelmessel.

Oda s vissza vagyok a hangokért. Ha egy napomra azt mondom, süket, ez a lehető legrosszabb, amit rámondhatok egy napra. – Mindenkinek és mindennek ilyen vagy olyan hangja van. Amin fennen dicséri az Urat – mondja egy hangszakértő. Az illető kiugrott pap. Miredofaszolmiredó.

– Erősen szerelmes természetű voltam – suttogja Bonifác, miközben a fal felé fordul -, hányszor, de hányszor voltam Rómeó! Életem spirálpályája összefonódott a Júliáéval, körülbelül úgy, mint egyik matracrugó a másikkal. S amikor a nagy nyikorgásra befutott a rokonság, fejünk fölött indulatos nagybácsik, hisztériás unokatestvérek, képükből kikelt családfők kezdtek el veszekedni, nem ritkán össze is verekedtek. Mi pedig csak feküdtünk egymás mellett, és nem érdekelt senki, semmi.

Ez akkor történt, amikor a Kemény-kastélyt, az Erdélyi Helikon nagylelkű törzshelyét, ahonnan Bözödi György, a Székely bánja írója ki tudja, miért, de következetesen (avagy makacsul) hiányzott, átalakították bolondokházává. Pontosabban a kiskorú fogyatékosok államilag dotált hajlékává. Megjelent egy télikabátos alak, végigjárta a termeket, félrerúgott útjából egy ezüstkanalat. Ide tegyétek a vasszekrényt a káderlapoknak, ami ezekről a kicsinyekről, a jövő építőiről készül. Nem azt mondom, hogy olyan tisztánlátók, mint mi vagyunk, de mert a tisztánlátók mi vagyunk, és nem ők, kétszeresen is rászolgáltak jóindulatunkra.

– Ha egy ötlábú kutya fut át maga előtt az úton, tíz méterrel arrébb meg a magasságos kétfejű borjú nézelődik a kollektív udvarán, erről mi jut eszébe? – kérdi Red Börszi a heverőn fekvő pácienstől. A heverő az heverő, a páciens az páciens. Börszi pedig, ezt minden kertelés nélkül kimondom, pszichiáter a kisvárosban. Na, mondja szépen, mi jut eszébe az ötlábú kutyáról meg a kétfejű borjúról.
Az emlékezés örömén vagy örömtelenségén túl az emlékezés kényszerével is számot kell vetnünk. Teljesen mindegy, hogy mi indít ilyenkor, s az sem számít, merre, mert minden út jó, és minden eredmény fontos, mondja Börszi, aki most éppen ötödik végtagjával meglegyinti tréfásan sziámi iker-fejét. Ha igaz, nagy műtét előtt állunk, az élettanászok meg ítéletvégrehajtók dekapitációnak mondják azt, ami a politikusok zsargonjában decentralizáció, illetve a részletek autonómiája. Mindegy, na, csak lesz valahogyan.

Erdély Elemér annyira szereti Erdélyt („névadóm, otthonom, majdan sírom”), hogy a lakás fő helyén, egy üveges vitrinben ott van Erdély köve, ami pillanatnyi hangulatától, illetve a közhangulattól függően állandóan változik. Egyik márciusban egy eruptív kőzet volt a lakás fő helyén. Öklömnyi bazaltdarab a Hargitáról, amikor még tüzet hányt. A proto-, mezo- vagy posztterciérben? Egy évvel később, ugyancsak márciusban, egy üledékes palát állított közszemlére – már ha a köz éppen az ő küszöbét tapossa, látni, amit mutatni akar -, a Mezőség holt tengerének padmalyából szakította ki ezt a darabot, a kor lenyomatával. Spirálos vázak: a mindenség rajza, ezt Erdélyi Elemér mondja fellengzősen. Végül, tessék, minden fejlődés lényege ez a metamorf kőzet. Aranynak indult és szar lett belőle. Fordítva nem lehet? Hogy iszapként kezdi, és tizennyolc karátosan fejezi be. – Aki Júdásnak született, úgy is hal meg – mondja E. E., világképének rendíthetetlenségét is megvallva. Tulajdonképpen nincs fejlődés, az átcsapás a homlokegyenest más minőségbe egyenesen elképzelhetetlen. Nem fokozhatjuk amúgy is pazar tulajdonságainkat. Ezt úgy mondja, hogy közben pengeéles obszidiánt cserél ki opálra. Legalább három hétig ez az opál Erdély köve.

A családban a mostani képlet szinte ugyanaz, mint volt kétszáz évvel ezelőtt. A különbség csak annyi, hogy a mostani fiú korábban férje volt az anyának, s a korábbi alakzatból, úgy látszik, a lélek áthozott egy jó adag rajongást: az anya nagyon szereti fiát, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy mi volt e két ember egymásnak. A mostani férj (a fiú apja) a korábbi létben ugyancsak férje volt (ez a reinkarnáció következetessége), de csak azután, hogy az első férj (a mostani fiú) elment a tengerentúlra, többé nem is látták soha az innenső parton. A második férj (a mostani első) egy mélabús jöttment volt, ki tudja, milyen véletlen trükkel fogta meg a jómódú polgárasszonyt, elég az hozzá, felbukkant, és két hónap múlva már az oltár előtt álltak. Lehet, azért is ment olyan simán az egész, mert akkor már öt éve semmi hír nem volt az első férjről, a mostani fiúról.

Kis szobában kis parasztok, egy pipázik, de Kárpácit. Ezeken nem segít, íme. Falcs Kovácsékról van szó, róla és feleségéről, Falcs Kovácsnéról. Udvartartásukról, az első, második és harmadik szomszédról. A negyedik, ötödik, hatodik szomszéd más, és ezzel hadilábon álló kör (kar, kűr, banda), a Farkas Deáké. Reggelig eldönthetik, hogy a kilós turkálóba menjenek, mert príma holland áru érkezett, vagy a tanács elé, tüntetni a rossz utak ellen (s a jó utakért), a kiotói egyezmény betartásáért (Amerika ellen), a munkanélküli segély negyvenszázalékos emeléséért (a mostani kormány ellen), a magyar nyelv pontos, mi több, árnyalt használatáért a bíróságokon. Ez azért is fontos, mert Falcs Kovács és Falcs Kovácsné, sőt Farkas Deák is félévente törvényszéki idézőt kap. Hol egy kis rendzavarásért, garázdaságért, paráznaságért, közszemérem elleni vétség egyelőre nem bizonyított vádjával, erre egy lapát pedofília, máskor pontosan az ellenkezője, a gerontofília is rákerül, a kis, közepes és nagy szadizmus változatos megjelenési formáiról nem is beszélve. Körülbelül az történt, hogy a törvényszéki orvostan professzora, Ander Zoltán kétkötetes alapművét különösebb gond nélkül megírhatta, miután behatóan megismerte nemzetközösségünk e két kiváló családját. Érvanyag, példák bőven, s európai uniós pályázatra valaki megírta újabb dolgozatát: Az egyéni, illetve kis- és nagyközösségi magatartásformák devianciái a November 7. (hatvanöt évvel ezelőtt: Horthy Miklós, hetvennel: Szent György) utcában.

Volt Szebenben országgyűlés, hogyne. Akkor megint jót vágtunk a románokon, pedig nem kellett volna. A még fiatal császárné a Pragmatica Sanctio rókajárataiból bújt elő éppen. A pozsonyi diéta dinasztikus hűsége megmentette a trónt. Ám nemcsak ez, hanem az erdélyi családok is, akik ezért királyi kamarási, bárói, grófi címeket kaptak, de fontos ez egyáltalán? Mária Terézia bevágta (mint a huzat a rokokó budi rokokó ajtaját) a novelaris artikulusokat. Ez Szebenben történt, még 1744-ben. S milyen megható volt, hogy Erdély és a török között megkötött minden korábbi szerződést töröltek! Tarts nyugatnak, mindig nyugatnak! Törölték továbbá az Erdély szabad fejedelem-választójogáról szóló törvényt. Ezzel Erdély megint vidék, sőt végvidék lett, egy se ilyen, se olyan tartomány. A románság a vallásbeli unió révén nem nyert nemzeti jogokat, és kerek-perec kimondták, hogy papjaik ahhoz a nemzethez tartoznak, amelynek földjén élnek és birtokuk van. Ráadásul mindezt akkor, amikor a három másik nemzet, a magyar, székely és szász fennálló egyházi és polgári törvényeit, jogait, kiváltságait újra megerősítették. Ez, kérlek szépen, egy olyan teréziánus bomba volt, ami hetven év múlva robbant, hogy aztán még vagy hetven teljen el, s szétszakítsa az országot.
Lakott a Régi baromvásár (azóta Lupény) utcában egy öreg hölgy, akinek az az ötlete támadt, hogy szuterénje ablakát épp 1990 márciusának utolsó napjaiban nyissa ki. Egyúttal kiadott valami székeket a verekedőknek, akik két roppintással széttörték a bútort, és gyerünk, neki a dorongokkal felfegyverkezett hodákiaknak! Az egyik szék rugói közé könyvet csúsztattak be, tán még a múlt század harmincas éveiben, ami épp azon a márciusi napon hullt ki rejtekhelyéről, csakhogy azokban a percekben ki lapozott volna bele? Egykettőre széttaposták, mint egy lótetűt vagy egyéb idomtalan és kártékony szerzetet. Kár, mert ez és csupa ilyesmi volt a kötetben. S hogy mindez így vót, erre mérget vehetsz, mert miért írtam volna le, ha mégis másként lett vóna vagy sehogy?

A lányt Elektrának hívják. A zsaru kiszúrta valamiért, most éppen igazoltatja. A látvány nagyon is megszokott mifelénk, annyira, hogy nem szaladoznak össze az emberek, ha a káplár rádreccsen s a személyazonosságidat kéri. Az ég változatlanul kékül, a füvek zöldülnek, mi pedig annyit már tanultunk a fanarióta múltból, hogy nem kékülünk, nem is zöldülünk a félelemtől vagy a haragtól. Egyszerű, indulattalan mozdulattal elővesszük a személyit. Tessék.
A zsarut valahonnan délről szalasztották ide, nem beszéli nyelvünk. Az igazolványba pislog, aztán a lányra, és megint a papírra – hogy hívnak, te, olyan nyakatekert neve van itt mindenkinek.
Elektrát két és fél esztendővel ezelőtt láttam először. Az ostromlott városból menekítette ki öccsét. A városból, ahol minden padot összetörtek a korzón, s ahol immár két napja és két éjszaka állt a bál. Molotov-koktélok röpdöstek az egyik vonalból a másikba, balták; egy elszabadult teherkocsi a capinás-fejszés emberekkel nekirontott a görög katolikus templom homokkő lépcsőinek. E két nap és két éjszaka volt az utóbbi idők legnagyobb kollektív agyrázkódása itt nálunk, s nem csupán a főtér délkeleti szögletében. Mégis, akik akkor elpusztultak vagy megnyomorodtak, kivétel nélkül mind vágott, szúrt vagy husáng ütötte sebekkel kerültek a kórház intenzív osztályára vagy a hullaházba. Olyasmi volt az egész, mint egy asztal- és széklábakkal, a korzó padjainak léceivel megvívott polgárháború, amely egyetlenegy háborgó városállamban (a térképen legfönnebb mikroszkóppal érzékelhető pontban) zajlott, mert a polgárháború lényege: mindenkinek, akár velünk, akár pedig ellenünk van, ugyanaz a személyi lapul a zsebében. Akárcsak most, a mellékelt ábrán. Viszont nem mindegy, hogy kinél a hatalom, s kire osztották ki, mint egy szerepet, az alázatot, ha már egyenlők nem lehetünk. Végül is ez az egyirányú és következményeiben is egyértelmű függés így mutatkozik a maga teljes banalitásában: áll a valahonnan délről jött zsaru az utcasarkon, bevár (vagy kivár?), amikor pedig egy vonalba kerültél vele, tesz róla, hogy soha ne érd be. Mint Akhillész a teknősbékát. – Elő a személyazonosságit! És Elektra előveszi, nekem pedig újra eszembe jut, hogy mászott ki egy török kamionból, hófehér zsebkendőt szorított az arcára, mintha fél óra leforgása alatt maga is törökké vált volna. Időérzékem nem hagyott el, a sarkon ácsorogtam, és a lángoló üvegek röppályáját figyeltem az éjszakában. S valahányszor csak annak ment, akinek keverték, valami Neander-völgyi eufória tört ki a csoporton, amire elkeseredett üvöltés volt a válasz.
Elektra megkopogtatta a könnyűpáncélosok gyűrűjén szerencsésen kívülrekedt, ám az események közvetlen közelében szerencsétlenségére ottrekedt török kamiont. Engedj fel, mondta a fiatal férfinak, aki, noha még csak március volt, könnyű trikóban üldögélt a kormánynál. Engedj fel – a török karján megrezzent a tetovált szirén és a Szabadság-szobor. – Gyere csak, gyere, bülbülmadaram – mondhatta anyanyelvén a török, bár azt hiszem, ez csak az én képzelgésem, gyermekkori olvasmányok szárazvilláma, miközben az aszfalton lángol a benzin, s a derékig érő csípős füstben farkasszemet néz a két tábor, a hajszálvékony ütközőzónában pedig a katonák oly óvatosan járkálnak, mint egy ég és föld között lebegő gyalogösvényen. – Gyere csak, gyere, azt mondod, Elektrának hívnak?
A fülke ablakait sebten elfüggönyözték, és csak jó félóra teltén nyílt ki újból az ajtó. A lány visszaereszkedett a morajló földre, most mindjárt hozom, el ne menj, szólt vissza a töröknek, aki a karjára tetovált szobrot nézte, de nem biztos, hogy látta. Elektra a közelben lakott egy tömbház nyolcadik emeletén. A liftet kikapcsolták, gyalog ment föl, egy szatyorba bedobált két inget, valami alsókat, egy nadrágot, három konzervet és egy fél kenyeret. – Te most menj el innen – szólt oda öccsének; ne búcsúzkodjunk, tudod, hogy nem szeretem. Menj el akárhova, északra vagy nyugatra, próbálj ott élni, ha már itt nem lehet. A pecsétgyűrűt vidd el, a nagyanyánkét, pont jó lesz a kisujjadra. Csak akkor add el, ha már senki és semmi nem ment meg az éhhaláltól.
Valami dinasztikus gyűrűt adott át Elektra az öccsének? Dehogy. Nincs kövébe metszve a Bethlenek két hattyúja, a nyakukon átlőtt nyíllal. Köve sincs a gyűrűnek, a dísztelen lemezen mindössze két betű fonódik össze, két E betű: Erdélyi Erzsébet.
Elektra kézen fogta öccsét. Elindultak a második utcába, ahol a kamion vesztegelt. – Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Ha valami történik vele, s a te hibádból, megöllek – mondta a lány, a török pedig pontosan értette a minden nyelvet és minden értelmet túlnövő kommunikációt -, hogy ha a fiúval történik valami, s az ő hibájából, Elektra lemegy a Boszporusz partjára, jéghideg haraggal egy kamionsofőr után érdeklődik, akinek bicepszére szirént meg Szabadság-szobrot tetováltak valami külvárosi szalonban. Ha nem találja, átmegy az ázsiai partra, és ha ott sem, akkor Európa nagyútjait fésüli át Plovdivtól Stockholmig.
Nem egészen huszonnégy óra múlva minden elcsitult. A kormány szelet vetett, és most babérokat aratott volna. A járdákon bokáig ért a bezúzott kirakatok szemete, s a törmeléken a medveűző furkósbot mellett egy rokokó szék ívelt lába hevert. Az egyiket úgy hozták be, fejük fölött lóbálva és ordítozva a falusiak, a másikat egy öreg hölgy adta ki szótlanul a földszinti ablakból. A béke pillanatában (nem: a pillanat törékeny nyugalmában) a török kamionja óvatosan távolodott a főtértől, a várostól. Nyomorunktól, Elektra öccsével a másodülésen. Hol szállt ki a fiú? Tán csak a nővére tudja. Ha délnyugatnak mentek (egy arasszal balkánabbra), akkor most éppen lövik a házat, ahol meghúzta magát. Ha északnyugatra, akkor pincér, könyvügynök vagy gyógyfűkereskedő, és még a nyelvében él, mint a nemzet; ám ha túllépi a kommunitás és a még elviselhető elidegenedés határait, akkor fölszívódik a békés, bábeli tömegben. S akkor majd valaki megkérdezi Elektrától, mi értelme volt az egésznek? Mi értelme lett vagy lesz, teszi fel a kérdést önmagának Elektra, és nem tud válaszolni rá.

Hát a kis Bánffy-lány meg Teleki Samu, de nem az Afrika-utazó! Ha nem történik, ami mégis, akkor a vásárhelyi Telekik szépanyja Ágnes, és nem az Eszterházyaké. Bánffy Dénes lányát Terézia királyasszony elraboltatta, addig mind nyávogott neki a tékozló apa. A szülők különváltan éltek, elég az hozzá, hogy a nagy kérdésre (mi lesz a lányom lelki üdvével, aki, lám, református, és el is jegyezték tizenegy évesen a szintén református Telekivel, aki elveszi, amikor a tizenhatot tölti – a későbbi kancellár, a Teleki Téka alapítója) bemozdult a királyné, és Erdélyben végbement ezúttal a családi ellenreformáció. Bethlen Miklós gróf minden külön értesítés helyett 175 huszárjával megjelent Bánffy Dénesnénél, és elkapta a szende madárkát, felvitte Bécsbe, ott aztán jó nevelést kapott. 1768 januárjának utolsó napjaiban, az udvari kápolnában áttért katolikusnak, és Eszterházy János gróf felesége lett.
Ha minden úgy alakul, mint mielőtt még beleszól Trézsi királyné, akkor a Vásárhelyre ki- (illetve be-)telepített Telekik arcán ott a liljomos Bánffy-jegy, még akkor is, amikor téglagyári palacsapkodóként vagy rókatelepi fuvarosként próbálnak belenőni az új rendbe. Felnőni a korhoz s a dolgozók társadalmához, ahogy akkoriban írták a helyi napilapban.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10