Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (13)
Ötvenhat
A gyereket vénában táplálták. Borzasztó volt megnyúlt arcát, vékony orrát látni. Róbert nem is tudta, hányadik napja élnek így. Délután az autójával babrált az udvaron, amikor meglátta Józsefet, kezében az Eszter kosarával. – Eszter küldi – mondta -, biztosan nem főztetek… És rámutatott a letakart lábosra. Lehet, a jobb esti hírek hatására is, de meglehetős étvággyal evett az Eszter felmelegített pörköltjéből, még bort is ivott rá lesoványodott vejével. („Ha nem is büntetésnek, de bizonyára figyelmeztetésnek tartja.”)
Ötvenhét
A kövér Kővári doktor korán betelefonált a reszelős hangján, hogy nyugi, a gyerek jobban van. Olga azt mondta, hogy tíz csókot fog kapni Jucitól a hírért. A fiatalok még aludtak, jó volt friss kávéval ébreszteni őket. A telefonbeszélgetésre sem ébredtek fel, és most tomboltak az örömtől. – De velem mi lesz? – tette fel magának Róbert elszontyolodva a kérdést. Érezte, hogy már nem bírja tovább Eszter arca és hangja nélkül. – Holnap meg kell csókolnom a kezét – gondolta, és kissé meghatódott. (De nem nagyon értette, hogy miért.)
Ötvennyolc
Róbert dél felé megpróbált tájékozódni. Egy autós-ürüggyel odatelefonált Józsefnek (mintha egy alkatrész érdekelné). József elmondta, hogy újra magukra vannak – a két fiút behívták az egységhez -, Eszter sokat dolgozik, jár a Levéltárba is. (Ez nem tetszett Róbertnek: nélküle?). Délután a kórházban Kisjuci rámosolygott a nagyapjára, és egy színes szalmavirág-csokrot mutatott neki. – Eszter néni hozta mărţişornak – mondta -, de ő úgy hívja, hogy márciuska – és nevetett, mert tetszett neki a szó. Azután grízlevest vacsorázott, hazulról. A láza elmúlt, „a tüdeje tisztul”, így Kővári doktor, és hozzátette: – Hihetetlen, hogy a gyerekek milyen hamar összeszedik magukat – és közben majd felfalta a szemével Jucit. Később ugyanígy nézte Olgát is. – Ó te pókhasú! – gondolta Róbert, és elmosolyodott, mert látta, hogy Olga élvezi a sikerét. (Juci nem vette észre, túlságosan lekötötte a gyerek). Este későn Olga telefonon beszélt valakivel, románul. – Soţul meu a dărîmat – mondta. (A férjem teljesen tönkrement.)
Ötvenkilenc
– Bent van a maior! – figyelmeztetett reggel Tamásné, az idős, kancsi titkárnő, és a Precup szobája felé mutatott. Róbert érezte, hogy a levegő tele van nem is annyira feszültséggel, mint inkább kedvtelenséggel. (Ez a szekuritátés őrnagy havonta egyszer-kétszer felkereste a főnöküket). – Ha közte és Eszter között történne valami, és ez a pasas fülébe jutna (ami elkerülhetetlen!), biztosan megzsarolná őket – gondolta lehangoltan, de különösebb félelem nélkül. – Bumm! és akkor mi van? Semmi! – Olyasmit rebesgettek, hogy a házasságtörésből a szeku nem csinál nagy ügyet, főként ha haszna van belőle. Mindenki tudta, hogy titkolózni fölösleges, ki kell köpni az igazat, és aláírni a zsaroló okmányt, hiszen… így kisebb az időveszteség, és minél többen vannak a „közhangulat szócsövei”, annál jobban megoszlik köztük az erkölcsi teher. „Igen, ide jutottunk”, de ezen már nem is csodálkozott. („Le kell nyelni, mint a galuskát”.) Rágyújtott, Eszterre gondolt, és élvezte az életet.
Délután Olga csöndesen elsompolygott a kórházba a tiszta fehérneművel. (Juci hazaugrott Kecsetre). Róbertnek bővített pártplenárisra kellett mennie. Elnézte a József szögletes fejét, amelyen a hosszú haj sem segített sokat. A háta egészen görbe. Értelmesen, okosan beszélt, Róbert megcsodálta elegáns román fordulatait. (Tudta, hogy rengeteget olvas románul, nemcsak szakirodalmat). Párttag is – mi bajuk lehet vele? (Vagy nincs semmi bajuk? De erre nem is mert gondolni!). Hirtelen megalázónak érezte, hogy titkolóznia kell előtte. Elébe állhatna és… és? Semmi és! Egyelőre… S közben Eszter még mindig a Józsefé! Ködös lett a tekintete. Eszter ajka..
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész
Pusztai Péter rajza