(Kultikus sci-fi regény)

Hadiösvényen

Kedvenc baldachinos ágyamban tértem magamhoz. Körülöttem Egyeske és a többi robot álldogált.
Te jó ég, a robotjaim, ráadásul élek, lélegzem! Ez… ez nem lehet igaz. Eszerint mégsem mentem el Földvárra deszkát árulni.
– Isten hozott, kedves barátom! – ölelt át Egyeske és sorban a többiek.
Ajaj, valami azért nem stimmel: egy robot sohasem ölelgeti a gazdáját.
– Egyeske?
– Igen?
– Ö… örülök, hogy ismét láthatlak. De hogyhogy még itt vagytok? Azt hittem, már régen a Proxima Centauri b bolygón fűzitek a csajokat.
– Mit csinálunk? – értetlenkedett 30-as.
– Udvarolunk a lányoknak – segített 40-es, azaz Szleng készséggel, aki engem majmolva a 21. század eleji magyar zsargonban sem volt éppen járatlan.
– Ezzel az avítt hajóval? Bajosan, meg aztán miért? Jól megvagyunk mi itt is, ebben nincs hiba. Hanem veled mi történt? Úgy itt hagytál bennünket, mint Szent Pál az oláhokat. És amilyen váratlanul tűntél el, ugyanolyan váratlanul érkeztél.
Pár mondatban kielégítettem a kíváncsiságukat. A robotok érdeklődve hallgattak. A siker felbuzdított, és, ha lehet, még színesebben meséltem tovább, hol és mint jártam.
– Miii? Valóban? Ejha! – kiáltott fel egyik másik, akárcsak mi, emberek ilyen históriák hallatán.
Ez megint csak megpengetett a fejemben valamit.
– Apropó, mi van a kertemmel?
– Miután szigorúan meghagytad, hogy vigyázzunk rá, gondozzuk, hát gondoztuk, úgyhogy ebben sincs hiba.
Utánanéztem: még szebben virult, mint bármikor. Bekukkantottam az űrhajónkba. Ott is minden rendben volt, akárcsak a fordítógépem és a digitális blogom is. Egyiket sem kobozták el tőlem – vizsgáltam át a zsebeim.
– Mi a helyzet az üstökösökkel, meteorokkal? Volt-e cunamiban, vulkánkitörésekben stb. a távollétemben részetek?
– Egyikben sem. Időközben mi is fejlődtünk, és kifejlesztettük a magunk védőpajzsát is – tájékoztatott 30-as nagy büszkén.
Vagy csak a szemem káprázott? Hogyan tökéletesíthették ezek az automaták ilyen rövid idő alatt annyira magukat, hogy immár humánus érzelmekre is képesek?
– Nem állítom, hogy technikai mestermű, egy aszteroidának nyilván beadná a derekát, de azzal feltehetőleg az Éden pajzsa sem bírna.
– Feltehetőleg – hagytam helyben bizonytalanul, mert mit tudtam én az édeni technikáról?
Szinte semmit, azonkívül, hogy egyedül Xanax fejlődött a megfelelő mértékben, miközben az összes többi település megdöbbentően alacsony szinten nyűglődött. Albert ugyan megindokolta, miért zárta el előlük a korszerű technikát, de nekem ez az érvelés valamiképp sántított. Ha rosszmájú lennék, inkább azt mondanám, hogy az én illusztris testvérem egyszerűen így igyekezett biztosítani a hatalmát. De sötétségben tapogatóztam akkor is, amikor arra próbáltam rájönni, hogy választhattak meg pápának egy titokban mindenki által lenézett űrmigránst? Vagy: hova és hogyan rejthették el azt a rengeteg világító–fűtő berendezést, amivel behálózták az Édenüket, mert eddig még egyiknek sem bukkantam a nyomára. De már mellékes. Mit foglalkozzam a sorsukkal, amikor már úgysem élek közöttük. S miután az én „avítt” teknőmmel amúgy sem juthatunk messzire, a legbölcsebb, amit tehetek, ha itt maradok. Végered­ményben nem is olyan rossz hely ez a tengerpart. Talán kevésbé színes, mint a Paradicsom, ezzel szemben biztonságosabb, békésebb, az emberek helyett meg itt van Egyeske, 40-es, 30-as meg a többi humanoid – hunytam álomra mosolyogva aznap éjjel a szememet.
Teltek-múlt az idő, és sokáig semmi különösebb dolog nem történt. Tényleg sokkal nyugisabb itt, mint odabenn. A robotok egyelőre még a vezérüknek tartanak, és sohasem kérdőjelezik meg az utasításaim. Engedelmességük mögött azonban mintha valamiféle elégedetlenség, lebecsülés is rejtőzne. No de mi, ki iránt? – puhatolóztam a fiuknál.
– Nem zúgolódik itt senki sem – oszlatta el aggodalmam Egyeske. – Csupán azon vitatkozunk időnként, alakítsuk-e igazi várossá a telepet.
– Lakosság nélkül? Minek? Egy ember 100 robottal pedig bőven megfér benne, nemdebár?
– 100 robottal igen, 1000-rel viszont már nehezen, ezért gondoltuk…
– Hohó, állj meg vándor! Mi az, hogy gondoltuk? Újabban már nélkülem határoztok, terveztek? – emlékeztem vissza Hitlerre, aki ugyanilyen módon mellőzött, hogy a végén kikiáltsa magát elnöknek.
Esetleg ezt tervezi Egyes is! Annál is inkább, mert már ő sem olyan, mint azelőtt. Végül is nem ez lenne az első, sem az utolsó, hogy robotok vegyék át az emberek felett az uralmat.
– Bocsáss meg, nem akartunk ilyen semmiségekkel zavarni. De ha óhajtod, ezután minden beszélgetésre meghívunk.
– Semmiség neked, ám nem olyan biztos, hogy nekem is. Ezt az 1000 robotot azonban nem értem. Megszaporodtatok?
– Nem, de lehet róla szó. Szaporodjatok és sokasodjatok, mondá Jehova. Miért ne lenne ez érvényes miránk is?
– Minek? Nem vagytok elegen?
– És ti?
– Mi? Mármint hogy az emberek…
– Igen, az emberek. Mégis hány milliárdra szaporodtak. Itt az ideje, hogy létrehozzuk mi is a robotok államát, ez pedig nyilván nem állhat csupán 100 robotból.
– Szép tervek. Tegyétek, aztán ha már itt sem fértek, hódítsátok meg az Édent is. Bizonyára tárt karokkal fogadnak – élcelődtem a robottal.
– Azt tesszük, köszönjük a tanácsot.
Elhitte, és, ha rajtuk múlna, meg is valósítanák, ha nem feszülne közöttük egy sugárpajzs.
– Más? Van még ilyen zseniális ötleted?
– Nincs. Esetleg cserébe a tanácsért én is tanácsolnék valamit.
Egész jól halad. Ha így folytatja, rövidesen a saját hajómon sem én leszek a főfőnök.
– Megtisztelsz. Halljuk azt a tanácsot!
– Sokszorosítsd meg te is önmagad!
– Bárcsak megtehetném! – sóhajtottam fanyarul. – Sajnos mi, és ezt te is nagyon jól tudod, másként jövünk létre, mint a robotok. Bizony barátom, ehhez szükség volna egy nőnemű emberre, az pedig Krisztiánvárosban egyelőre hiánycikk.
– Tudom, ezért ajánlom a replikációt vagy klónozást, ahogy ti szoktátok nevezni.
Ajánld az apádnak! – gurultam méregbe. Ennek kapcsán azonban olyan gondolatom támadt, amitől szinte megállt bennem a lélegzet. Már régóta furdalt a kíváncsiság, ha tegyük fel, valóban nincs Isten, miként támadhatott fel, és került halottaink egy része a Paradicsomba. Pedig egysze­rű, nem is tudom, miért nem jutott eddig eszembe: hát így, klónozással, mégpedig azért, hogy az emberek továbbra is higgyenek Őbenne, no meg a feltámadásban.
– Köszi a tanácsot, de egyelőre nincs szándékomban ilyen praktikákat bevetni.
– Kérlek, ha nincs, nincs. Amúgy teljesen igazad van. Mit vesződj holmi klónozással, amikor sokkal tartósabb, teljesítő képesebb egységek gyártására is van módod – vélekedett bölcsen Egyeske.
– És ezek az egységek?
– Attól függ. Idővel minden intelligens organizmus kiborggá alakul. A folyamat szükségszerű és megállíthatatlan. Csak nem mindenkinél egyszerre következik be. Nálunk, robotoknál hamarabb, míg az ember előbb csak klónozgat, ezt követi a kiberkor, vagy fordítva, hogy utána kizárólag droidok népesítsék be az É–2-t – borzasztott el jóslatával Egyeske, és szinte láttam magam kiborgként állva aludni egy szekrényben.
Ekkor tudatosult bennem igazán, miért vette ki l. Ali a fegyvert és technikát az avatatlan nép kezéből.
– Lenyűgöző vízió. Csakhogy ehhez, biztosítalak, az embereknek is lesz ám pár szavuk – Mellesleg nem nézel te le egy kicsit bennünket?
– Isten őrizz! Már hogy merném? Nem is lenne méltányos, hiszen nektek köszönhetjük, hogy létezünk. De a tény ettől még tény marad.
– Oké, hagyjuk, azért erősen remélem, hogy akármivé fejlődtök, ezt sosem felejtitek el nekünk.
– Ne aggódj, nem fogjuk, és, kérlek, bocsáss meg, ha megsértettünk volna, barátom.
– Nem sértettél meg, de biztos, ami biztos, ezért a robotika 2. törvénye értelmében megparancsolom, fejezzetek be egyszer s mindenkorra mindenfajta önfejlesztést! – utasítottam a ro­botot tőlem szokatlan eréllyel.
Volt értelme, nem volt értelme, egyáltalán meg lehet-e egy lavinát állítani, ha egyszer elindult? Majd elválik. Én mindenesetre megtettem, amit l. Ali is megtett egy kevésbé iparosított, demilitarizált, ám boldogabb bolygóért – kezdtem azonosulni egyre jobban Alival. A szabadság, igazság és racionalitás kétségtelenül szép eszmék, azért nem ártana revideálni az egészet. Igen, revideálni, mégpedig a dolgok jelenlegi állása tükrében. Az ám, csakhogy mit revideáljunk, ha ott feszül közöttünk az a védőpajzs. Ami a további terveimet illeti… Ugyan, mik lehetnek? Terjeszkedni, megújulni nincs kedvem. Kutassam végig a tengerpartot, -fenéket? Már nem voltam rá kíváncsi. Valahogy olyan fásultnak, bénának meg öregnek is érzem magam, mint a kis Ali. Vajon hány éves lehetek? Már a Paradicsomban sem számoltam. Egy szó mint száz, nem tudtam mit kezdeni magammal. Megjegyzem, egy-egy nagyobb csalódás, fiaskó után éreztem én már azelőtt is effélét, de… Stb., a lelkizés, magyarázgatás nem az én reszortom. Volt egy antik hintaszékem, még a dédapámtól maradt rám, ebben szoktam általában olvasgatni, mélázni, csak újabban egyre sűrűbben. Hogy miről? Na, miről szoktak az öregek retrózni? Természetesen a múltjukról. Én is felidéztem gyerekkorom éveit, amikor a Terra 144 csak úgy nyüzsgött az embertől. Boldog időszak volt, csak az a kár, hogy túl hamar lezárult, és a hajó egy gyilkos kor következtében lassanként kiürült. A Terra meg csak repült, repült anélkül, hogy ki tudtam volna kötni valahol. Hiába, nagy ám ez az univerzum, és ahhoz, hogy célba érjek, egy technikailag sokkal felszereltebb hajóra lett volna szükségem. Újra átéltem a szüleimmel való találkozást, Dzsamilla hűtlenségét, kihallgatásom minden apró részletét. Csak a jelenről nem igen vettem tudomást. Pedig tényleg csinálnom kéne már valamit: igenis kibővíttetni a telepet, korszerűsíteni az űrhajót, kimenni a robotok közé… Ja, de minek, ha úgysem repülök sehová, a telep meg úgy van jól, ahogy van. A robotok nem mertek zavarni. Így suhant el ismét néhány… Hónap, év? Ezt sem számoltam. Amikor azonban egymásután két napig sem bújtam ki a fészkemből, Egyeske bekopogtatott az ajtómon.
– Elnézést a zavarásért, csak azért néztem be, hogy megkérdezzem, beteg vagy, mert már na­pok óta nem láttunk.
Hozzá akartam vágni a kávémat, amit éppen akkor kortyoltam, de uralkodtam magamon.
– Megható, hogy így aggódtok értem, de semmi bajom sincs, és nagyon örülnék, ha a jövőben csak az keres fel, akit én hívok – utasítottam rendre fagyosan.
Talán nem kellett volna, de mit tegyek, ha máig sem tudom lenyelni, milyen jövőt jósolgat nekem ez a droiddá avanzsált pléhdoboz.
Egyik nap hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. No, erre már én is kidugtam az orromat.
– Mi az, mi történt?
A robotok az Éden felé mutogattak.
– 40-es, 2-es, 30-as, 50-es, ide hozzám íziben! – tértem hirtelen magamhoz. – Gurítsátok elő a kocsimat, felderítjük a terepet! Te itt maradsz! – parancsoltam vissza Egyest kimérten.
Az Éden elé érve felerősödtek a robbanások, s a levegőben félelmetes fények villództak.
– Tapogassátok le a pajzsukat! Szeretném tudni, működik-e?
– Negatív.
– Akkor a szabadság, igazság és racionalitás nevében előre! – zökkentem vissza teljesen a jelenbe. – Valami azt súgja, nagy dolgok zajlanak az É–2-n.
Alig fejeztem be a mondatot, valami elfütyölt mellettem. Nem csoda, hisz a földön, levegőben egyaránt eszeveszetten lövöldöztek egymásra az emberek. De hogy pontosan kik, kire és miért lövöldözött? Én zseniális társelnökömre, Hitlerre gyanakodtam. A jelek szerint megvalósította terveit, és felfegyverezte a híveket. A harcolók közt egyetlen űrvándort sem láttam. Helyettük fehér hajú, piros szemű alakok cikáztak fel-alá a házak, utcák közt. Albínók! Még sosem láttam ilyen bizarr palikat, de ismereteim szerint csakis ők lehetnek. Ami még ennél is jobban megrázott, hogy a földön bizony rengeteg sebesült nyögött, vonaglott, sőt, úgy tűnik, egyesek visszaadták lelküket az Atyának. Ez a vég, vagy legalább is a vég kezdete – hánytam el magam. Tehát igazat mondott Szergej Szergejevics, amikor arról próbált meggyőzni, hogy örök élet még a Paradicsomban sem létezik. Hosszú élet igen, az előfordul. Itt vagyok példának mindjárt jómagam – hála az orvosoknak szerintem. De akármilyen hosszú valami, annak még van vége, és most ennek is eljött az ideje. 40-es belém diktált egy tablettát.
– Vedd be, kérlek, megnyugtat.
30-as, azaz Kukacka szokása szerint most sem bírta ki szó nélkül.
– Micsoda barbárok, és ezek merik magukat embernek nevezni? Javaslom, vonuljunk biztonságosabb helyre, amíg még nem késő.
Éreztem a megvetést, de már sem kedvem, sem energiám nem volt emiatt megfedni.
– Igazad van, vonuljunk! – vettem át a kormányt 2-estől, és haza-, azaz Szent Mihály felé irányítottam a gépkocsit.
Otthon üres ház fogadott.
– Apa! Anya! – vettem sorra a szobákat.
Senki. Egyedül Lady, házunk hűséges őrzője vetette magát rám kitörő örömmel.
– Szervusz, öreglány, hogy vagy, he? De régen nem láttalak.
– Vigyázz, harap! – ijedezett 40-es.
– Ugyan dehogy, hisz ez az én kutyusom – cirógattam meg kedvesen. – Megismered még a gazdidat? Hát a többi hova tűnt? Gaz-di! Érted? Gaz-di! – szótagoltam nyomatékosan. – Vezess gyorsan hozzájuk!
– Hagyd, majd én – grimaszolt 30-as. – Csak nem várod, hogy ez az alsóbbrendű szénegység vezessen nyomra bennünket?
– Te nem ismered a kutyámat. Ha ő egyszer megszimatol valamit, az a föld alá sem bújhat el előle.
– Igen? Akkor csak vezessen – vágta zsebre a szenzorát.
– Lady! Gazdi! Keress!
A kutya ugatva vágtatott az ajtóhoz és felugrott a kilincsre. Kinyitottam az ajtót, és loholtunk Lady után. Így jutottunk a pincébe. Csakhogy ott sem volt egy lélek sem.
– Menjünk, tévedett az öreglány. Nem hallod, mit kaparod azt a földet, te kis hülye?
Megmondtam – fölényeskedett Kukacka. – De ne izgulj, az én érzékelőm nem téved – villantak fel szemében a beléje épített detektorok fényei. – Helyesbítek, a kutyád mégsem tévedett: idegen szénegységek vannak a gádorban.
– Itt? Hol?
Kiderült, hogy a pince alatt még egy titkos pince húzódik, s a következő percben már rá is akadtam családom valamennyi tagjára.
– Apa! Anya! – öleltem át őket boldogan, hogy a sors, Isten, akárki megint összehozott azokkal, akiket a legjobban szeretek.
– Őt nem öleled meg? – intett egy idősebb nő felé Zsú húgom.
– Miért, ő kicsoda?
– Dzsamilla.
– Az lehetetlen – szaladt minden vér az arcomba. – Ez az öregasszony?! – lestem a nő felé.
Tényleg ő volt, Dzsamilla! Az pedig, hogy öreg, immár valamennyiünkre ráillik. Éden ide-oda, megvénült itt mindenki: apám, anyám, a húgaim, férjeikkel meg velem együtt természetesen. Nem értem, hogyan, vagyis értem én, csak azt furcsálltam, miért éppen most és ilyen egyszerre vált be Szergej Szergejevics jóslata. Megrendültem indultam Dzsamilla felé, aztán félúton meggondoltam magamat. Ez a nő elhagyott, átejtett, semmi közünk egymáshoz.
– Jaj de örülök, tényleg te vagy az? – áradozott édesapám. – Hol jártál, mit csináltál, amióta nem láttunk?
– Mindjárt elmesélem, csak előbb te áruld el, miért bujtatok a pincébe!
– Nem tudod?
– Mit? Hogy háború van? Igazság szerint nem tudtam. Képzelem, micsoda kalamajka lehet most errefelé.
– De hát hol jártál, hogy csak most szereztél erről tudomást?
– Hát… izé… kirúgtak az Édenből.
– Jézusom! Á, nem, ez nem lehet! Akkor mit keresel az Édenben, mert akit egyszer innen kirúgnak…
– Valahogy, miért, miért nem, kikapcsolt a pajzsotok, erre fogtam magam, és átjöttem megnézni, mi ez a ramazúri felétek.
– Kikapcsolt a pajzsunk? Hogy mik vannak! Na, mindegy, ha te mondod. Egy abszurdummal több vagy kevesebb, nem számít.
– Mégis mi történt? Ki robbantotta ki a háborút?
– Timur Engel, alias Hitler, ugyanis kiderült, hogy Timur Engel és a SZIRP elnöke egy és ugyanaz a figura.
– Hogy fogadták?
– Az emberek? Eleinte morogtak. Hitler ígéretei, no meg a kezdeti sikerek azonban sok édenit levettek a lábáról.
– Téged is?
– Ne viccelj! Hogy tetszhet nekem olyan had- és pártvezér, aki minden űrmigránst ki akar ik­tatni?
– Tehát ezért bujtatok a föld alá. És keresett oltalmat nálatok Dzsamilla – fűztem hozzá ma­gamban. – De mi a helyzet azokkal a tejfehér bőrű tagokkal, akik őrjöngve futkosnak ide-oda az utcákon?
– Ez már egy külön történet. Ahhoz, hogy megérthesd, vissza kell ugranunk abba az időbe, amikor a földlakók egy része a haldokló Nap elöl menekült a föld alá, másik része pedig egy-egy űrhajón, a Holdon vagy Marson keresett menedéket magának – elegyedett a társalgásba Zsú lapátfülű hitvese.
– Igen, de a Nappal együtt a Hold, Mars, sőt, minden bolygó megsemmisült.
– Nem minden. A Föld, Istennek hála, megmenekült.
– Istennek? – húzta el a száját Zsó férje. – A tudománynak, sógor, a tudománynak meg annak a vágynak, amit életösztönnek neveznek.
– Megengeded, hogy folytassam? Köszönöm. Tehát megmenekültünk. De nem csak mi, hanem azok is, akik a föld alatt próbálták túlélni naprendszerünk legszörnyűbb apokalipszisét.
– Ezt viszont én kétlem, mert ha maradtak is odalenn túlélők, már réges-rég kihaltak, külön­ben biztosan kimerészkedtek volna a felszínre – ingattam meg szkeptikusan a fejemet.
– Sokáig mi is ezt hittük, aztán egyszer csak felbukkantak a föld alól, és attól fogva egyik változás követte a másikat: tüntetések, majd zavargások a muszlimok, űrvándorok és főleg albínók miatt, akik óriási tömegben lepték el az É–2-t.
– Ilyen sokan vannak?
– Mint csillagok az égen, és valamennyien vadak, éhesek – tódította édesapám. – De ez még hagyján, ennél milliószor nagyobb döbbenetet okozott, amikor megtudtuk, hogy nemcsak az arany-, hanem örök életünket is eljátszottuk. Erre tört ki most már a pánik is. Éli, éli, lámmá sábáktáni?: Isten, Isten, miért hagytál el engem?, jajveszékeltek a xanaxiak és Hitler hívei egy­aránt. Azonnal félreverték a harangokat, és hetekig csak úgy tódult a nép a templomba.
– Utána, mintha mi sem történt volna, folytatódott a háború. Kösz a tájékoztatást. Mindenesetre szép kis felfordulásba csöppentem! És az albínók? Csatlakoztak az elnökhöz?
– Se hozzá, se Hitlerhez. Pillanatnyilag semlegesek, tekintetbe véve, hogy, most mit kerteljünk, mindkét táborban gyűlölik az albínókat, muszlimokat…
– Inkluzíve minden űrmigránst – nézett Dzsamilla egyenesen a szemembe. – És ezt a űrmigránsok is nagyon jól tudják.
– Szia, Dzsamilla! – üdvözöltem hűvösen, azzal pont: semmi puszi, ölelés, mintegy jelezve, hogy jelenlétét ugyan megtűröm, de ennél többre nem számíthat. – Jelenleg ki áll nyerésre?
– Természetesen Napóleon – világosított fel édesapám. – Xanax hadereje, technikája, nyugodtan kijelenthetem, egyszerűen felülmúlhatatlan. Most derült ki, amiről eddig szintén nem tudtunk, hogy bolygónk minden tudása, ereje ebben az egy városban összpontosul.
– Én tudtam, de hogy jön ide Napóleon?
– Ő l. Ali fővezére.
– És Hitler barátja.
– Volt, fiam, volt. Most ellensége, mert a politikában, ugye, nincs barátság.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész,