1987. június 6. (V)

Derék emberek, nagyrészt értelmiségiek, papok, lelkészek, nem kis áldozattal magyar iskolákat létesítettek, ahol – rendszerint szombaton délelőtt – a kisebb gyerekeket magyarra tanították. Miután ezt nemes vállalkozásnak tartottam, olykor magam is részt vettem benne, bár tudtam, hogy teljesen hiábavaló. Magyar-írást, -olvasást tanulni az angollal párhuzamosan rendkívül nehéz. Amit legtöbbször és legfeljebb elértek, annyi volt, hogy a 8-12 évesek otthon valamivel jobban beszélték a magyar konyhanyelvet. Ők maguk, ha titkon összesúgtam velük, panaszkodtak. Más gyerekeknek, az amerikaiaknak, szabad a szombatja és a vasárnapja. Ők sohasem fekhetnek az ágyban reggel tíz óráig: szombaton magyar iskolába, vasárnap templomba hurcolják őket a szülők. És mit érnek a magyar nyelvvel? Osztálytársaik, barátaik nem értenek magyarul. Magyarországra sohase kerülnek. „Annak lehetősége, hogy magyar lányt vesznek feleségül” – magyarázta Sándor – „talán egy vagy kettő a száz ellen. Akkor a magyar nyelv még egy nemzedékre fennmarad, de harcuk az ő gyermekeikkel ugyanolyan keserű lesz, mint az a harc, amelyet itt látsz magad körül.”

Tudtam, igaza van. Azóta bekövetkezett, ami elkerülhetetlen volt: a bridgeporti magyar negyed nyomtalanul eltűnt, még a magyar temető is, és helyében felhőkarcolók állnak, amerikai lakosokkal. Delrayt nem láttam azóta, de ott is ugyanaz a helyzet. A következő két magyar 40emigráció többségében nem zsellérekből, hanem értelmiségiekből állt: másként élt, más problémákkal küszködött, de a jövő évtizedekben ők is eltűnnek nyomtalanul. Így kellett lennie.

Ha egyetemista lányok amerikás nagyszüleikről kérdeznek, nem erről beszélek. A magányos magyarokról beszélek, egy fékezőről a Great Northernen és egy kormányosról a Mississippin, akikkel véletlenül ismerkedtem meg, és akik boldogok voltak, mert idegen és változó környezetbe kerültek, ahol a táj szépsége foglalta le őket, miközben elfelejtettek magyarul. Magyar katonabajtársaimat hívom, és azokat a barátaimat és társaimat, kiknek árnyát olyan szívesen idézem fel süppedt vagy eltűnt sírjaikból még egyszer: Czakó Ambrót, Fényes Lászlót, Jászi Oszkárt, Kéri Pált, Moholy-Nagy Lászlót, Szilárd Leót, Takaró Gézát, Vámbéry Rusztemet.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 

1. Nászta Katalin:
   2018. augusztus 16. 19:06

   Tetszik a sorozat. Szívesen olvasnám az egészet.