Szemben a Körös kanyarog

Ahányan vagyunk, annyi felé keressük a kivezető utat. Hallótávolságban maradunk, benézünk minden lyukba, hasadásba, hátha az rejti a visszafelé mutató nyilat. Vékony, alig pár centis párkányon állok, elöl méteres hasadás, tovább ugyanilyen párkány. A hasadékban olyan sötétség, hogy pár méter után megtorpan benne a halványodó lámpafény. S itt kell átlépnem …
Meg kell állnom, hogy rászánjam magam az ugrásra, pedig az elmúlt napokban legalább száz ennél sokkal nehezebb akadályt könnyedén vettem!
A félelem makacs érzés, úgy látszik, a kijáratig kísér.
A fiúk között töltött hónapok során a félelem soha sem került szóba, mégis, ahányszor barlangban jártunk, ott volt közöttünk. Nem vetem meg a félelmet, amely együtt jár a veszéllyel, ahhoz igazodik szorítása az emberben. A félelem a kockázat ikertestvére, s óvja az embert az esztelenség elkövetésétől.
Legyőzni kell, uralkodni fölötte! Azt hiszem, minden normális ember félelmet érez a veszély előtt, s a hősiesség valahol ott kezdődik, ahol az ember kezd úrrá lenni a félelmén.
Csak megszokni nem szabad!
Hozzászokni – az vakmerőség, s a vakmerők követik el a legtöbb értelmetlen ostobaságot …
A félelem most kitisztítja eltompult elménket, felfokozódik a figyelem, szervezetten, módszeresen keressük a kifelé vezető utat. Az nem lehet, hogy pont most, amikor már kifelé tartunk… Tudjuk, hogy talán az életünk függ attól a falra kormozott nyíltól. Kifelé gondolok, oda, ahol napsütés van, gyermekek s asszonyok, akik hirtelen nagyon messze kerültek tőlünk… Három és fél milliárd ember fogat mos, újságot olvas, szeretkezik, téglát vet, búzát arat, számokat ad össze, és teljesen közömbös az iránt, hogy mi megtaláljuk a kifelé mutató nyilat vagy sem!
Aztán megnyugtatóbb dolgokra gondolok. Arra, hogy Béla több, mint egy évtizede járja ezt a barlangot, azóta százszor is volt ezen a helyen, s bár ugyanannyiszor eltévedt, azért mindig kijutott. S a legrosszabb esetben ott a cédula a Díszterem előtt! A fiúk nem hagynak itt bennünket.
Azt hiszem, Béla ismeri fel, hogy itt már jártunk. Rövid nézelődés után egy kormozott nyíl szúr a szemünkbe.
– Megvan! – kiáltja Egri.
A feszültség egy csapásra feloldódik. Szerencsére keveset beszéltünk, a gondolataink miatt pedig nem kell szégyenkeznünk. Mehetünk kifelé.
Az ütem felélénkül, ez jótékonyan hat közérzetünkre is. Szerencsénk van a fiatalságunkkal, egyeseknek a gyakorlottságukkal, másoknak a kitartással – szóval mindnyájan szerencséseknek érezzük magunkat.
Tomor csendesen rám szól, hogy ne rohanjak, inkább segítsek itt-ott a profnak. Ekkor veszem észre, hogy a menet élén haladtam! Ezt is jó jelnek veszem! Tomor hol elöl halad, s keresi a könnyebb utat, hol bevárja a menetet, elkéri a lámpát a proftól. Amig a tudós felkapaszkodik az omlásra, nyújtja a kezét, s átsegíti valamelyikünket a szakadék túlsó oldalára.
Kifelé valami vonzza az embert.
Ha valamelyik a nagy sietségben a sziklacsücsök mellé lép, most már panasz nincs, csak néha egy-egy szelídebb káromkodás, de ehhez hozzászokott a fül. Ilyenkor lassítunk az iramon, ráérünk.
Május másodika, hajnal.
Odakint felvirrad az expedíció végét jelentő nap.
Három hónapig készült erre az útra az Amatőr Barlangkutatók Köre. Ez a készülődés jórészt abból állt, hogy megfoltozgatták a rongyos hátizsákokat, hátha még egy utat kibírnak. Beszerezték az élelmet, egyesek hálózsákokat varrtak, aztán szombat-vasárnapi rohanásokon megtették az utat be-ki. Behordták a felszerelések egy részét, karbidot helyeztek el az ismert pihenőhelyeken, rozsdamentes acélnyilakat barkácsoltak, hogy az expedíció jelölhesse az új járatokat.
S egy-egy ilyen huszonvalahány órás „kirándulás” után hétfőn reggel munkába álltak!…
Reggel ötkor cédula vár a Díszterem előtti elágazásnál, a rohamcsoport hagyta: „Elindultunk kifelé, visszük dr. Coman csomagját. Könnyű kimenetelt! Szilágyi, Bányai, Fábián, Kőműves, Csoltkó, Moravek, Vlad.”
A Pali által felfedezett járat pár méter után elszűkült, nem lehetett előrehaladni. A végponti üregben próbálkoztak. Itt meglazítottak egy követ, de ahogy kiemelték, utánaomlott a törmelék! Felváltva bontottak a rohamcsoport tagjai – hat órán át! S amennyit kivájtak, ugyanannyi omlott a helyére… Amikor pedig omlott, menekülni kellett a zuhatag elől. Egy ilyen visszaugrás hevében Fábián majdnem szájba rúgta Moravek Lacit; a kezüket összezúzták, felhorzsolták, szakadt róluk a víz, de az út nern akart n:egnyílni.
Anikor kikotortak vagy három tonna törmeléket, Szilágyi észrevette, hogy az agyag közé sár keveredik. Az pedig csak a fel-
szín közeléből kerülhetett ide… De ki tudja abból, mennyire van a felszín! Feltételezések szerint az omlásos üreg víznyelő lehet, amelyet a bőséges hegyvidéki záporok zuhatagai az idők folyamán teleraktak hordalékkal, s így eltömődött. Vagy beomlott. S ez a barlangrész nem lehet közelebb a felszínhez harminc-negyven méternél, de lehet százötven-kétszáz méternyire is … Akkor pedig kár a fáradságért, azt az irdatlan mennyiségű törmeléket ennyi ember nem tudja eltisztítani. Esetleg szerszámmal vagy talán robbantással… De ebben a barlangroncsban túl nagy a kockázat.
Valahogyan azért meg lehet próbálni, az bizonyos, hiszen az utóbbi évek során már számtalanszor hitték, hogy nincs tovább. És volt!
Ami ennyi idő alatt emberileg lehetséges, megtették. Bagaméri nem titkolja elégedetlenségét, többre számított, egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy az ország leghosszabb barlangja jelenleg 15 238 méter. (Ennyi volt 1968. május másodikán, azóta néhány méterrel gyarapodott. Expedíciónk 1087 méter teljesen ismeretlen barlangrészt tárt fel!) Elégedettek lehetünk…
Maradék ennivalónk nyomja a zsákot: utolsó étkezés a barlangban. Nincs kenyerem, de van még Tomornak, Bélának szalonnája, Krámer Tominak krumplicukra, Garainak halkonzerve, Egrinek kockacukra – összedobjuk a kaját! Idegesen rágcsáljuk a maradékot, most már ég talpunk alatt a barlang agyagos földje. Egri Laci még visszacaplat a régi táborhelyig, amely tíz percnyi járás, hoz egy doboz karbidot, hogy lámpáink kitartsanak a felszínig. Néhányan karbidot törnek, Tomi, a prof és Egri tankol, aztán: irány a felszín!
Laci vezet, mögötte haladok, nézem a nyurga, 25 éves matematikatanárt, amint egyenletes, hosszú léptekkel, biztosan halad a menet élén … Ki hinné, hogy gyerekkorában fejletlen, csenevész legényke volt! Még leszállás előtt mesélte, amikor betértünk a piaci kocsmába meginni a pertut, hogy azért kezdett sportolni, járni a természetet, mert olyan nyápic volt.
– Csak nem kell belenyugodni abba – mondta akkor -, hogy néha a természet is elvéti a dolgát. – Most ő a legmagasabb a csoportban, bár sovány, vállai szélesek, mindig napbarnitottnak tűnik, s pokolian bírja a megerőltetéseket.
A Bagaméri-zsomboly mellett behúzódunk a szakadék tövébe, látszik, hogy a kürtő megkerülésére a fiúk kézzel vájtak ösvényt. Utána rövid pihenő, cigarettaszünet, noteszembe bekerül az utolsó barlangi feljegyzés: „Ezt a zsombolyt Béláról nvezték e1, mert eddig jutott az első Bagaméri-expedíció, itt aztán hosszú időre elakadt…” Mi most már minden nehézség nélkül átgyalogolunk ezen a helyen. Mennyit kellett dolgozniuk ezeknek az embereknek, amíg úgy-ahogy járhatóvá tettek sok ehhez hasonló helyet!
A Gályarabok folyosója méltó nevet kap, de előbb lélekszakító ölében még egyszer utoljára jól kikáromkodjuk magunkat, amúgy lyukászmódra:
– …még azt is, aki kitalálta ezt az állatkínzót, minden leszármazottjával együtt!…
Aztán felegyenesedünk, nyújtóztatjuk a csontjainkat. ‘I’ulajdonképpcn nem tudom, mennyi lehet még a bejáratig, csak érzem, hogy valami ellenállhatatlan erővel vonz, hogy belegázoljak a vízbe Laci után, s ne törődjek most a göbbenőkkel. Csörtetünk, egyre gyorsabban, nem marad le senki, mintha megszűnt volna a fáradtság. S akkor egyszerre hangokat hallunk!
Kőműves Emil öccse jön elénk, néhány barátjával s egy nővel. Megszorongatják a kezünket, s mondják, hogy ha már itt vannak, egyet sétálnak a barlangban, de csak itt, az elején …
Tehát – vége …
Még néhány lépés, aztán meg kell állnunk. Vakító fénycsík zuhan a mélybe, hirtelen úgy érzem, hallatlan erővel birkózik, amíg darabokra zúzza az örök sötétséget, utána megszelídülve színesíti az itt remegő párát. A kijárati ajtón át beeözönlik a napfény!
Hunyorgunk, s nyeljük indulatainkat… Néhány perc után megmozdul, majd kilép a barlang vasajtaján Egri, aztán Béla, a prof, sorban mindnyájan… A kijáratnál beleütközünk valami bántó zöldbe. Ezek a bükkfák… El kell fordítanom a fejem, olyan zöldek. Érzem, hogy fojtogatnak a szagok. A levegő terhes olyan illatokkal, amelyektől elszoktunk, nem tudom szétválasztani a virágét a felázott tavaszi föld szagaól. Egy madár rákezdi, a prof azt mondja, hogy rigó …
A barlang fölött nyájat terel egy pásztor, amikor meglátjuk ránk meredő arcát, akkor nézünk csak egymásra… Hát, nem valami bizalomgerjesztő társaság! Szakállas, sápadt képek, karikás, tompán fénylő, vérmes szemek. A szél lebegteti rongyainkat.
A barlang bejáratánál lefényképez a professzor, aztán ő is oda áll, én kattintom el a gépet. Utána még maradunk … Egri a vasajtóval bíbelődik, Tomor Bubi segít neki, mi addig a lámpákat csavargatjuk, valahogyan nehéz innen elindulni …
Szemben a Körös kanyarog, partján váradi turisták, rengeteg a színes sátor; az emberek még ünnepelnek. Ekkor a közel ötvenéves prof jódlizni kezd, s a víz partjáról válasz érkezik.
Azt mondják, idekint eső esett …

Vége következik: Avató

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik / Óránként száz méter… / Ünnep / Az utolsó “éjszaka” / A labirintusban /