Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (13)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Ferencz S. István: Nyári vándorlások
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, Forrás sorozat. Szerkesztő: Csiki László, Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos Ára: 3,75 lei.)
Az S betű akkor még külön állt a nevében. A nagyon vékony és akkor már agyoncenzurázott vékony kötetben azonban, újraolvasáskor is, ott rejtőznek azok a jellemvonások és jellemzők, amelyek Ferenczes Istvánt (1945) és költészetét soha nem hagyták el. „ A Hargita című napilap újságírójaként járom a megyét és verseket írok. Persze, ettől nem lesz nagyobb a burgonya hektárhozama, s az állatlétszám sem emelkedik. De talán emberségben gyarapszik tovább e föld, ha megérti egy-két szavam.” – írta a korabeli fülszövegben, már akkor egyértelműen a külvilág és saját belső világának a kettősségére utalva. Balladás, metaforás hangvételében már akkor izzott minden sora és ő bizonyította a legjobban: költővé nem válik az ember, hanem annak születik. Jobban érzi nem csupán közösségének, hanem legelesettebb tagjainak is a szívverését, jobban megviseli a szorongató világ, erőteljesebben lüktetnek érzelmei-érzései és néhány szóval képes kimondani vagy sejtetni mindazt, amire mások oldalakat tékozolnak el. Az irodalmárok dolga, hogy sok-sok könyvén eltöprengve, az első kötettől az utolsóig hová sorolják be Ferenczes verseit, milyen irodalomtörténeti fejezetbe skatulyázzák majd be, de egyvalamire nagyon kell figyelniük: soha nem önmagának írt és bárhol, bármikor minden verse megtalálta az átjárást az olvasók és hallgatóság felé. Lehet, hogy az iskolákban még nem szavalják olyan sokan mint Kányádit, lehet hogy ő maga sem járt olyan sok találkozóra, de láttam-hallgattam néhány pódium előadást a verseiből, hallgattam néhány versét ünnepségek részeként és a varázs úgy rátelepedett a jelenlevőkre, hogy percekbe tellett, amíg egyáltalán felocsúdtak, hogy hol is vannak. De lírán innen és túl, olyan menedzseri képességekkel is rendelkezik, úgy felépítette immár több mint két évtizede a Székelyföld folyóiratot, hogy nyugdíjba vonulása után is önjáró: nem magába zárkozó, hanem kitekintő, nem csak irodalmi, hanem szellemi műhely és amikor más magyar folyóiratok haldokolnak, vagy kizárólag a világhálóra költöznek, a papírtól nem mentesíti önmagát. És itt van ez a dedikáció. Miszerint csak a reáliák válthatják meg a világot. Ma már mindketten tudjuk, hogy nem így van. A reáliák, a műszaki haladás megváltoztatja a világot. De a megváltás az lélekfüggő. A lélek pedig – versfüggő. Még akkor is, ha a kis képernyők nyelvnyomorgató szövegei olykor feledtetik..
Ferenc S. István: Önarckép
Szálfenyők és villámok közé szorítva, arcom
hozzád csontosodik, apám.
Gyenge állkapcámba huszonhatodikszor reccsent
valami bűnös, ősi dac,
hiába vándorolt világgá az esetlem kamasz,
a hite mégis itt maradt.
Miegnyesve állig, testemben csosrbult fejszeél,
pince-hűvös éjszakák tüzelték el gallyaim,
most már tudom, minek és kikért álmodom,
s azt is, hogy mennyit ér.
Világteremtő bánat véste ezt az arcot,
mely szép s erős, akár a nép,
akiből vétetett,
hiába spriccolták össze, ha az eget bámultam,
a növényvédelmi helikopterek.
Huszonhat évet éltem,
zsebemben egy kölcsönkért ötös
s ez a vers, hogy láthassatok bármikor,
ez vagyok:
ingó alkonyok, ingatlan fájdalmak tulajdona:
nem úr, nem szolga.
Pusztai Péter rajza