(kiolvadás)

egy befagyott tó –
távoli még a fények
kiolvadása

Vége a karácsonynak, a mindenféle szent neve napjának, letudtuk a szilveszteri mulatságokat, meg az előző évet is. Elhúztak minden csárdást, keringőt, rumbát és csacsacsát. Most már ideje hazamenni.  Ne nézd azt az utolsó kockányi zserbót, melynek még a legtintásabb vendég is megkegyelmezett, ne kavard ujjaddal a fazék alját, mert ott csak üres káposztalevelek vannak. Menj haza most, amig még a párod kezét csókolgatod és nem a sokat fogdosott budikilincset. Amikor még filteres felével viszed szájadhoz a cigarettát és nem ropogtatod csirkesült helyett a porcelánnipp combját. Nincs már egy ép villanykörte sem a lakásban, egy szaloncukor sem a fán s a tévé is befuccsolt. Csak én maradtam, hogy a rám jellemző anyás szelidséggel ismételgessem: menj haza, most ébred ágyadban egy vadiúj év, kívánj neki virustalan jó reggelt.

Hallatszik a közelgő ünnep

Zakatol

Emberkupac ragyás fapadra rogyva

Nincstelenség szorong körötte

Szürke glória

Szürke válla ráhajlik a ráhajlik a

Csupasz fájdalomra

Váróterem törtarany derengésébe

Szürke arca nézi csak nézi csak nézi

A fénytóvá hasadó hajnalt a síneken

Hamukeze sóvárogva simítja a jajhideg

Radiátort

Szutykos lépések a szürke kőlapokon

Magányt kopogva távolodnak a sivár semmi felé

Hogy a nyomor átható szaga színezze

A mögötte összecsapó homályt

mint nyüszítő emlék

Mit remélsz ’24-től?

– kérdezi Barátom és hozzáteszi: Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára!

Agyam diktál: a választ egyetlen tőmondatban, ha egy szó lehet tőmondat, is elintézhetném: Semmit.
De ez annyira elkeserítő, hogy talán magyarázatra szorul.
Szívszorongva nézem a híreket a TV-ben. A szalaghírek 85 százaléka erőszakról szól. Még a Pápa Karácsonyi üzenete is. De ha az időjárásjelentésről szóló híreket és a sporthíreket nem számítjuk, akkor a kép még szomorúbb, elkeserítőbb. És megnyugvásra utaló jelet, akár egyetlen egyet, nem találok. Nincs. Mert a karosszékekben ülő nyakendős urak, akik sorsunkat kezükben tartják, biztonságban vannak, egymás társaságában jól érzik magukat, egymást vidáman, mosolyogva köszöntik, a háttérben meg mindennapi ésszel felfoghatatlan összegeket keresnek. És mindezekkel a tényekkel tisztában léve írjam azt: remélem, hogy a körülöttünk folyó fegyvercsörtetés megnyugszik?

Gergely Emese fotója

Tovább »

A kutyák vizeletükkel jelölik meg a területüket, az emberek zászlóikkal. De nem csak nemzetük területét, hanem gyakran nemzeti hovatartozásukat, származásukat is ezekkel a textíliákkal tudatják a világgal.

 

A tizenkét ezer lakosú kisvárosban, ahol élek, a lakosság 40 százalékának többségi felmenői németek, 30 százalékának norvégek, a többi ezeknek és sok más nemzet keverékének a leszármazottja. A norvég származásúaknak van saját kultúrházuk (az van rá kiírva, hogy “Livsreise”, azaz ‘életút’ vagy ‘életutazás’), múzeumuk, tánccsoportjuk. Május 17-e norvég nemzeti ünnep, a Syttende Mai. Ilyenkor népviseletbe öltöznek és nagy csinnadrattával végig vonulnak a városon norvég zászlókat lobogtatva. A háromnapos ünnepség szervezőinek a listáján a nevek 70-80 százaléka viszont német. (A németekeknek nincs zászlókultuszuk. Sem itt, sem Németországban, kivéve a foci világbajnokságok ideje alatt.)

 

 

 

 

Az egyik szomszédunk szabadidejében önkéntes fociedző a helyi gimnáziumban és a vébé idején mindig kitette a német zászlót, 2010-ben a szlovákot is, mert felmenőinek egy része onnan vándorolt ki. Azaz ide be. Itt mindenki tudja, hogy hány százalékban milyen nemzetiségű felmenőktől származik, bár az angolon meg a spanyolon kívül más nyelvet nemigen beszélnek. Ja, meg ugye itt nálunk az albánt. A kisvárosunkban élő albánok Koszovóból, Albániából és Észak-Macedóniából jöttek, az elsők menekültként, a többiek meg azért, mert itt már volt albán közösség. Két focicsapatuk van: a koszovóiaké meg az albániaiké. A macedóniaiak kevesen vannak és abban a csapatban játszanak, amelyikben éppen nincs elég ember, mint a fiam is, akit befogadtak dísz-albánként, amíg itt járt suliba. Zászlókat viszont nem láttam ezeken a meccseken. Lehet, hogy többszáz éves rossz tapasztalatuk van vele?

 

A helyi veteránok hazaszeretetüket azzal mutatják ki, hogy házukon vagy házuk előtt a csillagos-sávos zászló* lobog egész esztendőben. Mellette gyakran látni egy másik lobogót is, amit viszont cserélgetnek. Naponta elsétálok például egy ház előtt, ahol az amerikai zászló mellett decemberben a vatikáni zászlót lobogtatják, jelezve, hogy a ház lakói katolikusok. De láttam már ezen a házon az amerikai tengerészgyalogság zászlaját is (tehát a tulaj ott szolgált), Sauk City baseball csapatának a zászlaját (tehát ott nőhetett fel), a University of Wisconsin zászlaját (tehát ott végzett), továbbá lengyel, német, sőt magyar zászlót is (tehát a házaspár felmenői ezekből az országokból vándoroltak ki. Azaz be.) Belekukkantva a járási ingatlan nyilvántartásba kiderült, hogy a tulajdonos vezetékneve Foldy. Hogy nekem földim-e, az nem derült ki ezidáig.

Tovább »

A csernátfalusi Metromat cég, a méréstudomány területén világmárka, 2023 novemberében ünnepelte fennállásának 30 évét, és a cég igazgatója Máté Károly életének 80-ik évét, akit szülőföldje Zajzoni Rab István díjjal tüntetett ki 2017-ben.

Balrol-jobbra-ifj.-Nafradi-Jeno-Nafradi-Jeno-Mate-Karoly-ifj.-Mate-Karoly-Mate-Peter

Tovább »

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Újévi nagytakarítás

Én nagyon későn tudtam levetni magamról a szüleimet, legalább annyira, hogy a saját életemet élhessem. Most sem esküdnék meg, hogy sikerült, de az első lépést biztosan megtettem. Azt remélem, hogy 2024-ben tovább tudok haladni ezen az úton, s ennek következtében minden kitisztul.

A remény racionalitása

Gergely Tamás, a Káfé szerkesztője kérdezi: Mit remélsz ’24-től?

S válaszolni erre nem kockázatmentes.

Az utóbbi évek realitásai inkább a közösségi szorongásokat és félelmeket tetézték. Ha csak 2020 óta számoljuk, akkor is minden év hozott valami újabb csapást: fokozódó klímaválság, pandémia, háborúk… És kitudja mi jön még? Ezekből nehéz reményt vagy bizakodást meríteni.

Ha valaki mégis reményeit fejezi ki, könnyen magára vonja a naivság vagy megfontolás és realitásérzék hiányának gyanúját.

Manapság naivnak látszani köznapi viszonyaiban védtelen, kiszolgáltatott állapot. Akiről ezt látszik az lesz a palimadár vagy jó erdélyi kifejezéssel a frájer, aki csak önmagát hibáztathatja, hogy az élelmesebb, talpraesettebb embertársai, a dezkurkálódás jegyében kihasználják, félreállítják, kikacagják. Nem számíthat szimpátiára. Így, ha van is titkos reménye az embernek, nehezen vallja azt meg, hogy más ne is tudja.

Tovább »

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Semmi világmegváltást nem remélek. Az a fiatalok lázadása. Én szeretnék lehajolni a kétéves unokámhoz. Látni a fűszálon haladó katicabogarat, ami, ha felért, szárnyat bont. Utánanézni a röptének, a felhőkig. A Duna-parti kavicsok csobbanását hallgatni s a kacsák sértődött hápogását. Érezni a pitypang ragacsos tejét s a kesernyés ízt. Kacagni, hogy eltűnünk a kendő mögött, s újra megkerülünk. Énekelni, haja ha, susogni, hogy sususu. Táncolni, sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni. Hallani a szelet, érezni a napfényt. S egyszer még kinyílik majd a Pandora szelencéje. Addig Andriska növekedik.

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Hajdú Mónika fotója

Kedves Tamás! Mit remélek ’24-tõl? Az idő előrehaladtával egyre csökkennek az ember vágyai, várakozásai, s a remények leegyszerűsődnek egészségre, fájdalom- és konfliktusmentességre, csendre, biztonságra és bármennyire is klisészerű, de békére (a belső békétől a világbékéig). Már nem megszerezni, hanem megtartani a fontos, megtartani és benne lenni. Nincsenek nagy terveim, a Sorssal majdcsak összemosolygunk, készen állok elfogadni a jót (nem evidencia!), a rosszról meg még alkudoznék egy keveset. A munkám bizonyosan változni fog, a minőségi jelenlét mindenhol a célom. Költőként kiválasztott lettem (Baranyi Ferenc által), két közös kötetünk szakmai és olvasói sikereket hozott, a folytatásnak, vagy újabb szerzői kötetnek a megjelenését ma nem látom realitásnak. Jó lenne még jó verseket megírni, jó lapokban viszont látni őket.

Mit remélsz?

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Nem azt remélem,

hogy a bővelkedő juttat majd egy szelet kenyeret a szûkölködőnek is, hanem azt, hogy nem lesz a Földön éhező ember.

hogy  az országlók elé vonulunk és követeljük, kiharcoljuk polgári jogainkat, hanem, hogy kormányzásra méltó, igazi vezetőket választunk.

hogy a Föld békét élvező népei fegyverekkel, lőszerrel segítik a védekezőket, hanem, hogy bolygónkon sehol, soha nem lesz többé  háború.

hogy az emberek kitárják ajtajukat, megosztják falatukat a menekültekkel, hanem, hogy egyetlen embertársunk sem kényszerül ezután elhagyni szülőhelyét.

hogy kegyesen letöröljük könnyeit minden magányos öreg embernek, hanem, hogy minden gyermek gondoskodik majd elaggott szüleiről.

hogy a jövőben minden ország méltányosan bánik vendégmunkásaival, hanem, hogy emezeknek szülőhazájukban teremtenek méltányos megélhetést.

hogy a paloták lakói lécet, bádogot szállítanak egy-egy putri összetákolásához, hanem, hogy senki nem fog palotában lakni, de putriban sem.

hogy több-jobb vakcinát, gyógyszert, lélegeztetőt szerezzenek be a betegek számára, hanem, hogy az arra kiokosultak, idejekorán kivédjék a járványokat.

hogy egyre hatásosabb táplálékkiegészítőkkel látnak majd el bennünket, hanem, hogy pénzünkért teljes értékű, valódi táplálékhoz jutunk.

hogy minden szülő haláláig istápolja felnőtt gyermekét, hanem, hogy megtanítja őt dolgozni és emberül élni, mikor arra már megérett.

Nem azt remélem, hogy mindez,  2024-ben egyetlen varázsütésre teljesül majd, hanem, hogy apránként, közös erővel, mindnyájan megtesszük érte a tőlünk telhetőt.

Mit remélsz?

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Sorsfordító rendrakás

Nekem a jövő év a megújulás éve. Igen, ezt megfogadtam magamnak. Ám nem csupán azt fogadtam meg, hogy a fizikai világomban teszek rendet, hanem a lelkemben is. Igen, kérem, lehet irigyelni. Mert az elhatározásom szilárd, és tudom, mit akarok.

Nagy igazság, ha saját környezetünkben, kapcsolataikban, üzleti ügyeinkben megszületik a rend, akkor az visszahat a lelkivilágunkra is és fordítva. Vagyis miután sikerül legbelül rendet teremtenünk, a világ is velünk változik. És most erre lenne a legnagyobb szükség. Tovább »

Mit remélsz?

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Válaszol: Hürkecz István: A remény és a félelem sziámi ikrek, egymás nélkül nem létezhetnek. Ezért nem lehetséges egyiküket választani a másik nélkül. Létük azon az elterjedt elképzelésen alapul, hogy a világ nem determinált és a jövendőbeli eseményeket az egyén vagy a csoport meghatározhatja, de legalábbis befolyásolhatja tetteivel, sőt puszta gondolataival is.

A sziámi ikrek nagy szolgálatot tesznek az ember ember általi manipulációjában, eljátszva a csábítóan vonzó kalács és a visszatartó korbács szerepét és ezért elengedhetetlen alappillérei minden vallásnak és társdalomirányító ideológiának, hatalmi struktúrának, kis- és nagyközösségi befolyásolási eszköztárnak.

Én személy szerint 71 évesen már (többnyire:) semmit sem remélek, és semmitől sem félek, és ez a hozzáállásom élvezetesebbé, de legalábbis elviselhetőbbé teszi a még hátralévő életemet.

Így gondolom én ezt most, 2023 december 25-én.

Pusztai Irina grafikája

Kígyóbűvölők kitartott síphangjai
karcolják agyunkat,
kufárok, háttérfarizeusok dobolnak
egyre őrültebben,
s a ritkás szünetben hallani,
amint zokognak a menekültek.

Miféle komponista lenne képes
mindezt egységes melódiába elegyíteni,
mikor mind a nyolcmilliárd
saját kottája szerint zsarol,
koldul, manipulál és szeretkezik –
miféle torok képes lenyelni
ezt a katyvaszt nap mint nap,
akárha átélése kenyerét,
üdvössége borát?

Talán csak nagyritkán,
ilyenkor, karácsony táján
próbáljuk összetenni két tenyerünk úgy,

hogy csak ereink szoltárát

halljuk cseperészni

és egészen halkan,

csak a bennünk lakónak súgjuk oda:

HALLELUJA !                              

Reccsen az éjjel a csíki fagyban
Amelyhez immár odafagytam
S lépteimtől zsémbel az utca
Itt egy csuszamló árny ott egy hóbucka

Mélylégző tisztaság hasít a tüdőmbe
Fagyos kutyaszart hányadékot tár előmbe
Oly steril e világ szennyes lázálma
Tetőről lecsüngő jégcsapokká válva

Előbb a gyomrom hűl ki majd a vesém
Lábam s kezem már-már nem is enyém
Csak az ész lángja szisszen a kucsma alatt
Makacsul virraszt a hűvös gondolat

Zúzmaradíszesen szottyan a szó
Trombita torkára forrt induló
Harsan fel fájón mint trágyásszekér
Tengelyén a kerékagy sírása elér

A rendszerről

Minden rendszer saját fennmaradásán

és növekedésén munkálkodik.

A pártokról

minden párt olyan ideológiát

kotyvaszt magának házilagosan,

vagy választ a meglévők közül,

amely megfelel neki. A fő az,

hogy eléggé populista legyen

ahhoz, hogy megválasszák.

Szó sem esik

Vannak jellemesek és jellemtelenek.

Mégsem eszerint sorolják be az embereket.

Fajtákra és osztályokra osztják,

meg szegényekre és gazdagokra,

fogyasztókra és termelőkre,

szavazókra és közönyösekre.

Jellemről szó sem esik.

Egy örök dal kering fehéren,

felettem lepkeraj porzik,

ma itt egy utazó éden

másvilági verset fordít.

Mondhatnád: ez angyalok kertje

és bőven folyik méze-teje,

ha nem lenne kő kövön máris

a szétzüllesztett kicsi Párizs

s ha nem sírna a hó alatt,

mint vén csont ha megapadt,

gót tornyok eloltott szomja,

sok Brassó süllyedő romja.

Szinte Félix szeretett volna valami nagyon szépet, ünnepélyeset, szívhez szólót írni az Úr születésének ünnepére. Valamit, ami csordultig telítve hívő várakozással. Ugyanakkor őszinte, friss, természetes, örömtermő, mint egy adventi havazás. Régóta készült a nagy dobásra, időközben gyakran megfáradt, de nem adta fel.

Ha elég ügyesen fogalmaz még a pályázati anyagba is beillesztheti, gyarapítja a megírandó negyvenezer karaktert, ami minimálisan kötelező. Elég szép összeget nyert, durván kilenc havi jövedelmével egyenértékűt. Aggódó típus volt, gyakran támadtak kérségei, hogy nem készül el időre a vállalással. És akkor vissza kell fizetni. Ami már nincs. Feleségével együtt úgy döntöttek, az alig remélt összegből felújítják a lakásukat, amire kábé tizenöt éve nem tette rá dolgos kezét sem szobafestő, sem villanyszerelő, sem víz-gázas. Hogy a repedezett, hiányos fürdőszobai és konyhai csempéket helyrerakó hidegburkolóról ne is beszéljünk. Amikor építész barátjukkal összeállították a költségvetést kiderült, kétszer annyi sem lenne elég. Innen is lefaragtak, onnan is, hogy valami látszatja mégis legyen a megnyeréskor bőségesnek tetsző összegnek. De ugye az előre nem látható infláció, a kiszámíthatatlanul emelkedő munkadíjak, satöbbi. A satöbbi a többi tényezőnél is megtévesztőbbnek bizonyult. Úgy tervezte, amíg a munkálatok tartanak könyvtározni fog, anyagot gyűjt. Aztán a felújított friss illatú dolgozószobában az agyából csakúgy ugrálnak a fürge gondolatok, mint a pattogatott kukorica. Ő csak összesöpri, bezacskózza, ellátja díszes címkével, s küldheti a magas kuratóriumnak, hadd csodálkozzanak, milyen eredeti, csinos szöveget tud kicsiholni magából a vén fasz. Lehet, hogy ez kicsit erős kifejezés, a tiszteletreméltó bizottság bizonyára gondolatban is megadja az illendő tiszteletet a pályázóknak. Noha az elnök közismerten elég szélsőségesen szokott fogalmazni, egy-egy polgárpukkasztó kifejezésért nem fut a szomszédba. Na mindegy, a lényeg más. Emelkedett, esztétikai súllyal bíró adventi gondolatok szétsugárzása. Momentán. Nem szabad engedni, hogy a napi megélhetési izék lebénítsák a szárnyaló elmélkedést. Tovább »

Budapest, minden magyarok fővárosa az idén november 17-én lett 150 éves. De a hozzá tartozó városrészek története több mint egy évezredre nyúlik vissza.

Nem messze fekszik Esztergom, az egykori Ister-gam, ami sumírül Ister kanyarulata, görbülete, aza Dunakanyar. A Balaton pedig Bál isten tava. Ezért Budapest területén is éltek ősibb népek. Az 1. században kelták telepedtek ide, majd 89 körül a rómaiak megalapítottak Aquincum városát, a mai Óbuda elődjét, ami a Pannonia Inferior provincia székhelye volt. Vele szemben helyezkedett el a Contra-Aquincum, a mai Pest elődje. Attila hun király Buda testvérének lett székhelye, majd avar, magyar folytonossággal épült tovább. A Jagellók idején majdnem 30000 ezer lakosa volt, így egyben Európa legnagyobb városaihoz tartozott.

Buda IV. Béla királyi parancsára jött létre, Tovább »

Emlékeim iszapjában
kotorgatok mostanában.
Negyven év még nem volt elég,
hogy minden leülepedjék.

Az árvíztől mitse féltünk,
a folyótól messze éltünk.
Kodra Pista osztályfőnök
iskolából hazaküldött.

Ennek nagyon megörültünk,
s a töltéshez még kimentünk,
Szamosnéző nagy kalandra,
a víz már lábunkat mosta. Tovább »

Azért vagyunk mi, portestűek,

hogy csirkét együnk, prézlibe forgatva,

pirosra kupálva,

mert amig ezt tehetjük,

nem lehet olyan nagy baj a világgal-

melléje töltsük tele poharunk

nemes aszúval,

( asszonynak talán fél is elég)

s azt köszöntsük

a sohaháborúra

a nincséhezésre

s a nemlélekfagyásra –

mert mindent készen kaptunk:

földtől a csirkét,

égtől a jóféle nedüt,

hogy sokasodjunk emberül,

s nekünk csak annyi a dolgunk,

hogy egyensúlyt tartsunk a bőségben

és osztjuk-szórjuk két kézzel,

mert egyedül túl lehet élni

a komfort szépérzékét,

de igen unalmas lenne.

Így aztán ha eljön

(és persze, hogy eljön egyszer,

valamikor, holtbiztosan )

s szemedbe röhög szemtelen’,

te dobd eléje a lerágott csontot,

mert csak azt veszíted el.

B. Tomos Hajnal rovata

Szállást keres a szent család – címmel fergeteges pódiumműsornak adott helyet a Négyfalusi Multikulturális Központ. A szerdán (december 13-án) színrevitt zenés-táncos előadás a Mátka néptáncegyüttes koreográfusai, Ráduly Gyopár és Ráduly Sándor vezénylete alatt zajlott, köszöntő beszédet Koszta István, evangélikus-lutheránus püspökhelyettes mondott.

Az adventi ünnepségek sorozata Hosszúfalu-Alszegen folytatódik, december 17-én 11 órai kezdettel. Advent harmadik vasárnapján Ft. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök hírdet igét, majd a bibliaórások, a fiatalok, a felnőtt vegyeskórus és a G.Moroianu középiskola diákjai előadását hallhatja-láthatja a nagyérdemű. Ezt követően a szervezők karácsonyi vásáron és szeretetvendégségen fogadják a résztvevőket.

Már a kapunál voltam, nyomtam a kódot
caplattam föl lihegve, hónaljban izzadva foltot
és megtörtént akkor minden, a szememnek alig hittem,
hogy ott jöttek egymás után, velem szemben.

Megláttam őt, a csodást, a gyönyörűt, az istennőt,
Athénét, a nagyszerűt, a gazellát, az észveszejtőt.
Fura kis kalapja alól rámnézett mélán,
motyogtam jónapotfélét mint falusi kislány,
de ő csak ellibbent mellettem, akár a szellő
hisz mindig is ez volt, exkluzív delnő.

S fel se ocsúdtam még e magasságos kegyből,
mentem tovább a lépcsőn magamban egyből
de már közelgett, morajlott, jaj, el se hittem,
kis csoport, s középen maga a főisten!

Zeuszt díszes társaság követte zúgva, sivítva,
– úgy látszik, ez volt nekem e napra megírva –
elhúzódtam, hogy a méltóknak több helyük legyen,
s tudtam, e percet el nem felejtem sosem.
Fogódzkodtam a korlátba, hogy el ne essem
méltóztass, helló, adjisten, encsembencsem –
mormoltam, hisz köszönni illik, ám ő magyarázott fennen
valakinek, s közben átnézett rajtam, észre sem vett engem.

Én meg csak őt bámultam bambán, megkövülten,
miközben a lépcsővel együtt majdnem elsüllyedtem.
Leszállt közém az Olümposzról! – villámok zúgtak el mellettem,
a többiekre, mondom, szinte nem is figyeltem.

A fordulóban kissé megálltam, hogy magam kipihenjem,
túléljem egy pillanatra, hogy őt megnézhettem,
mint egy szép szobrot, mint egy művet, rátekinthettem,
hogy ő, hogy ott, hogy elment, hogy éppen énmellettem,
hát ez csodás, ez mesés, szinte hihetetlen!

S akkor megtörtént: egyszerre ott voltunk ketten
a földön, a holdon, a térben, az egekben,
mindenki eltűnt fura ködben, én megdermedtem,
mint filmben, álltunk mátrixos-kimerevítetten,
és az örökkévalóságra vártunk önfeledten.

Aztán ő lefelé ment már, mit ment… vonult! s közben nyomta tovább
a szöveget, de egyszer csak felnézett rám azzal az isteni szemmel
pont a két szemem közé nézett, tekintete homlokomat átszúrta
– Ki a fene lehet, s mért bámul furcsán? – gondolta.
De akkor ott, egyetlen másodpercre
összefonódtunk, én, a porszem, s ő, a nők kedvence.

Majd a csoda elpárolgott, kapaszkodtam tovább sietve
mert a másodperc, mint homok, lepergett, s már vártak énrám
egy másik térben, egy másik létben, másik érán.
Csakhogy azt a pillantást, azt az egyet,
amit mostmár soha nem felejtek,
magammal vittem, íme, itt van,
el is rejtem gyorsan a kavargó hóban.