Megértem én, már hogyne érteném. A papír pénzbe kerül, a nyomda dettó. Ha ehhez még hozzáadjuk a terembért, a zenészek illetményét, (mert úgye muzsika nélkül torkán akadna a nagyérdeműnek a sok rím és költői fifika), meg az illusztris irodalomkritikusok (akiknek az a tisztük, hogy kellően csomagolják a szellemi csemegét) honoráriumát, máris összegyűl egy szerényebb lakodalom kiadásaihoz mérhető összeg. Azt is elfogadom, hogy túl kell  adni a folyóiraton (versköteten, antológián stb.) ha már kinyomtatták, hogy visszacsoroghasson a kasszába legalább a költségek duplája, egyébként ki lenne az az eszement, aki ilyesmire pazarolná a drága idejét. Tovább »

Van azért egy megmagyarázhatatlan réteg az emberben.

Vasárnap egy vendéglőbe mentünk ebédelni. „La plăcinte” – ez a neve, de éppen a palacsintákat, valójában tehén- vagy juhtúrós, ordás, meggyes lapótyákat bírom a legkevésbé. Leültünk, én a bejárattal szemben, rendeltünk, aztán beszélgetni kezdtünk.

Egyszercsak egy trapézfejű emberre lettem figyelmes. Göndör, loncsosszürke haja volt, gyűrött esőkabátja, tömött szatyrai. Miközben a rendelésre várt, Robert Ludlumot olvasott, azt sajnos nem tudtam kisilabizálni, hogy eredetiben-e.

„Ez az a nagy sovén!” – ütött belém. Rögtön mesélni is kezdtem Emának: Păunescu műsorában láttam, amint a magyarokat szidja, aztán más műsorokban is. A legrosszabb fajta: csiszoltnak tűnik, de tapló. Amikor Ema kiment a mosdóba, megnéztem a telefonon a képét: ő volt.

Valamit ő is megérezhetett, mert nézelődni kezdett, de aztán nem mert megszólítani. Mint ahogy én sem kérdeztem meg a pincértől még mielőtt keresni kezdtem volna a google-on, hogy ő-e valóban.

Százszor is visszaidéztem azóta, hogy vajon tényleg olyan loncsos volt, vagy csak a sebzett látásom látta úgy. Mintha most is látnám, ahogy elbotorkál a gyűrött szatyraival, miután zsebből fizet.

És a sovinizmusára is találtam magyarázatot: Marosvásárhelyen született. Nem mintha a Regátban nem született volna nacionalista román, de egy erdélyinek más történelmi vagy örökölt emlékei vannak. Nyugalmazott ezredes, és ez egy borzasztó típus. Mintha a hivatásos katonaság eleve úgy formálna meg, hogy vagy vasalt, frissen borotvált és intelligens, vagy árad belőle az iszaposság.

Hát ebből áradt. Még amikor eljöttünk, akkor is azt magyaráztam Emának, ki ez az ember. Röstelltem magam, de nem tudtam mást tenni. Egy darab Erdély voltunk Bukarestben – nem a legvidámabb mindenesetre.

Eltűnt a Fontana di Trevi.

Az aprópénztől hemzsegő híres szökőkutat a rendőrség  nagy erőkkel keresi.

B.D.

 A halál ismét

lángra lobbantotta a fákat-

fehér elhamvadásig

most annyi a szégyen-pír,

vér és arany-tobzódás,

annyi az élet-éhség

a kötelező önfeladásban,

mint szerelmesek tekintetében

az egymásban-születés.

A dínók a barátaink,

a barnák és zöldek…

Régen, több millió évig

uralták a Földet.

Volt közöttük hosszú nyakú,

volt, akinek szárnya,

másnak pedig szarva nőtt, vagy

tarajlott a háta.

Akadt köztük szelídebb is,

növényevő fajta,

de a többi ragadozó:

mindig a húst falta.

Már csak játék minden dínó.

Játék, de nem mese,

mert a dínóknak is régen

megvolt itt a helye.

Szabadságom első napján, úgy döntöttem, házamat tatarozom, s pihenésképen kijárok a többé kevésbé szőke Tiszára. Nem emelem a nemzeti turizmus örvendetesen felfelé ívelő statisztikáit, nem gyarapítom a külföldi vendéglátóipar tőkéjét, hogy majd bizalmasan befektesse a felfelé ívelő magyar nemzeti iparba. Nem utazgatok, mert nem tudtam megtakarítani nyaralásra semmit, nyaralási cafeteria-jegyeket cégem nem adott, ha igaz, ezután még kevésbé adhat. Mert állítólag bizonyos cégek visszaélnek vele. Amúgy az utazásból elegem van, a munkahelyemre ingázom. Örülök, ha otthon ülhetek a kuckómban pár hetet. Nem kell rohannom hajnalban az állomásra, idegeskednem, hogy beérek-e idejében a munkahelyemre, mert épp vágányzárat rendeltek el, leszakadt a felsővezeték, vonat elé vetette magát egy boldogtalan szerelmes, vagy az ideggondozóból hazaengedett nyomorult, vagy egy hajlékát elveszítő adós, sötöbö, sötöbö, sötöbö, minimum három a magyar igazság a magyar állami vasútnál is. Tovább »

Kérdez: SZÉKELY Ferenc

Folytatás korábbi lapszámainkból:

1. rész

2. rész

‒ Hogyan történik a felkészülés,  ami,  gondolom, évekig eltarthat?

‒ Felgyorsult a világ…Ma már csak a Pamir 1995 expedícióhoz hasonló felkészítőtúrákra szorítkozik a technikai felkészítőm. A fizikai és erőnléti edzéseket állandó jelleggel, naponta tartom, és folytatni fogom, amíg két lábon tudok járni.

‒ Hová szeretnél eljutni még?

‒ A 2019-es Annapurna Base Camp himalájai expedíción való részvételem alatt, az Annapurna 6000-7000 méteres mellékcsúcsait csodálva, először vettem észre, hogy a hegyek elkezdenek nőni. Fiatalkoromban gyakran másztuk a Bucegi-hegység alpinfalait. A Bușteni város fölötti Valea Albă vagy a Caraiman falszakasz gerinc közeli részén különleges élményben volt részem. Innen fentről mindig megcsodáltam a völgyben található Zamora-kastélyt (Cantacuzino), ahova a kommunista évek folyamán szinte lehetetlen volt bejutni, mert zártkörű szanatóriumként működött. A sors úgy hozta, hogy 2018-ban felkértek a kastély szakvéleményezésének elkészítésére. Többszöri kiszállásom idején, a sok mérés és fényképezés után kiültem a kastély teraszára, ahonnan most már, 75 évesen, fordított képsorok formájában, lentről csodáltama Bucegi-hegység falait.

Ez a két, röviden ecsetelt példa is elég ahhoz, hogy változtassak mászási igényeimen, és költözzek le a kisebb, de látványosabb hegyek szintjére, akár a mi kedvelt Kárpátainkba vagy az Atlasz-hegységbe.

‒ Melyik volt a legnehezebb út?

‒ Amikor hazaérkeztem az Everest 96 expedícióról, rádióinterjúm első mondata ezvolt: „Visszatértem a világ legszebb poklából!”1996 sok halálesetet követelt, amelyet mi, hegymászók telibe kaptunk.

‒ Többször idéztél naplódból. Megjelent valahol, vagy ezután szándékszol kiadni?

‒ A napló nem jelent meg, még össze kell hozzam, és azután egyben szeretném kiadni.

Tovább »

Tovább »

Teltházas előadások, tánc, zene, komikum és tragikum, Kárpát-medence színházi világa ötvöződött a Barcaságban. A fesztivál első napján a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a magyar irodalom egyik legismertebb drámai költeménye, Madách Imre Az ember tragédiája műve alapján mutatta be előadását. A produkció zeneszerzője, rendező-koreográfusa Könczei Árpád volt. A második napon a helyi ifjúságra szegeződött a figyelem, Bálint Ferenc rendezésében a brassói Grimasz színjátszócsoport Egyből kettő című abszurd mesejátékát láthatta a közönség. Az estét a nagyváradi Szigligeti Színház, Balogh Attila által rendezett Molnár Ferenc Játék a kastélyban komédiája zárta. Kifacsart citromok, klasszikus fejek, nevetséges, vén szoknyavadászok esdeklése csalt mosolyt a nézők arcára. Kitörő monológok, vékony falak, s azok teljes ledöntése, játszott és megjátszott szerepek írták körül a darabot. Tovább »

elkeseredésemben hogy ellopták az életemet
minden amiben nevelkedtem amit az orrom alá dörgöltek
odalett
csupa szakadozott sztaniol pattogzó festék
az nem lehet hogy máról holnapra minden elvész
hogy agyaggá válik az arany porrá a test
az elmúlás a veszteség a fokozatokhoz szokott
az utolsó pillanat bármilyen illó hetek hónapok előzik meg
és utána is kitart még mint egy távolodó bandérium trombitahangja
vagy lehet hogy csak káprázat a múltam
s mint aki sorsába rohan
én vagyok a védő a bíró s a hóhér maga

Születésnapi beszélgetés a 80 éves dr. SZEKERES Gerő építészmérnökkel, hegymászóval, Erőss Zsolt alpinistatársával

Kérdez: SZÉKELY Ferenc

(Folytatása az elsõ résznek.)

‒Mi szükséges ahhoz, hogy valaki hegymászó legyen?

‒ Az alpinizmus nem könnyű és nem biztonságos sport. A mászónak bizonyos egészségi, fizikai és technikai feltételeknekkell megfelelnie. Az állandóan jelenlévő rizikófaktor legyőzéséhez szükség van a pálya nehézségi fokozatainak és hosszának ismeretére (II–VI. fokozat), a váltakozó időjárási viszonyok kivédésére, valamint fizikai és pszichikai egyensúlyra. Mászás közben jöttem rá, hogy a fizikai erőnlétnél mennyivel fontosabb a kitartás és a cél elérésére irányuló akarat. Megtanultam, hogy a mászás minden legyőzött métere a türelem és a kemény erőfeszítés eredménye, amihez szükség van egy hasonló felkészültségű mászótársra is. Létezik egy alpin tízparancsolat, amely előírja: Becsüld hegymászótársad, és bajban el ne hagyd! Egy sziklafal megmászása általában párosban vagy több mászó jelenlétében történik, a pálya hossza, nehézségi fokozata, időjárási viszonyok stb. függvényében. Az esetek többségében a résztvevők egymást ismerő klubtagok, vagy már sok falat együtt mászó, megbízható társak. A leggyakorlottabb, legjobb erőben levő mászó tölti be mindig az előmászó szerepét. Összeszokott kötélpárosnál szokás a váltogatott előmászás. A második mászó, az úgynevezett szekund főszerepe az előmászó biztosítása, a biztosító stand kiképzése stb.

Tovább »

Tovább »

Gyerekkoromban úgy néztem Anda Călugăreanut, mint egy istennőt. Toma Caragiuval, egy istennel együtt táncoltak és énekeltek: tehetségesek voltak, szépek, vagányak. A puszta létükkel a reményt képviselték 1989 előtt.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd az Anda Călugăreanu köz mellett lakom. Amilyen nemtörődöm vagyok a tárgyakkal, annyira elfogódott más anyagi dolgokkal. Elmegyek a háza mellett, és valamiképpen a kisugárzása részének érzem magam, holott 1992 óta nincs többé.

A megbánás is különös dolog. Olykor összeszorul a szívem, hogy soha nem láttam színpadon Ștefan Iordachét vagy Gheorghe Dinicăt. Ők azonban sokkal később haltak meg, átkozhatom a kényelmemet. Anda viszont annyira korán, hogy akkor még alig tudtam az eszemet – nem beszélve Toma Caragiuról, aki az 1977-es földrengésben.

Az is érdekes, hogy az Ady Endre utca és a Petőfi Sándor utca kereszteződése is itt a szomszédban. Két nagy lázadó magyar mellett élek a román fővárosban. Jobb helyen nem is lehetnék.

Születésnapi beszélgetés a 80 éves dr. SZEKERES Gerő építészmérnökkel, hegymászóval, Erőss Zsolt alpinistatársával

Kérdez: SZÉKELY Ferenc

‒ Mikor és hol kezdődött kapcsolatod a mászással?

‒ Ez érdekes történet. Nyolcéves koromban himlős lettem, ami egy olyan úri betegség, hogy nem fáj semmid, de szobafogságra vagy ítélve. Örökmozgó gyerek esetében ez nagy kínszenvedés. Két napot kibírtam, de a harmadik nap ‒ ugrándozások közepette ‒megkérdeztem édesanyámat: falra mászhatok-e? Édesanyám azt válaszolta: kisfiam, ha neked ez örömet okoz, akkor rajta…Kiválasztottam a „pályát”, és megkezdtem a mászást a két testből álló, faragásokkal díszített stafírungos kredencre. Mikor a falra függesztett felső kredencrész tetejére értem, az kitépődött a falból, és mindenestől zuhantunk, beleértve édesanyám 12 személyes Rosenthal porcelánkészletét is, amely porrá tört. Nem kaptam ki, még csak meg sem dorgáltak, de édesapám figyelmeztetett: ha mászni akarok, legyek elővigyázatos, mert veszélyes sport…Gyermekkori mászásaim folytatódtak, s főleg magas fákon lévő varjúfészkek ellen irányultak. Édesapám figyelmeztetését nemigen tartottam be.

Tovább »

Jolán munka után mindig verseket írt. Még nem jelent meg neki egy sem nyomtatásban. Pedig azt szerette volna. Elege volt abból, hogy csak a fiókjában hevertek. Rímelős verseket írt. De mégse fogadták el a lapok… Jolánt az elutasítás elkeserítette…

Eladó volt egy élelmiszerboltban. Nyolc órában melózott. De nem tudott önálló lenni… Végül is nem is akart a maga lábán megállni. Nem tudott volna főzni, mosni magára… Sajnos. De nagyon művelt lány volt. Shakespeare-ért rajongott. De nem is a drámáiért, hanem a szonettjeiért. De sok költőt ismert. Persze a prózát is imádta. Hemingway is nagy példakép volt. Tovább »

MIÉRT ÍRSZ, BARÁTOM? Mondták, ugye, hogy Auschwitz után nem szabad verset írni. 2023-ban csecsemõket ölnek, gyerekeket bombáznak – kérdem tõled: nem lenne etikusabb elnémulni?

Belső-Magaria Ázsiában, a Himalája fősodorvonalán helyezkedik el, ami számunkra nagyon érdekes, talán az, hogy itt laknak a khám-magar nyelvű népek, különös körülmények között. A Himalája olyan eldugott területén élnek, ahol egy néhány hittérítő és sámánkutatón kívül, európai ember nem járt. Egykoron Körösi Csoma Sándor is tervbe vette ezen terület felkutatását, de a korai halála miatt nem tehette. Annak idején a gurka hadseregben szolgáló magar harcosokkal találkozott, ők hívták fel figyelmét “hazájukra”. Ősi világukban boldogan és egészségesen élnek, a kereket sem használják, kivétel a kézimalom. Házuk szigetelésére, agyagszerű anyagot döngölnek, a tetőbe. Vas eszközeik is vannak, de ezeket csak cserélgetik. A földműveléshez ásóbotot és faekét használnak, ezt örökölték nemzedékeken át. A tűz szent dolog, kovával, szárított mohával és taplóval gyújtják, és mindig próbálják megőrizni, így imájuk is hamarabb feljut az istenhez. Az ősi szkíta hagyományokat még megélik, a szkíta vallásban és erkölcsben nem ismerték a lopást, így hát a magar népeknél senki sem lop. Ősi mondáikat átadják a fiataloknak, szájhagyomány az erősebb közvetítő. Első településük Unám volt, a csodaszarvast üldözve ide érkezett Tadzsi és Türki. Akárcsak az ősmagyar genezisben Hunor és Magor. A magor népnél a csodaszarvas neve Rotoát. Az ősi magar rovásírás része volt a szkíta kultúrának, akárcsak az ősi magyar-székely rovásírás. Az évszázadok elzártságában nyelvük lassan a nepáli nyelvhez idomul. Sámánjaik vannak, még gyakorolják az ősi rítusokat, a gyógyítás is része ennek. Ezek a szokások a környező népeknél nem így nyilvánulnak meg. Ezek a népek halottaikat elhamvasztják, de a magar nép földbe temetkezik, a sírokra kopjafát állít. Ezekre hasonló jeleket, motivúmokat faragnak, mint az erdélyi székelyeink, és a tőlük távolabb élő szikek. Megjegyzem, hogy a hinduizált vagy akár az ortodox hindu, színbráhmin falvakban is működnek dzsankrik, azaz sámánok. E szerepnek a nepáli hindu közösségekben is van funkciója más, hasonló képességű egyénekkel, és ez a funkció térben és időben a mai napig dinamikusan változik.

A Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csoma Társasága nevében Csáji László Koppány, Hoppál Mihály néprajzkutatók és László Zoltán barlangász járta végig ezt a különös „országot”. Addig a vidék legmagasabb hegycsúcsát érintetlenül hagyták, nem zavarták az isten világát. Végül beleegyeztek, és ezt a legmagasabb csúcsot 1997. augusztus 16-án Körösi-csúcsnak keresztelték, mely Belső-Magaria mértani középpontjában helyezkedik el. Csáji, kitűzte a csúcsra a magyar zászlót. Tovább »

Hazajöttünk. Egy hónapig voltunk Kolozsváron. Ennek az egy hónapnak különös hatása volt rám. Először is, mintha „mindenki” megismert volna az utcán, ami természetesen jól esett, és itt, Bukarestben, bizonyára hiányozni fog. Osztálytársak, ismerősök, barátok, szomszédok üdvözöltek és lapogattak, sokukat évtizedek óta ismerem.

Másrészt mégiscsak fojtogatott időnként a város, talán azért, mert eloldódtam tőle: otthon is voltam, meg nem is. Bajornak van egy szívszorító karcolata arról, hogyan változik meg a szülővárosa valakinek. Az enyém is megváltozott. Nem rosszabb lett, csak már nem úgy az enyém, mint amikor benne éltem.

Most már Bukarest az otthonom, s az utolsó héten ide vágytam vissza. Meg is beszéltük, hogy legközelebb csak három hétre megyünk el bárhová. Egy hónap túl sok, túlságosan kizuhansz mindabból, ami bensőségesen körülvesz. Az ember azt reméli, ha három hétig megy el, akkor nem kínozza a torkát semmilyen fájdalom.

     Szép az őszünk. Mindig szép – nemcsak az ősz – ha bőrünkben jól érezzük magunkat.

     Mert a mában élek, és jól érzem magam, a máról írok.

     A kezdet: Budapesten, Szabadkán és Belgrádban tavalyi júniusban volt Turczi István: Üresség – Praznina kétnyelvű fordítás-kötetem bemutatója. T. I. ezzel a kötettel mutatkozott be a szerb irodalmi köröknek. Tetszett – annyira, hogy tavaly a Szerb Köztársaság 7. Nemzetközi költőtalálkozóján Turczi István nem csak meghívott költő volt, hanem megkapta a Boszniai Szerb Köztársaság Írószövetség Nemzetközi Irodalmi nagydíját, az „Otvorena knjiga” (Nyitott könyv) elismerést. Tovább »