„MESSZE IDEGENBEN…”

Érdekes, hogy a múló idővel egyre kevésbé érzem ezt. Hajdan szorongás facsarta szívem, mihelyt kitettem lábamat hazulról, s ez a kifejezhetetlen fájdalom gyakran esztendőkig nem hagyott el, mindaddig, míg külföldön éltem. Most észre se veszem, hogy nem vagyok otthon. Mindenütt emberek vannak. A fogadó kapusa köszön, s általán mindenki rendelkezésemre áll, ha fizetek. Mi többet várhatnék ? Valaha azonban többet vártam, valami rendkívülit, a csodát. Bölcsesség ez a mai életszemléletem? Vagy csak közöny, elfásultság? Közeledtem-e az emberekhez, mindegyikhez, aki a világon él, vagy eltávolodtam-e tőlük, és egyaránt idegenek lettek azok is, akik otthon vannak? Nem tudom. Tovább »

Költészet vagyok.
Van egy hangom.
Én helyetted beszélek.
Költészet vagyok.

Romániában élve persze nem észleled, hogy a környező világ rendje kissé sántít. Beolvadsz a környezetbe, egyszerre mocorogsz vele. Ugyanígy mindenki mással.
Ám ha huzamosabb távollét után térsz haza, kétségtelenül pofán vág, hogy mennyire zavaros az itteni egyen-mindenség.
Hogy milyen elkínzottak az emberek, és hogy ettől mennyire gonosszá válnak.
Elkerülhetetlen a döbbenet, mikor például a legkifizetődőbb túlélési stratégia az agresszív útszéliség.
Művelt államok népe a lehetőség szerint kíméli az idegeit. A bajmegelőzés formáit már-már a karikatúrát súrolva gyakorolják. Tovább »

Kikézbesítik
Kelet-Európa
sárga leveleit.

Forrás: szerző FB-oldala

AJÁNDÉK KARÁCSONYRA

A nem túlságosan szeretett, sőt egyenesen utált vállalati igazgató behívatja szobájába alkalmazottait, és a következő tömör beszédet intézi hozzájuk: »Sajnos, a gyengült üzletmenet miatt nem tudok önöknek semmiféle karácsonyi segélyt kiutalni. Ehelyett azonban, hogy mégis legyen valami örömük — három hétre elutazom Budapestről«
(Az ajándék felér egy remunerációval.)

Színházi Élet, 1938/01

(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Hogyan történt a Kászonokban a cséplés?

G. M. : A gazda behordta a kévébe kötött gabonát, az udvarán asztagba rakta, amikor sorra került, bevontatták az udvarra a cséplőgépet, a cséplést pedig a rokonokkal, szomszédokkal közösen, kalákában szervezték meg.

B. Gy. : Nem volt a falu közelében szérűhely, ahol a falusiak a gabonájukat „asztag-városba” rakják? Ha kicsi helyen egymást követik az asztagok, a cséplőgép költöztetése is kevesebb vesződségbe, munkába kerül.
,
G. M. : Hely az még lett volna, de amíg még „működött” a vidéken Pusztai és csapata, ezek kiadták a falvakon az „ukázt” , hogy ahol szérüt találnak, felperzselik… Úgyhogy a hatóságok is jobbnak látták, ha nem forszírozzák ezt a dolgot. Márpedig, egyterületen könnyebb dolguk lett volna felülvizsgálni, szemmel tartani a csépléssel egybekötött beszolgáltatást… Beszolgáltatás! A cséplés a kiküldött ellenőr, „delegát” jelenlétében történt, előtte lemérték a termést, kivették belőle az államnak beszolgáltatandó gabonamennyiséget, és volt úgy, hogy a családnak csak az ocsúja maradt. Előfordult az is, hogy megesett a szíve az ellenőrnek, Darvas Bélánénak (négy gyermek volt ekkor a családunkban a nagyanyánkkal, szülő sehol!), és szólt a falusi párttitkárnak: „Gedő elvtárs, hagyjunk valami élést, kenyérnek valót a gyermekek számára is!” A párttitkár válasza nem késett: „Darvas elvtársnő, tartsa el őket az, aki… csinálta!” Tovább »

Egy szép nyári napon előkelő látogatók érkeztek a párisi Place Royale magányos házába, a Hugo Victor-múzeumba. A nagy költő régi barátai: Daumier és Gavarni. Gavarni, Borgia Lukrécia kosztümjének rajzolója, Daumier, a Chatiments illusztrátora, megtelepedtek a múzeumban és ott maradtak mindmáig.
Ez a Daumier- és Gavarni-kiállítás új fényt vet mindkét művészre. Gavarait, mint kora híres kosztümrajzolóját, Daumiert, a festőlitográfust feleleveníti. Hugo Victornak — ha élne — nagy gyönyörűsége telnék most a házában: visszaálmodhatná magát ifjúsága emlékeibe, a párisi operabálok, a Charivari karrikatúrái, az első lázas színházi premierek izgalmai elevenednének meg előtte, amint végigsétálva háza termeiben, a falakon, a szekrényekben Cavarni és Daumier műveiben gyönyörködhetnék. Tovább »

szűk estélyiben
rendszerváltási lábak
még mennyi remény

Budapest, 2021. X. 11.

Ó, kedves századforduló,
fakult fényképen barna hó,
a sok esernyő és kalap
átvisszafutottméganap – Tovább »

játszik az ember a színekkel
a formákkal a szavakkal
míg azok hagyják
majd fellázadnak
halálosan megunják Tovább »

– Arielhez írott elégia-

Ahogy a fa törzséből kilépsz, hátadon a kéreg,
szemed igazgyöny, hallod, ahogy az alma földre hull,
tested gyümölcse emberi nyelven szólni sosem fog,
bohó kis angyal, viseld csak Orpheusz foga nyomát. Tovább »

(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Térjünk vissza az abbahagyott témához: Hogyan folyt a Kászonokban a mezei munka?

G. M. : A mezei munkák végzése, az, ahogyan azok egymás után következtek, minden földműves embernek a vérévé vált, betéve tudta, senkit sem kellett figyelmeztetni rá! Mondhatni, a gazdálkodó ember „rabszolgájává vált önmagának”! Az istállótrágyát főként a téli, kora tavaszi időben hordták ki a földekre. A jó gazdálkodó a trágyalevet sem folyatta bele a patakba, azt is – csak erre a célra alkalmas edényekben, hordókban – kiszállította a földjeire. Ha több állat volt a gazdaságban, a félreeső vagy gyengébb minőségű földekre is jutott istállótrágya. Az én gyermekkoromban műtrágyát nem igen látott még a határ! Úgyhogy – istállótrágyával feljavítva – a soványabb föld is jó termést adott. Mezőgazdasági gépek egyáltalán nem voltak a falusiak birtokában. Hogyha kislánctalpas traktort bérelt egy-egy gazda valamelyik állami gépállomásról nehezebb mélyszántáshoz, mi gyermekek körbecsodáltuk, hogy milyen szerkezet lehet az. Futottunk mellette kétoldalt az úton, bámultuk munka közben. Tovább »

Az idő elveszíti minden jelentőségét, te pedig csak ülsz ott, és hagyod, hogy a nap fénye felmelegítse az egész tested, hogy átitasson az ezeréves hegyóriások zavartalan nyugalma.
Össze se rezzensz, amikor a fiú ismét feltűnik mögötted és a válladra teszi a kezét. Készen állsz? – kérdezi. Bólintasz, bár eléggé kelletlenül, mert azért szívesen maradnál még. A sugárzó mosoly, amit cserébe kapsz tőle, azért mégiscsak kárpótol valamennyire. Felállsz, és még vetsz egy búcsúpillantást a téged körülvevő hegyekre. A fiú akkor ismét megfogja a kezed, te pedig követed a ködbe, ami (erre esküdni mernél) addig ott se volt. Egyre mélyebbre értek a lassan gyülekező árnyékok közé, amikor hirtelen megáll és szembefordul veled. Nos, itt az út vége, mondja, te pedig megszorítod a kezét. Egy néma köszönöm. Ő mosolyogva megcsóválja a fejét, ugyan, szóra sem érdemes, láthatóan szükséged volt már egy kis lazításra. Közelebb lép hozzád és lágyan homlokon puszil, egyetlen pillanat az egész, utána már hátat is fordít, és elindul nélküled az egyre mélyülő ködbe. Még egyszer visszanéz rád, mosolyogva integet, te pedig visszaintegetsz. Tovább »

SZENT-GYÖRGYI PROFESSZOR RÓZSÁI

Van Szent-Györgyi professzornak egy kis kék autója. Egyszerű, olcsó kis sportkocsi. Mindenki ismeri a városban. Mindig ott áll a lakása előtt. Ezt a kis autót, amikor megérkezett Szegedre a hír, hogy a professzor Nobel-dijat nyert, hajnalban rózsával ékesítették gyöngéd kezek. Szép fehér, sárga és piros rózsával. A »tettes« — ismeretlen.
Valahogyan az az érzésem, ebben a finom gesztusban benne van egész Szeged. Gyöngéd, figyelmes, ötletes \és poétikus —, de diszkréten, finomam, szinte személytelenül.

Farkas Imre
Színházi Élet, 1938/01

(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Beleszülettél a kommunizmus kibontakozásának korszakába, amely különösen nagy terhet rakott a gazdálkodó emberek vállára, még ott is, ahol „egyben volt”, egységben dolgozott a család. A ti „ideje nagyrészében csonka családotok” hogyan tudott fennmaradni, hogyan tudta előállítani a rárótt beszolgáltatásokat?

Tovább »

a késő őszi
salakpálya zúzmarás
leheletem füst

Budapest, 2021. X. 8.

Tovább »

Magyar, csak nyugatra ne pillants,
Csak nyugattól ne várd jövőd;
A föld egy alma s férges része
Nyugat. Oh hagyd e temetőt! Tovább »

Amikor a háború alatt és utána is minden silányabb holmira, de még az elvont fogalomra is fitymálva mondtuk rá, hogy műrostos, bizony nem gondoltuk volna, hogy az évezredek óta kezes jószágokként hozzánkszelídült anyagok mellé mi hamar velük egyenértékű vagy őket felülmúló műanyagok is sorakozhatnak. Tovább »