Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga útján, hogy a villákban, melyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkcrcskcdcsek, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakatféle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték. Tovább »
A szerző grafikája
– szonett a rendezőhöz –
Egy ütött-kopott biliárdasztalon
gördülünk, koccanunk céltalanul,
a térbe idomult idő tanul
befutó szerepet. Se kár, se haszon. Tovább »
a téboly hercege kibontakozik
vizemben feloldódik
a szépia tébolyherceg
hol kezdődik a vizek tartománya
honnan ered a tintahal
görénytempója
s tébolyom Tovább »
Dávid fiamnak, negyedik fia születésének napján
Az élet egy nagy kerék, kivilágított
és kivilágítatlan fülkék forognak
föl a ködös csillagokig és le a dohos,
penészes, nyirkos pincemélyekig, Tovább »
Kedvenc fotelében terpeszkedett, az ablakon keresztül a kis juhart bámulta, az a könnyű légmozgástól épp himbálózott.
Nem forgott a fotelben, Vadmalac még a fejét sem fordította.
”Ha teljesen mozdulatlan maradok – mondta magának –, az Idő nem vesz észre. Elsuhan mellettem, ergo nem öregszem.”
Ehhez is tartotta magát, még csak nem is pislogott.
”De ha kicsordul a könnyem?”
Na ez az. Érzelmei is vannak egy vadmalacnak…
Forrás: Lenolaj.hu
a rózsák arcán
megannyi ránc
színük fakó
arcukra fagyott
a dermedt mosoly
szemük fénytelen Tovább »
A kocsmáros rákönyökölt a pultra, kezével megtámasztotta a fejét, s a gomolygó szivarfüstön keresztül közömbös arccal nézte vendégeit: idő és sors által megviselt öregek, szerelmet szeszbe fullasztó vénlegények, magukat pótolhatatlannak tartó fiatalok, kik gúnyulódnak a vénlegényekkel, s álcázott komolysággal figyelik az öregeket, közülük is főleg Jánost.
Róla az a beszéd járja, hogy valamelyik este, miután hazavonszolta magát a kocsmából, főzött egy keménypuliszkát, melyet a keveréstől megmaradt lével evett meg. Puliszkát puliszkalével… Tovább »
„El se jössz és el se holsz, / el se hét se húz a sors, / el se tél, se tavaszokba, / el se asszony, kisasszonyka.” Gyakran gondolok erre a bravúrra, ha a fordítás körüli kérdések vagy inkább problémák járnak az eszemben. Nichita Stănescu a román „vii” szó kétértelműségével játszik el (egyrészt „élőket” jelent, másrészt azt, hogy „jössz” – harmadrészt meg azt, hogy „szőlőskert”, de ez már Nichita Stănescunál sincs), Szisz pedig ezt fordítja zseniálisan, bár persze a román je ne sais quois-ja nélkül, mégis úgy, hogy a magyarnak is legyen je ne sais quois-ja. Tovább »
Minya bának nagyon kellett volna kölcsönbe egy gereblye, de a szomszédait rosszul fogta ki: fösvény, maguknak való emberek voltak, eszközeiket, szerszámaikat nem szívesen adták oda másnak. De most a szomszédnak a gereblye sürgősen és nagyon kellett volna.
Minya bá a rossz tapasztalatokra gondolva, de a kényszertől hajtva csak elindult az egyik szomszédhoz. Közben fel-feltette a kérdést:
– Ide agyák vaj nem agyák?
Amíg a szomszédhoz ért, makacsul ismételgette, addig, amíg sikerült magát alaposan felhúznia. Ezt serkentette a két-három déci hökkentő, úgyhogy amikor végül belépett a szomszédhoz, az eltervezett kérés helyett egészen más szakadt ki a száján:
– B…meg a gereblyédet, hallod. Tudd meg, hogy nem es kell!
Gub Jenő (1929–2013) tanár, etnobotanikus.
Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény). Juventus Kiadó, 2021. Marosvásárhely. Szerkesztette: Bölöni Domokos
Népszerű útleírást olvastam egy nagy műveltségű írótól, aki látszólag fölöslegesen ment Mexikóba, mert tudással és képzelettel már előzőleg hitelesen fölépítette magában. Ezért ismertető cikke olyannak tűnik, mintha a Mexikóról szóló regényét kivonatolná és beillesztené egy könnyen lapozható földrajzkönyvbe. Tovább »
Most csendes vagyok, nem is hasonlítom
magam sem tóhoz, sem megtalált szavakhoz:
a békességhez, mely szöges rudak csúcsain is
loboghat, s valakit hazahív tán. Tovább »
a lehullott levelet
felkapja a szél
elrepíti messzire
s amikor földet ér
töredezett széle
fűszálba harap Tovább »
Az éjjel betört
a nyár az ablakon,
és ellopta álmomat. Tovább »
Ez a Székelyföldön történt, pontosabban a Székelyudvarhely melletti Ülke nevű faluban, ahonnan származom.
Ferike, az unoka, a nagymamánál felejtett szerelemgyerekként nőtt, nődögélt. Csintalan, furfangos eszű, egy kicsit kancsal szemű és elég rossz gyermeknek ismertük, mint aki egy kicsit az iskolával is hadilábon állt.
Aztán a ’60-as években munkát keresve a Regátban kötött ki. Meg is nősült annak rendje-módja szerint. Néha írogatott is a nagymamának levelet. Az egyik alkalommal ezt írta: Mama, akartam küldeni 500 lejt, megkapta-e?
Szegény mama mindennap lement a pénzéért a néptanácshoz, ahová a postát szokták kihozni Udvarhelyről.
Egyszer megelégelték a falu méltóságai, hogy mindennap zavarja őket Deményné, és kérték, hogy mutatná már meg azt a levelet, amit az unokája írt. Akkor derült ki, hogy csak akart küldeni 500 lejt, amin persze jót mulatott a falu népe. Tovább »
Bajor Andor születésnapjára
nemrég épp téged emlegettelek
hogy humoromnál legyek míg lehet
bár végső soron az lenne a szép
ha mindig fújna fel a nevetés
és lebegnék míg érném az eget Tovább »
TUDOD, KI VAN ITT?
Karinthy bement egy üzletbe cipőt venni. Roppant kedvesen és figyelmesen szolgálták ki. A humorista keble csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy milyen népszerű ember ő. Egészen addig, amíg a kereskedő ragyogó arccal be nem szólt a feleségéhez az irodai üvegketrecbe:
— Tudod, ki van itt? A Böhm Aranka férje!
Színházi Élet, 1937/52 Tovább »
A családi orvosom kipatriálta magát Kandába. Helyébe egy P. nevű doki került. Elmentem hozzá EKG-ra, meggyőződni, hogy működik-e a motor, ugyanis van egy (kezelhető) magas vérnyomásom. No, illedelmesen köszönök neki. Nővér nincs mellette. Szépen fogad. Román létére magyarul beszélgetünk. Kérdezi: – Uram, a surmankója még áll?
Én mókás vénember vagyok, igyekszem mindig szinkronban lenni a
hozzám beszélőkkel. Tovább »
Egyik nyáron újra Pádison kötött ki Misi, egy volt tanítványával, aki egyetemi hallgató volt Kolozsváron, a műszaki egyetemen.
Fárasztó nap után, amelynek során nagy utat tettek meg a csodálatos karsztikus vidéken, bementek a menedékház éttermébe (kocsmájába), s egyik asztalnál jóízűen vacsoráztak, amikor asztalukhoz ült egy móc favágó. Tovább »
Két kofáné társalog a piacon. Az egyik azzal dicsekedik, hogy milyen ügyes a fia. A másik sem akar lemaradni, ő is dicsérni kezdi a sajátját:
– El se hiszi, drága Marcsa, hogy milyen rendes, komoly fiú az enyém. Olyan szorgalmas, jó volt az iskolában is, hogy a tanárok sírtak, amikor végzett… Aztán a munkahelyről is olyan szomorúan tették ki a főnökei, majd meghasadt a szívük… De most is úgy szeretik, azt mondja alelkem, az Istennek se akarják elengedni, nem akarnak megválni tőle…
– Ojjé. Hát hol van a fia?
– Vásárhelyen, drágaságom, a börtönben.
*
Károly bácsi egyetlen fia megházasodott. Nagy ihaj-csuhajjal megtartották a lakodalmat, majd az ifjú pár elutazott a tengerre. Ott szerették volna tölteni a mézesheteket.
Nemsokára képeslap érkezett. Károly bácsi olvassa, olvassa. Értetlenül csóválja a fejét. A lapon ez állt: „Kedves édesapám! / Megérkeztünk
szerencsésen. / Itt rossz az idő. / Egész nap a szobában / ülünk és gub- /
basztunk.”
Az öreg azonnal válaszol. „Kedves fiam! Az üdvözletet megkaptam,
köszönöm. Mindent megértettem, azt az egyet kivéve, hogy gub. Édes-
apád.”
Fábián Júlia (1971) tanítónő, Székelyvaja
*Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény). Juventus Kiadó, 2021. Marosvásárhely. Szerkesztette: Bölöni Domokos
Megtisztelve éreztem magam, – ahogyan bizonyára mások is, – amikor Dancs Rózsa tőlem is megkérdezte, hogy írnék-e a nemrégibben megérkezett általa szerkesztett Együtt a nyelvhazában – Belonging Through Language címet viselő kanadai Kalejdoszkóp folyóirat versválogatásáról. Tovább »
Pusztai Péter rajza