A harmadik rendőrörsön jártam már, nagyon nem akarták megcsinálni itt sem, a titkárnő egy nagy debella, ő eleve át se akart engedni, nyééééé, csészki! Mondom, némlúvi és most már, ennyi járattatás után enyhén ingerülten dugom az orra alá a cseh szöveget, Tovább »

Nálunk nincs semmi érdekes – hangzik el gyakran, mikor felvetődik a kérdés, hogy mit mutassunk meg idegenből érkezett vendégeinknek. A csíkiaknak kéznél van Csíksomlyó, a Szent Anna-tó, a Gyilkostó és a Békás-szoros, a Gyimesek, a szépvízi határőr emlékközpont és víztározó, télen Hargitafürdő… s nagyjából ennyi. Bizonyára ezeket a látnivalókat ajánlaná vendégeinek bármelyik csíkszentdomokosi is, ha váratlanul szegeznék neki a kérdést. Tovább »

Korunk Stúdiógalériában mutatták be a Kolozsvár Társaság nemrég megjelent, hiánypótló HázsongArt című kötetét.

A Kolozsvár Társaság két oszlopos tagja, László Miklós fotográfus és Nagy Béla helytörténész könyve a Házsongárdi temető száz művészeti alkotását örökíti meg. László Miklósnak a kötetben megjelent művészi szintű fényképeinek színe-javát a Korunk galériában is megtekinthetik az érdeklődők. A szerzők jelenlétében rendezett bemutató házigazdája Szabó Zsolt, meghívottja pedig Gaal György volt. A lejátszóra kattintva a Nagy Bélával és László Miklóssal készült beszélgetés hallgatható meg.

Forrás: A kolozsvári rádió honlapja

ÖRÖKÖLT CSEND

Hát verset írsz? Csak írsz, és mindhiába
hasonlít benned vershez a világ,
ha képtelen a szó is már magába
ölelni ezt a diszharmóniát,

hogy elrendezze valahogy magának
a véges élet minden kényszerét,
bár annyira, hogy meggyőzze a látszat:
a valósághoz méri díszletét. Tovább »

Vedd a szemem.
Nem akarom látni,
ami megmaradt belőlem.

Lana meséi

James Bond ült a hideg fagyos Északi sarkon egy jégbarlangban, és kedvenc italát kortyolja. Igen, az a bizonyos koktél, amit rázni kell, nem keverni. Az a bizonyos Vesper Martini. Gordosn’s gin, vodka, Kina Lillett keserű, amit addig kell jéggel rázni, míg kihűl. De gondolom, ezt mindenki tudja. A sarokban egy jegesmedve bundában egy hosszú comb nyújtózkodik, a bunda alól kivillanó vörös karmok egy Grande Anne pezsgős üveget szorogatnak. Tovább »

VIII. A siker titka
16.00-17.00

Jobb, ha az ember cikkírás helyett tudományos konferenciára jár. Régi eredményeidből összetákolsz egy posztert, egyféle tudományos tacepaot. Lejelentkezel, kiakasztod a számodra lefoglalt spanyolfalszerűségre, és otthagyod. Az első konferenciámon kora reggeltől késő estig ott feszítettem a poszterem mellett, ahhoz, hogy senki, de senki se méltattassa figye­lemre. Azóta gyorsan végzek a kifüggesztéssel, és percek múlva már a konferenciát rendező város látnivalóiban gyönyörködöm. Főleg a tűsarkon sétáló látnivalókban.
Azért olyan kicsi a fizetésünk, hogy minden különösebb lelkiismeret furdalás nélkül mehes­sünk, évente legalább egyszer, konferencia fedőnévvel álcázott potyakirándulásra. Ezt is az első főnökömtől tanultam. A helyzet azóta csak annyit változott, hogy akkoriban Szeged, Szófia és Moszkva volt a kirándulás célja, most pedig Madrid, San Francisco, avagy Tokió között lehet választani. Miként lehet ezt megkártyázni, azt Gábor barátunktól tanultam. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a skandináv férfiak irtóznak a konfliktustól. Lehet, hogy a túl sok béke puhította el őket, vagy csak valami enzimük hiányzik. Keményen kell fellépni, akkor rögtön megteszik azt, amire kéred őket. Tovább »

esőtől gennyes
őszi hosszú nap
ideget őröl
görget bosszúkat Tovább »

B’ÁBEL története

(Öninterjújúúú)

— Miféle újabb hóbör(g) ez, uram? Telve a standok bóvlival, és akkor maguk is: elő az izézmizét, s hajrá-hoppáré, humort a népnek, miközben az árak már a Most Blanc körül csomolungmásznak?! Hát mi ez?

— Ez nem hőbörg (mint: tuborg), ez csak az, aminek írja magát: a Népújság szórakoztató melléklete… Hogy láttunk már szórakoztatóbbat is? Hát persze. Van, aki azon szórakozik, ami másnak nem sikerül, úgyhogy kárörvendők kárörvendve versengjenek a b’Ábelért. Mitőlünk tellett volna többre is, dehát a keretek…a papír…a nyomda…Tovább is van, sírjak még?

— Oh, ne, ohne, f’Ordítsa komolyra magát és a szó(sz)t. Tovább »

Csoda a szó, mert az, amit jelent,
újjászülethet benne végtelenszer.
Oly időtlenné váltja a jelent,
hogy túléli vele magát az ember, Tovább »

Vig Emese: A sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor esete is azt bizonyítja, hogy az emlékezetpolitika és a giccsparádé kéz a kézben jár

Sepsiszentgyörgyi szoborpályázatról a Transtelexen
Forrás: ujhet.com

Szörényi Levente megtalálta az utat önnön politikai elemző énje felé. Most kinyilatkoztatta, hogy a kormánynak folyton pozsonyi csatákat kell vívnia, és hogy minket folyton kipécéznek.
Nem tudom, hogy csinálják a kétes rendszerek, hogy folyton a legdilettánsabb főket fogják ki, akik ennyire mélyednek a felületben. Annak idején Adrian Păunescunak is mindenről a szegény románok jutottak eszébe.
Persze lehet, hogy brüsszeli és washingtoni körök már most azon törik a fejüket, mit találjanak ki Magyarország ellen jövőre, hogy a magyar kormány ízeltlábú tagjait Lúdas Matyivá tehessék, s a szegény országot az „idegenszívűek” kezére juttassák.
Én azt hiszem, az egészben mégiscsak az a legszomorúbb, hogy megszólalt a házmester… Huizinga mondta, a fasizmus a viceházmesterek forradalma, holott szegény nem ismerhette Szörényi Leventét. Bánat eszi a szívemet.

Forrás: szerző FB-oldala

MUNKATÁRSUNK ÉS JÓ ISMERŐSÜNK, A GYERGYÓSZENTMIKLÓSON ÉLT GÁL ÉVA EMESE (1955-2022)december 11-én ÖRÖKRE ELTÁVOZOTT – OLVASTUK A PÉNTEKI HARGITA NÉPÉBEN.
Érzékeny, a nagy létkérdésekre figyelmező lírája ma erdélyi közkincs. Versei elérhetők a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcain, onnan válogattuk búcsúsoroknak is beillő szonettjét.

FEHÉR

Egyre távolodunk a horizonttól,
ahol lelkünk a fénnyel összeér.
A múlt, jelen, s jövő egyszerre tombol.
A szív kapál. A gondolat fehér.

Ami közel van, homlokunkra égett.
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz,
hogy parazsából szikrát hányt az élet.
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz. Tovább »

A Reichsbürger csoport

Az elmúlt szerdán rohamrendőrök szálltak meg több épületet Frankfurtban, és Németország más városaiban. A terrorelhárítók különleges egységei egyelőre 25 embert tartóztattak le, akiket azzal vádolnak, hogy az alkotmányos rend erőszakos megdöntésére készültek.

A magát Reichsbürgernek, azaz „Birodalmi polgárnak” nevező csoport vezetője Reuss herceg volt, aki egy 2019-ben nyilvánosságra hozott videó tanúsága szerint nem ismeri el a Német Szövetségi Köztársaság létét. Úgy véli, hogy ez egy báb-állam, amelyet Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy Britannia irányít. Szerinte Németországnak 1945 óta nincs legitim alkotmánya, ezért a német törvényeket nem is tartja magára nézve kötelezőnek, mi több úgy gondolja, hogy a polgároknak jogukban áll akár erőszakkal is leváltani a jelenlegi kormányt és kezükbe venni az ország irányítását. Tovább »

pihen a világ
nagy a csend és mély
nézd nesztelenül
vetkőzik az éj

nemcsak kezed szép
de mindened az
ruháid alól
átfénylik a tavasz Tovább »

Nincsenek díszes csomagok,
angyalhajas fa, kalácsillat,
se csengős három királyok:
ma csak a csend vallat. Tovább »

Hogyha azt kérdezed, hány óra, akkor énszerénységem azt fogja válaszolni, hogy épp rendőrségi feljelentést ír, csehül. És hogy CCSK meg CCSP certificate foglalkoztatja, az egyeteminél kissé húzósabb vizsgákra tanul. Az egyik 4 órás, utazni is kell, a vizsgaközpont Prágában található. Vagy Bécsben, mondjuk az közelebb lenne, de én lokálpatriótaként Prágát választom. Tovább »

Közismert a könyvnek mint jelképnek a permanenciája a művészetben. Hadvezérek bölcsességét, tudósok tudását, mártíromságra készülő szent férfiak hitét, Vénusszá átköltött ledér nők előkelőségét jórészt könyvvel fejezték ki a régi festők. Elég volt egy tekintélyes fóliánst vagy gyűszűnyi kötetecskét kézbe adni, hogy az erény a képen minden kétséget kizárólag megmutatkozzék.
A könyvnek ez a külső varázslata megszűnt ugyan, de mint népek és országok művelődési színvonalának a mutatója áll szilárdan, szimbólum-ereje alig csökken. Ezekben a napokban ismét a könyvre terelődött nálunk az országos figyelem. A lapok megírták, a rádió bemondta, a tévében is láthattuk: december elsején nyílt meg a könyv tíznapos ünnepe.
A sajtó rendelkezésére bocsátott adatok sokasága bizonyítja hazai könyvkiadásunk látványos fejlődését: huszonöt évvel ezelőtt például mindössze három állami könyvkiadó volt az országban, ma számuk huszonnégy. 1949—1971 között 153 007 könyv jelent meg, csaknem másfél milliárdos példányszámban; ebből 10 273 könyvet ötvenmillió példányban magyar, német, illetve szerb, ukrán és jiddis nyelven adtak ki. De talán a legbeszédesebb adat mégis a következő: 1971-ben Romániában tizenháromszor annyi könyvet vásároltak, mint 1951-ben! Ahol mennyiséggel van dolgunk, ott óhatatlanul felmerül a minőségi szelektálás kritériumának az igénye. De ebben az esetben kinek áll keze ügyében eszköz vagy módszer, amelyikkel megmondhatná, hány kellett és hány nem kellett a másfél milliárdból? Csak egy a biztos: jó könyvek mellett bőven akad olyan is, amelyikre kár volt pazarolni előbb a tintát, utóbb a nyomdafestéket. Egy könyvkultúra dinamikáját pontosan ki tudják mutatni a számok, a könyvek belső értékét, a lapjaink között rejlő csodát – soha.
A viszonylagos kiválasztás és megmérés dolga itt is az időé. S az idő szerencsére nagyvonalú. Egyetlenegy igaz könyvért elnézi ezer más, kevésbé igaz ágálását.
Ha megkérdezné most valaki tőlem, mit kívánok az elkövetkező negyedszázadra könyvesember kollégáimnak, magamnak, azt mondanám: kívánom, hogy az ország minden írni, olvasni tudó polgára találjon az ezután kiadandó könyvek között legalább egyet, amelyet olyan hittel tartson a kezében, mint azok a hősök a reneszánsz vásznakon. Vagyis, hogy mindenkinek legyen legalább egy kedvenc könyve. Amelyik nem elandalítja, szórakoztatja, hanem ellenkezőleg, nem hagyja nyugton. Kényszeríti, hogy újra és újra szembenézzen önmagával és lehetőségeivel, hogy értelmesnek, tehát bonyolultnak, ellentmondásosnak lássa a világot. Egyszóval az lenne jó, ha az elmúlt huszonöt év tapasztalataiból okulva, mindnyájan, akiknek közünk van a könyv születéséhez, a költő kérdésére: „Ment-e a könyveik által a világ elébb?” – így felelhetnénk: Ment. Minden bizonnyal ment.

Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.


Forrás: ujhet.com

A Romȃnia literarăban írtam arról, milyen bizarr kísértést hárít el szüntelenül az ember, ha olyan nyelvből fordít, amelyet majdnem olyan jól ismer, mint a magáét; előbb-utóbb átbújna a fordítandó „versanyag” nyelvi bőrébe. Miközben – mondjuk – magyarul írja újra a román verset, s a fordítás idegen anyagokkal fővő konyhájában újrakeveri, új nyelvi formába, miközben egy-egy sornak öt, tíz változatát fogalmazza át szabadon, olykor átbújna a láthatatlan zsinór alatt a másik területre, vagyis magán az eredetin változtatna, játékból, máskor az igaz vita hevében, máskor meg pusztán azért, mert a fordító birkózása az anyaggal szinte szerelmes testközelség már, s az ember a magáénak érzi-véli nemcsak a maga-írta, azaz lefordított változatot, hanem magát a verset is, a mintát. Tovább »