Az alábbi sorokat az az ember vetette papírra, aki gyakorlatilag megmentette az életemet. Budapesten, kamaszfővel, 1956-ban majdnem a villamos kerekei alá kerültem. Ő rántott vissza az utolsó pillanatban. Magyar nyelv és irodalom tanárom: áldott emlékű Fejér Miklós.Tulajdonképpen az ő hatására lettem betűvető… (Cseke Gábor)


***

Tanár úr, kérem, egy vallomással tartozom. Nem mondtam akkor igazat, jobban mondva, csak olyan féligaz volt, talán annyi sem. Sokszor szerettem volna megmondani, de mind halogattam. Utoljára a harmincéves találkozón, de akkor, 1963-ban, ha előállok e vallomással, akaratlanul panaszkodom is, hiszen tetszik tudni, akkor nem tanítottam, csak olykor-olykor álmomban. Úgy gondoltam, nem lett volna illendő zavarnom a tanár úr örök álmát ott, a brassói temetőben.
1933-ban történt, a brassói róm. kat. főgimnázium második emeletén, érettségi előtt. Még kötött az iskola, de már várt az élet. A tanár úr, az osztályfőnök úr, most már a nevét is ideírhatom, Kolozsvári-Sillye Béla magyar irodalomtörténetet adott elő. Tanterv akkor is lehetett, mert a tanár úr az óra második felében így szólt: „Az anyagot befejeztük, az irodalomtörténetet nem, mert az továbbíródik, s olyan új fejezetekkel bővül, melyek egykor számotokra is múlttá, történetté, élő történetté válnak. Rezignáltan fűzte hozzá: „Sajnos számomra már nem.” Tovább »

én mindig várom őt..

Minden nap
készítek
két kávé…
két reggeli..
két ebéd..
két vacsora….

Bálint Tibor prózájában a sok-sok anyajegyes uni­verzum, a lét és művészet egyetlen méltó tárgya: az ember.
PÁSKÁNDI GÉZA, 1966

1. Páskándi rendkívüli tehetségére az Ifjúmunkás-szerkesztő Majtényi Erik figyelt fel a szatmári Dolgozó Népben. A fiatal költő neki köszönhetően került – alig tizenhét évesen – a bukaresti ifjúsági hetilaphoz, ahol 1949 és 1953 között országos hírnevet szerzett magának. Akkori tekintélyére jellemző, hogy ő fedezte fel a nálánál négy évvel idősebb Kányádi Sándort a székelyudvarhelyi fémipari szakiskolában. A lap megszűn(tet)ése után Kolozsvárra került, és a Bolyai Egyetem bölcsészkarán felvételizett a magyar nyelv- és irodalom szakra, ahol Láng Gusztávval és Bálint Tiborral egy évfolyamon végezte el az 1953/1954-es és az 1954/1955-ös tanévet.i Tovább »

Folyamatosan vicsorgott a menekültek, a melegek, a hajléktalanok és mindenki ellen, de most hirtelen ráébredt, hogy Ferenc pápa Argentínában született, és Messivel együtt európai. Hacsak úgy nem…

Forrás: szerző FB-oldala

Üvegeffektus: Szerző fotója

Szitává szigorított hálóban
vergődünk: fuldokló apróhalak,
egyikünk sem szabadulhat,
nem rághat magának egérutat. Tovább »

a csend fölvert por az utcán
a harmónia gyolcsba csavart halál
a tél ágakon libegő zúzmara
a szó fagyott
a száj makacson hallgat
észrevétlen elriant a naptalan nyárvonat
vagonjaiban versek gondolat
az ember integet
arcot rajzol a gyolcsra a fájdalom

2022. december 15.

XIV. A technikai zseni
23.30-24.30

Pillanatig azt hiszem, hogy az ébresztőóra cseng, csak aztán jövök rá, hogy már idestova tíz éve a rádióra ébredünk. Feltápászkodom, kibukdácsolok a konyhába. – Tessék? – suttogom rekedt hangon a telefonba. – Igen, aludtam. – Kis szünet után megadóan felsóhajtok. – OK, OK, hozd át. Megértettem… persze… nem kell megköszönnöd.
A szobából ágy recsegése hallatszik, aztán megjelenik a Zasszony. Hunyorog a lámpa­fényben.
– Csak Sanyi volt. – Felveszem a születésnapomra kapott frottír fürdőköpenyt. – Beleszorult egy szalag ex-anyósa videójába. Őőőőő… holnap érkezik Magyarországról, és Sanyi nem szeretné, hogy az anyósa a videóban találja a kölcsön kazettát – magyarázkodom értetlenkedő arckifejezése láttán.
– Aki “technikai zseninek” mondja magát, annak ki kellene szednie azt a baszorult kazettát. – Bosszúsan legyint, még egy hatalmasat ásít, aztán visszafordul, behúzza maga után az ajtót.
Új sört pattintok. Most az egyszer joggal fortyant fel epéje, hiszen amióta kicserélte az elemeket apósom távirányítójában, Sanyi tényleg nem bír magával. – Én, aki annak idején egy villanykörtét sem tudtam kicserélni, most csengőket javítok! Egyesek szerint technikai zseni vagyok! – dicsekedett a múltkor. Tovább »

HALLOD, ANYU, A PAP BESZÉL…

Zöld György református lelkész emlékezéséből:
— Az első sokkot számomra egy mezőújlaki történet jelentette. 18 lélek volt a faluban, a templomban sohasem hiányoztak ötnél többen. Egyik vasárnap az előző heti ottjártam utórezgését mesélte egy asszony.
Apa, anya s a kisfiuk templomban voltak. Otthon az édesanya bekapcsolta a rádiót. A magyar szó hallatán megszólalt a gyermek: „Auzi, mami, vorbește popa“. Ezek a gyermekek már nem az anyanyelvükön álmodnak.

Bodolai Gyögyi: A Mezőség gyertyatartója (Részlet)
Népújság, 1993. április

XIII. A svéd szauna
21.00-23.30


– Micsoda nagyszerű érzés! – nyúlik el Ivar a bastu legfelső szintjén. – Nyolcvanöt fok, épp a legjobb hőmérséklet.
– Szóltam nekik, de nincs kedvük. – Göran behúzza maga után az üvegablakos faajtót. – Legalább nyugodtan megbeszéljük a meccset.
– Nincs mit beszélni róla – könyököl fel Ivar. – Nyertünk és kész! Az, hogy az utolsó labda éppen csak megnyalta az asztal sarkát, nem von le semmit a győzelmünk értékéből. Inkább azt mondjátok meg, hogy hová megyünk sörözni. Tovább »

Mi volt Emese álma? – kérdezi apját a gyermek.
Hogy magyarázzam meg? Döcögött
a szekér, láttam, látta az egész város,
echós szekéren utazott. Fenyves
vigyázta, fenyves virrasztotta. Tovább »

Parajd, 1897

Rózsikáéknál mindig cseng az üllő.
A titokzatos, néma temető
játszóhelyem.
Rengetegekből suhog a Küküllő.
A rengeteg titkát is ismerem,
van egy kilences flóbert-fegyverem
s jaj a madárnak, mely elém kerül.
S estefelé,
ha tízesztendős testem kimerül
s a lámpafénytől bágyad már szemem,
kék szajkók úsznak át a lelkemen. Tovább »

Csiki Zoltán a parajdi Áprily Lajos Általános iskola nyugalmazott tanára, 31 éve az Áprily Emlékház kinevezett mindenese, 1992-ben a brassói Áprily Lajos Főgimnázium világtalálkozóján tartott érdekfeszítő előadást Áprily Lajosról. Több könyv szerzője, nevezetesek: Parajd (1999), Rabsóné öröksége I (2006), Rabsóné öröksége II (2012), Rabsóné öröksége III (2016), Áprily Lajos és Parajd (2016). 2022. október 18-án sikerült elbeszélgetnünk Áprily Lajosról, a költőről.

(Bencze Mihály): Zoltán bátyám, meséljen az Ön múltjáról, fontosabb emlékeiről!
(Csiki Zoltán): 1944. október 31-én születtem, Nyárádgálfalván. Házunktól a második volt a mostani néptanács épülete, ami az egykori Szentiványi Mihály (1813- 1842) költő palotája volt. Köztünk volt egy nagy csűr, oda húzták a németek a tankokat, és a csűr árnyékában az üzemanyagtartályokat. Apámat meg akarták lőni, de sikerült elmenekülnie a palota pincéjébe, ahová rengeteg cigány költözött, és ott vészelte át a háborút. Anyám velem volt a 8-ik hónapban, őt nem bántották. Naponta lőtték a szárnyasokat a katonák, és anyám el kellett készítse ebédnek. A németek után a helyükre jöttek az oroszok és ukránok, nekik is kellett anyám készítsen. Házunkba telepedtek, itt volt a rádióleadójuk, aminek jelszava a „Róza” volt. Anyám sokszor mesélte a háborús éveket. Jött a rendszerváltás, majd egy nagyon mostoha helyzetet értem meg, mert apám, Csiki Gábor (1920. augusztus 1. -2010.) a Magyar Népi Szövetség aktivistája volt. Úgy halt meg, hogy 50 évig nem is láttam, mert ott hagyott minket, a négy gyermeket. Három nőtől volt gyermeke, négyen voltunk mi édestestvérek, a legnagyobb öcsém Csiki Gábor meghalt, Csiki Ferenc Csíkszeredában él, és Csiki Albert meghalt. Nyárádszeredában van az egyik féltestvérem Csiki Béla, apámnak egy másik nőtől egy fia és egy lánya született, Csiki Levente Szolnokon él. Óvodában Gálfalván jártam, a középiskolát Nyárádszeredában végeztem el, naponta négy km-t jártam télen-nyáron. Osztályfőnököm Kocsis István a számtant tanította, foglalkozott velem, de legtöbbet Kolumbán Réka fiatal magyar szakos tanárnőnek köszönhetek. Sokat olvastam, az olcsó szórakozást kerültem, ezt értékelték tanáraim is. A Kolozsvári Filológia Egyetem magyar szakára iratkoztam, de áthelyeztek a román-magyar szakra. Nélkülözéssel teltek a szép egyetemi évek. Mi a szegényebbek a Józsa Béla pincéjébe jártunk dolgozni, de a románok onnan is kitettek. Harmadéves koromban nyáron, Marosvásárhelyen az építkezésben dolgoztam, ami nehéz munka volt, és gyengén fizették. Rá egy évre a Nyárád-mentén vasúti síneket raktunk le, amit jobban fizettek, majd a Nyárádod köveztük ki, amit jól fizettek, felért két tanári fizetéssel.

(B.M.): Hogyan alakult az élete az egyetem után?
Tovább »

Lana meséi

Ki jő?

A nagy Duhaj felséges úr.

Üdv a királynak!

Honnan jössz, nemes úr?

Csatából királyom, legyőztük az ellent.

Fogadd hódolatom, népem nevében, mert megvédted őket a betolakodóktól. Tovább »

Privát hangulatok

Na most gondolja meg. Ülök itt a padon, és kilenckor a vizit. De kilencre érkezik a vőm is, ez a Ghibu. Ő hoz nekem ezt-azt, amire vágyom. Mert nekem már utolsó vágyaim vannak. Nem érti, ugye. Volt egy komám, kilenc esztendeig haldokolt. És most követeli a nyugdíjemelést.

Na, ez benne a pozitív. Elég furcsa, hogy ami idekint jó, vagyis pozitív, az ott benn, a kórteremben már végrendelet. Na, jön is a vejem, Szerusz, mă, tedd csak ide. S mondd meg, hogy vasárnap délkor várok ide mindenkit, éppen erre a padra. Meleg van, meleg van, hát ilyen a kánikula. De csak itt szabad dohányozni. Szóval itt legyetek: te, hát mondjuk, te csak a fuvaros leszel, de az anyósod, a feleséged és az az ákációs sógoricád is. Tárgyaljuk meg a dolgokat. Mert az sehol sem úgy működik, hogy gondolnak egyet, ő s a vőlegénye, hogy ekkor s ekkor; na, és ha én két nappal előtte meghalok? És pont fiksz az esküvő napján lesz a temetésem?!…

Ezek nem törődnek velem, szegény beteg emberrel. Amit a fejükbe vesznek, az szent. Még a papunkat is megkonzultáltam, Záhária atyát, hogy mi a helyzet. Azt mondta, olyan nem lehet egyházilag, hogy temessük az apát, és mindjárt oltárhoz eresszük a lányát meg a vőlegényét. Se fordítva; hogy, mondjuk, mindjárt az esüvő uán temetnek. Tovább »

KÁNYÁDI KÉZCSÓKJA

1992. július 25., szombat, Segesvár, Eminescu terem, Petőfire emlékezünk. A műsorban egy eladdig „szokatlan“ szám is van — igaz, semmi különös nem kellene hogy legyen benne, dehát… —, mégpedig egy tanítónő fellépése, aki Jebeleanu nagyszerű fordításában olvassa fel a Szeptember végén-t. Hatalmas tapsot kap, a terem minden rokonszenvét neki ajándékozza. Megtudtuk, hogy írogat is, a segesvári N. D. Cocea irodalmi kör vezetője, és Petőfivel való ismeretségét irodalomtanár nagynénjének köszönheti, aki a Gábos Dezsőék közelségében kedvelte meg a világszabadság költőjét.
Kányádi Sándor az első sorból hátra fordulva, szótlanul a kis tanítónő keze után nyúlt, és sokatmondó pillantás kíséretében, megcsókolta. Értékesebb köszönetet szép gesztusáért nem is kaphatott volna Ana Munteanu-Drăghici.

Forrás: Népújság, 1993. március 5.

XI. Tehén-rulett
17.30-18.30

– Anyuci telefonált, hogy útban van hazafelé! – közli Kisarnold. Kijön a konyhába, az asztalhoz ül. Két részre osztom a tegnapról maradt főzeléket, berakom a mikróba melegedni. – Göran is telefonált, fél hétkor érted jönnek, és felvesznek a sarkon.
Nem tudom, írtam-e már, hogy nincs autónk. Na tessék, egy (észak)nyugati, akinek nincs autója! Hogy mer az ilyen hazamenni, mihez támaszkodik majd szülővárosa kis utcájában? Talán majd a kapukulcsot fogja az ujja körül forgatni? És, hogy még nem is bérel? Na, jobb is, ha az ilyen nem mutatkozik otthon.
Az igazság az, hogy soha nem éreztem az autó hiányát. Amikor a szocializmus kezdett emberibb arcot váltani, eltűntek a Pobedák, ritkultak a Volgák és Moszkvicsok, helyüket Dáciák, Skodák és Trabantok vették át. Nekem egyikből sem jutott. Volt egy ötezres nyere­ménybetétkönyvem, de csak nem akarták kihúzni. Pedig nyerhettem volna… Tovább »

A napokban Kézdivásárhelyen jártam, egy kiállítást kellett megnyitanom a Vígadó patinás termében, s minthogy a tárlatot már délelőtt, nagyon hamar berendezték, bőven volt időm arra, hogy körbecsavarogjam a várost, ne csak a már helyreállított, szép épületeket, vagy a szobrokat nézzem meg, bejárjak néhány udvarteret, hanem azt is észrevegyem, hogy vannak olyan kis, szürke épületek, amelyeket mégiscsak érdemesnek találtak arra, hogy emléktáblával megjelöljenek. Tovább »

In memoriam Dsida Jenő

Az esztendő tizenkettedik hónapjába léptünk.
Tél közelít. Nyirkos hideg veszi körül a kocsárdi
vasútállomást. Bent a koszos váróteremben sokan
gubbasztanak a kopott padokon. A jegypénztár bezárt.
A büfében kimérték az utolsó féldecit. Péter, János,
Jakab, Máté úgy tesznek, mintha aludnának.
De nem alusznak. Fél szemmel figyelnek. Tovább »

December, mint annak idején, 1989-ben. Húsz kilóval és harmincegy évvel ezelőtt. Nekem is, mint annak idején a Kálvária utcai nagyanyámnak, Nagyváradon, minden „nagy” gondolatom a „kályhától” indul. Mikor egy kicsit elgondolkodott, azt mondta: a felszabadulás után… Nekem is sűrűn kezdődnek a mondataim, azzal, hogy a Forradalom után… Forradalom volt 1989-ben Romániában, pont ahogy 1944 őszén is felszabadulás volt, Erdély ezen részén. Istenem, milyen elszántak voltunk. Éjjel-nappal az utcán és a rádió előtt. Lógott a levegőben, hogy valami lesz, valami nagy dolog. Lett is. Tankok, páncélozott harckocsik, golyók, halottak is, de az út végén fények. Igen mi átéltük az eufóriát. Őrjöngve ölelkeztünk, mikor megtudtuk, hogy Ceausescu eltűnt. Román zászló volt a karunkon… Örültünk az új helyzetnek, mint nagyanyám a hitlerista tankok után, a szovjet katonáknak. Hittük, hogy a boldogulásunk egyetlen akadálya a diktátor házaspár. Hittem, hogy következik a nagy elszámolás. Verseny lesz és megszűnik a Párt egyeduralma. Ez a hitem sokáig tartott. egészen január kilencedikéig. (De ez egy másik történet.) Azóta eltelt az életem… Tovább »

X. Térítési kísérlet
17.15-17.30

A centrumban nagy a nyüzsgés. Tejet és kenyeret kéne vennem. Buszom három perc múlva indul, nincs időm bevásárolni. A dúskeblű hölgyekkel díszített címlapokat nézegetem a Pressbyrånak nevezett trafik kirakatában.
– Hejszán! – köszön rám valaki. – Felkapom a fejem. Jóképű fiatalember áll előttem. Nem a szomszéd házból láttam kimenni a minap?
– Hej! – Barátságosan rámosolygok. Ilyen sem fordul elő minden nap az emberrel. Ha valaki megszólít az részeg, nagyon öreg, vagy külföldi.
Bemutatkozik. Svennek hívják. Diák, orvosnak készül. Viszonzást várva néz rám. Fogalmam sincs, mit akarhat.
– Arnold – nyújtom a kezem. – Nős, egy gyerek… Tovább »

Előbb volt a férfi,
ki asszony által lett az, aki,
mert benne lelt fészekre
eleven hús-vér képlete
s lett testté a fiú. Tovább »

Alszik a medve, alszik a cserény.
Csak egy éhes kis őzsuta matat
párálló, kékes orral és serény
patákkal a szikrázó hó alatt.

Alszik az erdő, alszik a fenyér.
Sok idő van még hátra tavaszig.
Alszik a hegy, párnája hófehér,
s rongyos felhőkből egyre havazik,

Folytatás a Népújság friss számában

SZOVÁTAI HÍRMONDÓ

A SZERKESZTŐ BÚCSÚCIKKE

Amióta ezt a lapot szerkesztem, írom, mindanynyiszor a vezércikk maradt utoljára. Azért is, hogy már lássam a betördelt anyagot, a nyomdakész oldalakat, s valamiképpen azzal kapcsolatos témát válasszak hozzá. De azért is, mert úgy szerettem, hogy előbb a neheze legyen meg, a vezércikket a végén percek alatt „kirázom” majd.
Most is a végére hagytam, pedig ezúttal nehezen gyűlnek a sorok. Keresem a szavakat a búcsúzkodáshoz, mert ez a cikk most az lesz.
Az utolsó vezércikkemhez értem, s nyilván az utolsó lapszámhoz. Ezzel én befejezem. Bár írhatnék róla, hogy ki viszi tovább! Nem tudom. Tovább »