Két pohár vodka közöttÚj világrend határait festik,Mint ördögöt a falra.

Még szerencse,hogy éjek múltán,ablakot nyithatoka kinti hangoknak,egyébként megfulladnéktárgyaim hadovájától-mert története van mindüknek,

Lassan, mondhatniidőterhesen lépegetni,füt-fát megcirógatniegy-két szóval,tiszta mosollyal,mint a tavaszi nap,parti szellő,mint nagyanyámvasárnap reggeltemplomba menet.

Miért folyton tolakodni,élre törni,elgáncsolni,könyökölni –Mind térdre rogyunkegyszer ott,csillagközelben,ahogy az a KÖNYVBENmeg van írva.

Én már oda jelenültem,hogy csak bambulok magam elé,nézek egy pontot, melyet jó idejekitettem a MINDEN mögé,

Nem ismerünk a saját,ránk szabott testterünkre-felnézünk s túnik, hogy jön,közeledik az est,

Láthatatlan súgólyukakbóláramlik a folyamatos megvezetés:immár nikábos nőket festünk,arctalan szépségeket,de csupasz bőrükön átsejleneka szexualitás delejes öbleiés közérthető nyelvre fordítjáka MÁS valóság rejtelmeit,

(A Magyar Költészet Napjára) Valaki megteremtett bennünket,(vagy csak életben hagyott)pacaként lapító pontokat,keszeg zárójeleket,hajukat lobogtató,labdaorrú kérdőjeleket,

Fiam, most már el kellengednem kezed,hiszen hűlt-merevs vértelen lett tested,szemed fénye,mint lehullt csillagégmezőkből szökve,immár semmi-anyag.

Ott ülnek ketten, négyen,néha hatan is, napszaktól függően,a nagy, zöldposztós asztalnálés osztják a Földetakárha kártyalapokat:kinek a pap, kinek a papné.

Hogy lenne egy párhuzamosom?Persze. Mindig is volt.Mert ha jobbra tértem,Ő rögtön követett,De csak hogy orrom alá dörgölje:Balra is lehetett.

Megyek, mint annyiszor,egyazon úton, ugyanúgy.A házak sárgák, zöldek, mint máskor is,esetleg plusz-minusz néhány szépséghibaa tűzfalakon, cserepeken,

A NAP ÖRÖME Most kaptam kézhez legfrissebb kötetemet, mely a Családfám és árnyéka címet viseli. A könyv családi emlékeket és tárcákat tartalmaz, a brassói Pastel Kiadó gondozásában.Ha valakit érdekel, privátban megbeszélhetjük a részleteket.Ízelítőül ide másolom a könyv előszavát.

Feldarabolódott az egyetlens most a való ezer képe csapódik sok ezerszeraz élés mellé vagy éppen szemközébe.Emlékszel-e még ezelőttre,a korlátok előtti időkre,mikor még volt anyanyelven érthető világs nem dívott a törvényes szájkosár?

Váltanom kell, ha már ilyen szűk lett a köztérs levegőtlen még a templom hajója is –kiútra jutni, ha már a havazás iskeresztbe tesz reggelre kelveés lépni terhes a láb, a derék.

Megszólnak, sőt gyakranegyféle művi kirakóssehova sem pásszolóelemének bélyegeznek,

Hírek lövedékei ütköznekbőrünk fehér falánfélreérthetetlenül.

Előbb a tűsarkat kellett feladni,majd a túl rövidet, túl szűkets a tiritarkát.

Frissen kilépni, aztán átlépnia soron következőn is –lehetőleg nem megadnicsak átadni magad egy újszülött áramlatnakés szembemenni törmelékével,

Szívem négyüregű csapdájábanvergődik az anyai vér.Mi van ha holnap már ott leszekbesorozott gyermekem nyomában,

Egy ideje már csak két szálon fut minden társalgás, ha netán összefutok valakivel, vagy –horribile dictu- meglátogat egy-egy rokon vagy barát: a covid és az orosz-ukrán konfliktus:– Hallottad? X-et is levette lábáról a vírus, de nem az a pár napos: egy-két tüsszentés, kevés nátha s aztán kész. Neeem ! Úgy hallottam, hogy intubálták is. Szerencséje […]

Kigyúlt a hajams a lenge ingemkék-pirosan lobogott.Bőrömön talpigkúsztak a lángok,mire elhaltakaz utolsó hangok.

Évek óta tudom, hogy kővé válnak –legtöbbször álmatlanul töltött éjszakák utánérzem, hogy már nem teszi a dolgátvalamelyik szervem –kialudt, elsötétült, mint tévé monitorja, ha lenyomod a piros stopgombot.