Felszisszenések

Útban a diszpenzár felé, vagy jövet onnan, szintén becsengettünk a házakhoz. Egyszer szembejött velem egy hölgy: „Deci tu ești ăla, împuțitule!” Átszaladtam a túlsó oldalra.
Vagy inkább csirka volt, nem diszpenzár. A mai háziorvosi rendelőnek felelt meg, hosszú sorokat álltunk, illetve ültünk taknyosan és köhögve, míg Chețanu vagy Albu doktor nénire vártunk, de később aztán érkezett Handra-Luca Ana is, meg egy másik fiatalabb. És ha kórházba kerültem, hiszen gyakran kerültem beléjük, akkor Avram doktor bácsi várt. Tovább »

ó a virágnak
öntudatlan fakadnak szirmai
széles mosolyra bomolnak
tapsolnak a holnapnak Tovább »

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Méliusz József: Az illúziók kávéháza

(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971. Szerkesztő: Botár Emma. Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. Ára: 13,50 lej)

Amikor megismertem, 62 éves volt és az Írószövetség alelnöke. Én éppen a fordítottja: 26 és névtelen. Ő nem tudta, hogy rajongtam az írásaiért, amelyek az Előrében, a Hétben, az Utunkban jelentek meg és mindig valamiféle bűvészmutatványoknak tűntek számomra, ahogyan olyannyira szabad asszociációkkal, bravúros stíluseszközökkel képes volt bennük ötvözni múltat és jelent, Erdélyt és a világot, nemzetiségi tudatot és európaiságot és mindeközben megtalálni az emberség, az emberiesség, a humánum legfontosabb értékeit. Tovább »

mintha beprogramozták volna
játékaimba a hasznos sejthalált
műanyagtárgyaim felülete már
ragacsos oszlásnak indult Tovább »

Önérzetes nem áll szóba senkivel. Mosolyog a masinába, mindenütt ott van. Sok savanyú pofa között fénnyel lebegő kísértet. Mondható, a kép alapján: milyen ügyesen konzerválta magát, föl sem ismerni, hűha.
Na ja, ki tudja. Manapság annyi minden. És mennyi semmi is. Tovább »

szemébe nézel
amikor elfogynak a szavak
megállsz szépen lassan
csak egy pillanatra csupán Tovább »

Nekem elég volt a legutolsó nap,
persze volt számtalan legutolsó nap.
A szempontok, a rálátások
eszméletlen zűrzavarában Tovább »

Neumann János (1903–1957) Budapesten született. Édesapja, Miksa, aki a Magyar Jelzálog- és Hitelbank igazgatója volt, 1913-ban nemesi címet kapott, és felvette a margittai előnevet. A fia így lett hivatalosan margittai Neumann János, későbbi külföldi tartózkodása idején a John von Neumann nevet használta. Tovább »

„A kutyák embernek képzelik magukat. A macskák Istennek.”

Felfirkálta, szerk. ÁHU

(Régi lapok érdekes írásaiból)

A franczia katonaság táborát a zuávok (afrikai öltözetű franczia katonák) elmés ötletei és furfangossága szokta leginkább felvidítani. Ilyen zuáv elmésséget hirdettek minap az újságok, a melly röviden ebből áll. Egyszer a franczia előőrsök (fórposztok) szokatlan mozgalmat vesznek észre a szebasztopoli muszka helyőrségben, mintha erősítést kaptak volna. Nem tudták a francziák mire vélni a dolgot, s hogy bizonyosat tudjanak, elhatározták, hogy bármi áron el kell fogni egy muszka előőrsöt, a kit azután kikérdezzenek. Tovább »

(Álomélet avagy életálom)

Álom ez az élet, ha visszanézem,
álom, melyből folyton fölébredek,
mindig visszaalszom, vagy fölidézem,
mint foszló képgomolyt a reggelek. Tovább »

Ötévnyi hall­gatás után nagy­regénnyel je­lent­ke­zett Lőrincz György, a szocio­gra­fi­kus érzéke­nységéről is­mert, műve­i­ben az erdélyi ma­gyar társada­lom aktuális problémáival fog­lal­kozó, Székely­ud­var­he­lyen élő író. Ma­gyar sors­regénye* a Tri­a­non gyer­me­ke­i­nek örök hányódását, identitásuk szétszóratását mu­tat­ja be; a han­gu­lat mégsem re­zignált, mert e szétszóratás egyféle ol­va­sat sze­rint meg­sok­szo­rozódást is je­lent­het. Tovább »

kockás pokróc alatt
aludnék gyermekként
frissen gyalult tolltartók
enyhe gyantaszaga Tovább »

Az értelmes elmúlás tagadja a vágyat.
Azon a kora estén,
a Somostető lábánál, a Trébely alatt, ismerős
fák lombja közt kerestem távoli időkből
szerelmem asszonyát. Tovább »

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România

(Editura Sport-Turism, 1976. Redactor: Eugenia Vişinoiu. Tehnoredactor: Ion Petre. Preţul: lei 14 )

Kétezer után néhány évig besegítettem a PRO TV-nek. Több reklámot ugyanis térségenként terjesztettek, ezeket kellett bejátszani. Feri dragă – csicseregték a bukaresti marketingesek, akik a lányaim lehettek volna, de hát ők ezt nem tudták. És mindig megkérdezték: Szekedi cu kappa şi cu igrec la urmă? Şi Ferenc cu kö-zö? Tovább »

Ő volt az a matróz, aki észrevette az árbockosárból – amire már epedve, türelmetlenül vártak –, s kiáltotta: – Föld! Föld!…
– Hogy ujjongtak akkor a többiek odalenn a fedélzeten! Még a kapitány is! Térdre vetették magukat, s imádkoztak; tikkadtan, püffedt nyelvvel, rekedten suttogták a hálát. Ő meg örömkönnyeivel küszködve és dagadó kebellel mindegyre csak kiáltozta: – Föld! Föld!… Tovább »

nemcsak a hatalmat
az embert is
azt az uralkodói gesztust
amivel bír afölött, amit tud
nem csak eszmét keresünk
amihez csatlakozzunk Tovább »

Legyünk barátok, mondanám Konrád Györgynek,
nyújtanám kezem kézfogásra,
hiszen olyan jól ismerem, mióta
a Látogató hozzám is eljött,
no nem magától, nem is véletlenül, Tovább »

Laskát mindig elszomorították a népe fogyására vonatkozó adatok. Hogy Magyarország lakossága 1990 óta folyamatosan csökken – annak ellenére, hogy az elcsatolt területekről szép számban vándoroltak be „hazavágyó” nemzettársak. Hogy Erdélyben tíz év alatt háromszázezerrel lett kevesebb a magyarok száma, s hogy a Vajdaságban is, jaj! Hát mi lesz ezzel a parányi néppel? Valóban alkonya közeledik? Tovább »