Egyszer majd mindannyian hazamegyünk: lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet, csontjainkról az idegen göröngyöt, szemhéjunkról az odadobott fémpénzt, csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát. Porunk felszáll és Kelet felé lebeg, odvas szívünkben felsajog a honvágy, és sárral betömött fülünkbe belemar trombita-élesen egy új feltámadás. Forrás: Brassói Lapok

Odaát Párkáink most új sorsokat szabnak, átsző mindent lassú tér-idő — gránitlapba vésett fogadalmak, véletlenbe botló kockakő.

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben mint mosolyok a görögdinnye száján mint levegő a felfújt alkonyatban

Állsz még a vártán titkok néma őre bár kifosztottak menekülő évek a kortalanság konok küszöbén ráncolt ruháját adta rád a lélek

Anyányi csend a percnek puhasága az oltalom mit karjaiban érzel az alkalom mely ritka és galád

Tömbház-magányból nem látszik az ég: elérhetetlen szintje a világnak, csend magasából ránk omló ködök angyalok fürtjét érinteni vágynak.

Nyelved alatt az ízek bársonya hiába mennél vízért máshova szóért szomszédba sorsért halálba létednek értelmét keresnéd hiába

Lábaid elé lomha csendek komondor testtel heverednek, kályhádban szikrakölykök laknak, fény-kukoricát pattogtatnak,

Még áldott esték köszönnek reánk, mert mi adunk most értelmet a szónak, mint gyermekünknek, mi adunk nevet, és elbocsátást minden meghalónak, hogy hagyjon bennünk szép emlékeket.

Kapui Ágota: Odaát Párkáink most új sorsokat szabnak, átsző mindent lassú tér-idő – gránitlapba vésett fogadalmak, véletlenbe botló kockakő.

Elengedted szűk esztendők vándorbotját – a kopogtatót.

A hegyeim… A hegyeim pompás fekete mének… Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek, Sarkallja őket füttyös éjszaka.

Volt… hogy lehet leírni ezt a szót arról, aki élt még az előbb, akivel beszéltél, még függőben volt egy sereg téma, kibeszéletlen, soha nem jutott idő rá, mert rohantunk mind a ketten három éve ismertem meg őt

A tűnt időt az ízek hozzák vissza a mádlenek * s a sózott aromák

Perc vagyok a véges könnyűségben, létezem csak, szerelemtől váltan, pillanat a felezett időben, pőre szó, a lélektől ruhátlan…

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben mint mosolyok a görögdinnye száján mint levegő a felfújt alkonyatban mint lábadon a friss szúnyogcsípés

Csak az elszenvedett diadal csak a felemelő kudarc csak az enyhet adó fájdalom

Lelked terhét hordozom lánctalp túrta dombokon délre húzó madárcsőrben célra tartott puskacsőben olajággá változom

A mélyből jöttünk mind, mi lelkesek, mint mocsár vonta barmok úgy halódunk, a bugyrokból a múlt még földereng, s a fájdalomtól elnémult a torkunk —

Két személyes névmás egyik te másik én kik egymás mellett ülnek a világ peremén

(a kommunizmus áldozatainak emlékére…) Idegen tájak vonszolnak téged testeden vasfüvek ütnek lyukat bordád közt puskatus ontja a véred kihúznak alólad minden utat

Ha szeretsz valakit, mellétemetkezel, hozzábújsz örökre a nagy diófa alatt. Ha csodálsz valakit, rajta legelteted tekinteted szelíd bárányait.

Kérlek, többé ne látogass… álmaimban se vigyél magaddal ismeretlen városok ismerős szobáiba,

szenvedjük egymást e létben párnába fúlt sóhajok perceg a fában a féreg széklábban rúgás sajog

Valahol Kelet s Nyugat közt félúton valahol a csend és a zaj mezsgyéjén a múlt kapuján túl a jelen küszöbén