Nyelved alatt az ízek bársonya hiába mennél vízért máshova szóért szomszédba sorsért halálba létednek értelmét keresnéd hiába

Lábaid elé lomha csendek komondor testtel heverednek, kályhádban szikrakölykök laknak, fény-kukoricát pattogtatnak,

Még áldott esték köszönnek reánk, mert mi adunk most értelmet a szónak, mint gyermekünknek, mi adunk nevet, és elbocsátást minden meghalónak, hogy hagyjon bennünk szép emlékeket.

Kapui Ágota: Odaát Párkáink most új sorsokat szabnak, átsző mindent lassú tér-idő – gránitlapba vésett fogadalmak, véletlenbe botló kockakő.

Elengedted szűk esztendők vándorbotját – a kopogtatót.

A hegyeim… A hegyeim pompás fekete mének… Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek, Sarkallja őket füttyös éjszaka.

Volt… hogy lehet leírni ezt a szót arról, aki élt még az előbb, akivel beszéltél, még függőben volt egy sereg téma, kibeszéletlen, soha nem jutott idő rá, mert rohantunk mind a ketten három éve ismertem meg őt

A tűnt időt az ízek hozzák vissza a mádlenek * s a sózott aromák

Perc vagyok a véges könnyűségben, létezem csak, szerelemtől váltan, pillanat a felezett időben, pőre szó, a lélektől ruhátlan…

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben mint mosolyok a görögdinnye száján mint levegő a felfújt alkonyatban mint lábadon a friss szúnyogcsípés

Csak az elszenvedett diadal csak a felemelő kudarc csak az enyhet adó fájdalom

Lelked terhét hordozom lánctalp túrta dombokon délre húzó madárcsőrben célra tartott puskacsőben olajággá változom

A mélyből jöttünk mind, mi lelkesek, mint mocsár vonta barmok úgy halódunk, a bugyrokból a múlt még földereng, s a fájdalomtól elnémult a torkunk —

Két személyes névmás egyik te másik én kik egymás mellett ülnek a világ peremén

(a kommunizmus áldozatainak emlékére…) Idegen tájak vonszolnak téged testeden vasfüvek ütnek lyukat bordád közt puskatus ontja a véred kihúznak alólad minden utat

Ha szeretsz valakit, mellétemetkezel, hozzábújsz örökre a nagy diófa alatt. Ha csodálsz valakit, rajta legelteted tekinteted szelíd bárányait.

Kérlek, többé ne látogass… álmaimban se vigyél magaddal ismeretlen városok ismerős szobáiba,

szenvedjük egymást e létben párnába fúlt sóhajok perceg a fában a féreg széklábban rúgás sajog

Valahol Kelet s Nyugat közt félúton valahol a csend és a zaj mezsgyéjén a múlt kapuján túl a jelen küszöbén

Vén december éjszakája, benne csend ül, szó se rebben, zárlatos a szívem tája, bánts most kíméletesebben!

A karácsony a csendek csendje, imáink rendje, szánalom, e zsoltárhangú éjszakában a télnek súlya vállamon.

Úgy elszelelt ez a karácsony is mintha itt se lett volna és vitte lelkünkből szakadt reményeinket

Több vagyok még sejtek halmazánál több mint részek egysége: egész több vagyok mint mikroszkóp magányom de a teljességből hiányzik a rész

Kikönyököl a semmibe ki öl ki csal ki ellenáll ki ott köröz a föld fölött s alant a csönd hatalma vár