Létay Lajos: EGY LÁNNYAL A BUSZBAN Oh, hisz én nem Téged szeretlek, csak tündérbokrát szép nevednek, hívhatnának akárhogy, bárhogy, az bódít el – fiatalságod. Most döbbentem rá erre, mostan, e nyárba fúlt őszi napokban,

Általános az a hit, hogy egy kép belső örömből, egy belső vágyból születik, s a mű egy vitális életérzés kikívánkozása a lélek mélyéről. A mi esetünkben ez teljesen másképp történt, úgy éreztük, hogy a dermedt borzadálynak, a megjegecesedett álnokságnak, különleges függönyeit eresztik elénk, perverz élénkséggel és üde kétszínűséggel. Valósággal úgy éreztük, hogy az emberi értékek […]

A díj megtalálta a szerzőt Sokáig kereste – a spanyol “periféria” (Latin-Amerika) mintha kívül esne az északi (svéd) akadémikusok látókörén. Mario Vargas Llosa perui író is (a földrészen hatodiknak nyerte el az irodalmi Nobel-díjat) jóval előbb lett világhírű, mint díjazott – hasonlóképpen járt Pablo Neruda vagy Octavio Paz.

Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-odaigazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének – az egész pedig alig néhány sor! -, az Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.

Az ősz biztos jele: szedegetem a diót a fa alól. Nincs olyan sok, mint egy éve, és igen aprók – néha már-már nevetségesen picikék -, mert pont akkor, amikor növekedésnek indulhattak volna, nagyon hideg volt. Viszont egészségesek. A kert tele van gombákkal. Háromfélét számoltam össze. Persze egyikhez se merek hozzányúlni, mert amennyire ismerem a gyógynövényeket, […]

In memoriam BOKOR ILDIKÓ …hogy nekem nem levelet kell írnom ceruzával, tollal, számítógéppel, amit majd jót mulatva, hangosan kacagva olvass fel vendégeidnek, barátaidnak, de döbbent komolyságú emlékezést, mire is? hogy milyen voltál, hogy milyenek voltunk akkor, azon a koraőszi estén, ott a Continental szálló teraszán, előttünk egy-egy pohár vörösborral, felhőtlen beszélgetésbe merülve, amikor, hátradőlve a […]

(Elekes Ferenc kisregényéről) Régóta őrzöm e kisregény címlapjául és egységes képi motívumául választott képet. (A zsák most végre, annyi év után, megtalálta a foltját…) Még aktív szerkesztő koromban került hozzám, a múlt század kilencvenes éveinek végén, egy osztrák fiatalember akart lapunknak, a Romániai Magyar Szónak kedveskedni vele – azt remélte, hogy jó pénzeket kap majd […]

(Adalék a Kecskerímek honfoglalása c. rövid esszémhez – lásd itt) A kecskerímekről olvasható szakirodalom mindössze néhány mondatos, és azok a meghatározások is, amelyek megbízhatóbbaknak tekinthetők, ellentmondanak egymásnak, és –szerintem – egy fontos ismertető elem hiányzik belőlük, még azokból a meghatározásokból is, melyek a legtökéletesebb, legelfogadhatóbb kecskerímekkel szemléltetnek.

(Előrebocsátom: NEM szexuáltechnikai, csupán nyelvi fejtegetések következnek. Ráadásul kissé elvontak. Azért talán élvezhetők… És: bizonyos szavakat tudatosan a normától eltérő helyesírással használok. Sorry) Különösen a tanultabb nyelvészektől kérek elnézést – félamatőrként esetleg régi nótát pengetek, netán mellényúlok valaminek vagy nem jól értelmezem – semmiképpen sem ártó szándék vezet, csupán a végtelenül gazdag és nekem annyira […]

Elém jött emlékeimben Joe (Dzsó) – ahogyan az egyetemi kollégiumban hívtuk. Ez a „bentlakás” egykor vendégfogadónak épült, de laktanya is volt hányatott léte során – fönn volt a budai hegyekben, a Mátyás királyunkat idéző egykori vadaskertben, a Fácánosban (hivatalosan a Béla király-úton). A (Hild József építette) Fácán fogadó a magyar művészek nyári törzshelyének számított, a […]

Valamikor gyermekfejjel a művészetről álmodoztam, magasra tört a láng, lázban égett a röpködés. Izzadtam heves napsütésben, áztam komor felleg alatt. Szárnyaltam szivárványos ég alatt. Válogathattam az alternatívákban: menni vagy maradni. Induláskor nem működtek az útjelzők.

Te Halál, hát mégis csak bekopogtattál szegény Utassyhoz, pedig ő korábban hányszor, de hányszor megszólított, felkért, megidézett! Hányszor magához engedett volna, de Te nem, hagytad kéretni magadat, amíg aztán ő is meggondolta magát. Gondolom, azért nem szívóskodtál, mert tudtad, hogy Te is teremtő, mindenható vagy, aki akkor és úgy rendelkezik fölöttünk, mint egy negatív gondviselés.

„A hideg bekövetkezett, hatalmas hó esett éjszaka, egyes, pesszimizmusra hajlamosabb verebek megfagytak.” Nem mondja a szöveg (A fa-tanácsos), pedig benne van: a verebek olyanok, mint az emberek. Olykor némelyikük hajlamos a pesszimizmusra. Nem mondja a szöveg azt sem (pedig benne van), hogy az emberek (olykor egyik-másik, természetesen) olyanok, mint a verebek. Két lábuk van, szürkésbarnák, […]

Ezúton követem meg barátomat, Andrassew Ivánt azért az általam valamikor szellemesnek vélt csipkelődésért, amivel az ő haiku-kötetére tett nyilvános vállalását fogadtam, tavaly július végén. Most, a nemrég vele készített interjú után megértettem, bár a legkisebb utalást sem tette rá, hogy jókora otrombaság volt részemről az a bökvers, amivel a blogján tett bejelentést nyugtáztam.

Blogjában panaszkodik egy pesti hölgy, hogy nem tudja, mit kezdjen a fölhalmozódott könyveivel. Takarítónőt hívott, aki meglátván a mennyezetig érő könyvespolcokat, fölsóhajtott és jajgatott, Istenem, ezeket mind le kell porolni ? A morcos hangulatú férj rászólt a takarítónőre, hogy nem jajgatni hívták, hanem takarítani.

Ha szabadságon vagyok, akkor is lelassulok, ha nem akarok. Mert elszakadok. Amúgy is, lassan de biztosan. Vannak részei a világnak, amelyek itt vannak mellettem, de már csak, például képekről értesülök arról, hogy egyáltalán léteznek. Mikor megyek én már el egy diszkóba? Nem, mintha vágynék, de van abban valami szorongós, hogy ezekből a világokból már örökre […]

„A fájdalom az utolsó, halhatatlan gyümölcse az ifjúságnak.” (René Char: A törékeny kor) A dombon nemcsak egy kápolna fehérlik, de egy halott lány emléke is, bazsalikomillat lengi körül. (Csapdába estél, lelkiismeret – lehet, hogy harmincöt-negyven esztendővel ezelőtt már?)

A sötétedő ház, midőn alaktalanul omolnak egymásra a szobafalak törékeny csendjét képzetekkel kitöltő ortopéd árnyak, a felfokozott állapot, mely gyermekkorom estéi előtt megborzongatott és sejtelmek elérhetetlen dimenzióival bűvölte tekintetem; mikor már gyertya sem sercegett, de a hatalmas, nem is a doh, inkább a régmúlt szagával fojtogató szekrény mintha füstölgött volna.

Tizenhét-tizennyolc éves fiatalok, kezdő, első verseinket publikáló marosvásárhelyi költők voltunk (Szőcs, Hodos, Komán), akik a Piros Rózsa cukrászda asztalánál szórakoztató verseket faragtunk. A rímhívó szó és a verssor szótagszámának ismertetése után betűrtük, titkosítottuk a versmondatot, és a törzsasztalnál ülő, soron lévő játszótárs versmondatának rímfelelője páros rímet kellett hogy alkosson az előző verssor rímhívójával. Az elkészült […]

„S ő maga… ahogy ott megkönnyebbülve feküdt.” (Rilke) A továbbélés ösztöne hadat üzen minden részvétnek – egy idő után az önsajnálatnak is. Orvosi fölismerés, hogy a beteg képes megváltani önmagát (lehet, hogy csak ritkán) – sebészorvosé!; mégis mulatságosnak tetszik utólag a más szájából elhangzott vallomás, miszerint – ,,a kilátástalanságban, életem holtpontján – vitalitásommal, tartalék energiámmal […]

Vannak, akik Próteusznak, középkori képíró szerzetesnek, krónikásnak, poeta doctusnak, örök ellenzéki ellenállónak nevezik Lászlóffy Csabát, aki éles bajonettjével, a szóval, barikádok felett köröz.