Lúdas Matyi Döbrögi elvette a Matyi ludait, mondván, hogy madárinfluenzások. Te beszélsz, te koronavírusos ökör?!, kérdezte a hetyke legény, mire Döbrögi ráküldte a rohamrendőröket, és megverette gumibottal. Egy korrupciós perben vizsgálódtak ellene, de még nem találtak bizonyítékot, mert csak vagy tizenkétszer adott kenőpénzt, hogy megkapjon néhány autópályatendert. Igaz, autópályát is épített két kilométernyit. Ha már […]

A Mire jó?-kérdésre az irodalom is szereti azt válaszolni, amit a matematika, hogy semmire. Se oka, se célja. Rendben. De akkor mintegy mellesleg kiderül, hogy elvont algebrai megfontolások közvetlenül használhatók a hírszerzésnél, a titkosírások megfejtésében.

Ferencz Imre (1948) legújabb, Haladék című könyvének (Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2019) borítóján a gyimesi Antal Imre (1944-2017) festményének egy közelképbe hozott részlete látható: egyetlen síkba ültetett, erőteljes, összegző, lényegre törő színek és formák, különösebb átmenetek nélkül, olyan elvonatkoztató és expresszionista festészeti módban, amelynek láttán képei mellett senki nem tudott elmenni közömbösen.

Kőmíves Kelemenné Kelemen elment pénzt keresni, mert anélkül nem tudták volna kifizetni a részletet, amit felvettek a Raiffeisentől. Tizenegy másik férfival robogott el, a felesége úgy siratta, mint a záporeső, miközben a hűvös terepjáró csak távolodott. Valami kormánypárti polgármesternek mentek meszelni meg vakolni, az kígyót-békát ígért nekik.

A ma embere már régóta nem vágyik életüket áldozó hősökre, és nem óhajt mindenáron viszály szító újabb okokat találni. Megelégedne, ha békén hagynák boldog névtelenségében. Ám ilyen kegyben nincs mit reménykedni mindaddig, amíg még életben vagyunk. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, belenyugvások), Editura Ardealul, Tg. […]

Valahol azt olvastam, hogy „a józan ész vesztésre áll a világban”. Ezért sem arany most hallgatni. Már csak azért sem, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Nem döbbenek meg, fel se háborodom, csak az Ágnes asszony visszatérő szavai csengnek minduntalan a fülemben: „Óh! Irgalom atyja ne hagyj el „. Aztán a székely második eszéről vallott […]

Tetemre hívás Már a férfiak is vérzenek?! – kiáltott rémülten Kund Abigél. A dolog úgy kezdődött, hogy „két nappal korábban”, mint a filmekben írják, Bárczi Benőt holtan találták a sötét erdőben, mert az igaz utat nem lelé. De azért nem lelé, mert megölték, illetve a látszat azt mutatta. El sem tudta képzelni, hogy meghal, olyan […]

Az irodalom nemcsak univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú. Akkor is, ha szereplői kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai voltak (mint például egy Dante nevűnek az akkori városi urakat illetően), írhatta (írhatja) művét sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból – minél jobb a műve, annál kevesebb látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.

Mai vendégünk: Zsubori Ervin, az Arnolfini Kantin alapító-szerkesztője Kávék emlékezete Első negyedszázadomban nem ittam kávét. Viszont egy idő után én jártam a kisboltba vásárolni – gyalog tíz perc, biciklivel három –, ahol, ha szerepelt a listán, kávé is került a kosárba. Negyedkilós Karaván. Pörkölt, de szemes. Így azt meg is kellett darálni.

Obiectiva Theodora. Ennyi lett az ember a ceausiszta diktatúrában, ha a szervek úgy döntöttek, hogy célszeméllyé válik. Kapott egy fedőnevet, és élete minden pillanatát lehallgatták. Tényleg minden pillanatát: a rendszer egyebekben megnyilvánuló prüdériája itt nem működött. “Szexuális kapcsolatot létesítenek” – halljuk mindegyre a hangjátékban, és az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, hogy tárgy lett […]

(Levél Gyergyótölgyesről 3.) Édes Öcsikém! Betegeskedni kezdtem. A szeku-ügy, a sok iskolán kívüli munka, első jelek: idegkimerülés , már 80-ban kétszer kezeltek Szilágycsehben, (fekély), 1982-re kezdtek annyira elfajulni a dolgok, belekevertek politikát, nőügyeket, hogy Tölgyesre kerültem a nyáron. Akkoriban a zilahi Mayer dr. kezelt, és pihenni küldött tulajdonképpen. Sok okos tanácsot adott. Akkor tudtam meg, […]

Író és haza viszonyához: Kivel lehet tréfálni és kivel nem? Hopp-hopp: egy féllábúval nem lehet. Lehet-e a hazával, a nemzettel? Lehet-e őtet cikizni (szinonimák)? Az én fölfogásom szerint nem hogy lehet, de hazafias kötelesség, mert hiszen erősíti a nemzeti önismeretet, így erősíti magát a nemzetet.

Az igazság az, hogy nem gyakran járunk arrafelé. Ha pedig olykor átszeljük, igyekszünk minél hamarabb túljutni rajta. A Mezőség inkább gondolatainkban él, semmint a maga valóságában. Az irodalomban: Sütő András, Wass Albert, Makkai Sándor vagy éppen Molter Károly. Netán a zenében, hiszen az egykori táncházasok, amikor a felfedezés örömével megtalálták néhány mezőségi magyar falu muzsikáját, […]

(Levél Gyergyótölgyesről 2) Édes Öcsikém! Mindenki ment valamerre. Nem írok keltezéseket, hogy a hátralévő tölgyesi napokban minél többet írhassak. (Csak fájdalmasan zavar az őrültek ordibálása. Vajon miért nincsenek még jobban elkülönítve? Szerintem a többi betegre is negatív hatással vannak.)

A jövő, az élet e roppant ködösítője, ígéretek és remények gátlástalan tékozlója, egészen biztos nem fog számot adni senki csalódásairól. Nem felel azért, ahogyan múlttá válik. Vagy ahogyan múlttá változtatjuk. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, belenyugvások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Mostanában gyakran jut az eszembe, hogy le kéne vetkőznöm bizonyos kultursznobizmust. Mondjuk meg kéne fejtenem a fantasy irodalom sikerének a titkát. Például azt, hogy ha egy lány és egy fiú szereti egymást, az mért nem szól akkorát, mint ha történetesen az a fiú még vámpír is? Bizonyára az a bizonyos ingerküszöb kúszik egyre feljebb, és […]

Forrnak az indulatok. Ezt is megértük, hogy mások sütik a székely kenyeret. A kilencvenes évek elején a bukaresti román azért sírt, hogy magyar lisztből sütik az övét, tehát milyen megalázó dolog, hogy ő magyar kenyeret eszik. Néhány éve meg az volt a gond, miért tordai cég süti a székely gyerekek kiflijét?…

E hét elején, január 27-én múlt hetvenöt éve, hogy meghalt Szerb Antal  író , költő , műfordító, egyetemi oktató, irodalomkritikus, irodalomtörténész, a magyar kultúra egyik legizgalmasabb alakja. Sorsszerű véletlenként ugyanazon a napon, amelyen a legnagyobb második világháborús megsemmisítő láger, az auschwitzi koncentrációs tábor  felszabadult. Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával ezt a napot, január […]

Azért van a diplomáciai gorombaságnak is némi eleganciája. Az Európai Parlament közös énekléssel búcsúzott a kilépő Egyesült Királyságtól. Mit énekeltek? Nos, az Auld Lang Syne-t.

Ha nem vagy vezető, tarts a sokasággal; a tömeg arra tart, ahová kell. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, belenyugvások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Egy fotó. Rajta egy távoli reggel. Olyan távoli, akár egy már-már elérhetetlen, régen nem látott földrész. A fotó pedig nem egy ritka pillanatot őriz – de pillanatot. Pillanatnyi történést, letagadhatatlan gesztust, mely mélyen beleégette magát az emlékezetbe.

Talán intő jel kellene hogy legyen az a tény, hogy éppen a holokauszt nemzetközi emléknapján – a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján – figyelt fel a közvélemény a ditrói migránsokra. A »felfigyelt a közvélemény« enyhe kifejezés arra, ami a közösségi médiában folyik: nyomdafestéket nem tűrő, olykor alpári hangnemű kommentek […]

Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther-elemzések / 4 Olvasom a tanulmányokat és belemerülök a múltba. A könyv sok mindent felkavar bennem. De ki is fáraszt, mert nagyon alaposan, kimerítően tájékoztat, igénybe vesz. Amíg olyan előadásokról szól, ami az „én koromban” zajlott – aránylag könnyű a dolgom. De azok között is akadnak olyanok, amiket nem láthattam. Egyszerűen […]

Babits: nincs okunk kisebbségi érzésre (világirodalom). – A kisebbségi érzés nem azért van, mert az ember kicsi, hanem mert azt érzi, hogy kisebb, mint szeretné. Ilyenkor vagy nőni kell, vagy mást és másképp szeretni. Nem aggasztó-e, hogy az irodalom egyre kisebb jelentőségű? Nem egyre, de valóban kis. De mi az, hogy kis és nagy? Merjünk […]

A lusta télen hópelyheket számlál, augusztusban pedig a hulló csillagokat. Nem merném tőle megkérdezni, mert azt felelné, hogy boldog. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, belenyugvások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.