ez a címe az egyik jegyzetemnek és így folytatódik: megyek az I. barátomal a körre, ami nyilván azt jelentené, hogy a svédekről akarok majd írni, helyesebben, akartam, hiszen már bele is kezdtem a jegyzetelésbe, és azt jelentené, hogy az egyik barátommal megyek a körre, a körösi csoma sándor művelődési körre, de ez is abbamaradt, és […]

Most olyan vagyok, mint Franz Kafka parasztja. Ott ül a törvény vagy csak a jog folyosóján, várja, hogy szólítsák. De nem szólítja senki, a paraszt pedig ott öregszik meg a várakozásban, már halálán van, és akkor azt mondják neki: nem is kellett volna várnod, minden kopogtatás nélkül bemehettél volna, mert neked, csak neked vágták azt […]

Nő- és ruhaneműekkel futottam össze ma délelőtt. Ott műfajtalankodtak egy lépcsőházban, a vasútállomással szemben, ahol sem lakó nem jár, sem pedig idegenek. Ebben a poros és idétlen csendben valaki mégis megkérdezte: ha a vasutasok, bakterek és pályamunkások egyfolytában sztrájkolnak, akkor ki viszi melegebb égtájakra az utasokat?

A Bukaresti Magyar Közlöny – egyik – szerkesztési elve (egy nagy természetfilozófus után, szabadon): semmi sem idegen tőle, ami emberi. Tekintve, hogy a „lófaszozás” igencsak emberi (sőt, egyre „emberibb” lesz), természetszerűen annyit bír meg belőle, amennyi éppen indokolt. Másik szerkesztési elvünk ugyanis éppen az indokolatlan szavak, kifejezések, gondolatok mellőzése. A Bukaresti Magyar Közlöny tehát nem […]

Szerettem kicsi mindentudó lenni. Utólag belátom, egy mai, meglehetősen felületes kvízműsor szerkesztője vizsgáztatja a gyorstalpalón felkészült, harmincezer forinttal kezdő, s tán háromszázezerig eljutó játékost azzal a módszerességgel, amivel én készültem a mindentudásra. Hát azt tudod-e, hogy ki volt Kaproncai Sámuel, és mi köze volt Toldalagi Ferenchez, meg feleségéhez, Bánffy Katához? – tettem fel például társaságban […]

Nem értem, mert nagyjából ugyanaz a problémám lehet nekem is, én a trágárságot csak indokolt esetben hagyom benne a lapban, akkor sem találom üdítőnek, ha momentán per pillanat tehetséges írók nobelparéjú szabadkikötőjéből árad. Valaki Arany János szemérmes trágárságairól beszélt, és oda konkludáltunk komor nyugatnémetséggel, hogy akartunk f-t.

Happening. Félbevágott lovak nem hullnak ugyan ránk, egyszerűen mert nem ez a vándorútra kelt, feldarabolt lovak pihenőhelye. Azt mondják, süllyedt el már hajó a madarak jóindulatától. * Demagógosz mellett megjelenik Dermatológosz. Két, nehezen körülírható figura. Mindkettejüket a vörös izgatja.

Ha például a galamb nem számol azzal, hogy a madártávlat madaranként változik, akkor e nagyvonalúság akar életveszélyes is lehet. A vércsék madártávlata például a galambok fölötti légifolyosó, s e ragadozók fölött azt hiszem, már nincs semmi. Ők viszont levadászhatják az alattuk röpdösőket. A differenciált madártávlatból nézve pont úgy égnek le a régebbi és újabb betörésekben […]

Lófaszról nem tudok, sem A Hétben, sem a Krónikában, de utóbbiban velem magammal megesett egy bájos történet elmesélem. Az interneten olvasom, hogy Molnár Gusztáv barátjaként és gyakori vendéglátójaként (is) a nemzetárulók kicsiny, de elszánt csapatát erősítem.

A vaddisznókolbász mindig a végére marad. Sajátságos, amivel persze nem árultuk el, hogy sajátságosan jó vagy sajátságosan rossz. A sajátságok uralmára (sőt, mindenhatóságára) manapság sokat adnak, az Unióban a sajátosságot a nemzetihez kapcsolják, de tényleg így van ez? Hungarikum. Bulgarikum. Szlovákium. Lettikum és voltikum, végül pedig az erdélyikum.

Most veszem észre, hogy a „mai magyar irodalom” inkább az oktatásban használható gyûjtõfogalom. Mert vannak õszinte írók és vannak finomkodó írók. Most és mindig. That is all. Különben egy régi-régi történet jut eszembe az õszinteségrõl az irodalomban. Volt egyszer hol nem volt, volt egy romániai magyar irodalom,

Legimádottabb ellenségem (Cel mai iubit duşman al meu) Hogyha tudnád hogy milyen szép valál És milyen szép volt Temesvár valamikor Mennyei otthonunkban nincs aki ránktalál És a 10 parancsolat sem volt még sehol

Besütött a nap. Át a sötétítőn, apró tűkkel szurkálta szemhéját, kirángatva az álom kellemes, bódító öntudatlanságából. Vasárnap. A legutálatosabb nap. A semmittevés reményével kecsegtet, ugyanakkor magában hordja a kezdődő hét monotóniáját. Percről percre változva taszít a változatlanba.

Az irodalom már rég beépítette, esztétikai kategóriává emelte a „szabadszájúságot”, bár ne feledjük, a filmművészet játszotta az úttörő szerepét az elmúlt évtizedekben, Bertolucci Utolsó tangójától Tarantino Ponyvaregényéig, amely kultuszfilmmé nőtte ki magát még abban az Amerikában is, ahol a lakosság negyven százaléka rendszeres templombajáró, és a Ponyvaregényben néhány bibliai idézettől eltekintve jóformán csak trágárságok hangzanak […]

Úgy képzelem, az öngyilkosjelöltek nagyon muris népség. Elfog a kacagás, ha arra gondolok, ott állok a híd karfáján, nyakamban egy betontéglával, bármivel, hogy annál jobban sikerüljön. Vagy a kádban üldögélek (mint Szókratész), és egyszerre több, igen figyelemre méltó dologgal foglalkozom: a fogam zománcán próbálom ki, milyen a penge éle, amivel csuklómat nemsokára átvágom.

CURRICULUM VITAE, 1970 Élek, és írom ezt a verset. Ez történt 1970-ben. Tizenkét cicerós újság-álmokkal takaróztam. Ez történt 1965-ben.