Ha jobb lábát a balon keresztülveti, ezeket látja: 1. kinyílt szirmú anemone; 2. kávéscsésze, ültében megmutatkozik neki arról ennyi betű: MSTERDAM; 3. kis méretű csergőóra, kilenc múlt három perccel, amit a mánusok mutatni engednek: SEI, majd ugyanazon szó vége O.

Egyedül marad az ember. Egyedül, még ha nem is.

…a főnököm volt a stockholmi sörgyárban. Egyszer rám bízott egy kezdőt, tanítsam be. Egyelőre „lógós lovak” voltunk, néztük, más hogyan dolgozik. Éppen a ládázógép előtt ülünk, amikor megjelenik Heikki és feltesz a felénk mozgó futószalagra, vagyis a feltöltött és címkézett flaskák közé két üres üveget. Mosolygok, hogy a főnök viccel, leveszem onnan azokat, ahogyan hozzánk […]

Vadmalac előbb a Tölgy alá nézett. November elejére a fa levelei leszálltak a földre, s minthogy szél nem fútt, széles kört írtak le, takarták be a sárga lapokkal. “Öröm nézni”, gondolta Vadmalac. Ám akkor a tekintete fennebb kúszott, és meglátta a csupaszon maradt fát. Mintha csak karókból állna, úgy meredtek az égre a fekete ágak. […]

Komája pantomimot játszott nekik aznap este. Hasbeszélő hangján bemondta, hogy a produkció, amelyik következik: ”Évezred hajnala, a Bükkben”. És elkezdett vadul csápolni, mintha merülne el, miben is, a szennyben, amit ott tapasztalt. Nota bene, mindketten, azaz Malackával együtt mindhárman onnan, a Bükkből származnak. Származtak el.

Mutatóujját a hüvelykjéhez közelítette, s kezét arca elé vitte, de Komája nem értette meg. Akkor meg szólt: – Húzd le a hangot! Túl harsány vagy. A Koma viccre akarta venni: – Bocsánat, otthon felejtettem a hangfogómat.

Előbb összeszámolták, hány a halottjuk. Tudták azt, tulajdonképpen csak megegyeztek. Hát a szüleik… Aztán megvásárolták a gyertyákat, beállították a tartóba, a mások gyertyája mellé. Mind ismeretlenek, egy idegen templomban hogyan is lehetne másként, ám közös bennük, hogy holtak. És hogy van, aki gondoljon rájuk.

Reggel, ha kipattan a szemünk, máris a mindentudóhoz és -megoldóhoz fohászkodunk. Aztán napközben többször is nyaggatjuk, hogy hamarabb jöjjön a busz ,hogy a tolongásban ne kapjuk el a náthát, hogy kitartson fizetésig a családi büdzsé stb, stb. Este meg azért kunyerálunk neki, hogy reggel mindezt újrakezdhessük. Persze soha, de soha nem kapunk „érdemleges” választ ezekre […]

Kezdetben sokat hallgattam, mert nem ismertem a nyelvüket. Ők is hallgattak, amikor velem voltak, mert tudták, hogy úgy sem érteném szavukat. Aztán elkezdtem tanulni: minden nap egy-egy szót. Hosszú idő múltán összeállt a dal. Amikor először elénekeltem nekik, a saját nyelvükön, ők ismét csak hallgattak. De ez a hallgatás körbefonta egész lényemet, bársonyosan simította végig […]

Addig néztem a lenge, fátylait úsztató táncosnőt, míg elindult tollam a lapon. Minden rezzenésnyi mozdulatát szóra „fordította le”. Egy-egy fergeteges piruettből hosszú pongyolamondat lett, a megtorpanásokat gondolatjellel, az őzikeugrásokat pedig felkiáltójelekkel ábrázolta. Amikor vége lett a táncnak és lehullt a függöny, egy sűrűn beírt lap hevert előttem. Egy hosszú-hosszú prózavers.

A könnycseppet akkor érezte meg, amikor az már az orra nyerge felé gördült. Két csepp volt különben, páros, az egyik veszélyben, hogy lefele az arcán keresztül a füle irányában tűnik el. Míg a másik megáll az orra és a pofacsontja közti gübüben.

Vadmalac nyugtalan szerzet. Egyszer csak fogta magát, és elkötözött Bükkbe, ősei földjére. Majd lélekkeseredés után Makkosba, vissza. Kérdezték is tőle, hogy ha elhagyta őket, miért tért hozzájuk vissza? De hát Vadmalacot az érzései vezették, s az érzés színtelen-szagtalan, Vadmalac hogyan fejezze ki magát? Inkább hagyta, hogy barátai csodálkozzanak. Ítélkezzenek, mert azt aztán tudtak. Otthon akart […]

Komájuk feldúlt állapotban érkezett. – Hazudnak, harácsolnak, vetette ki magából a hozzá illő szelíd szitkokat, ám valami súlyosabb következett: – Én nem ezekért haltam meg hatvan évvel ezelőtt!

’31-ben, amikor anyám megszületett, már régen román világ volt a Barcaságon s ez még a második világháború idején sem lett másképp: tőle északabbra Kökös mellett vonták meg a határt. Igy aztán praktikus szemléletű nagyanyám román óvodába íratta anyámat, amikor az még a negyedik évét sem töltötte be. Úgy érvelt, hogy nem árt, ha a gyerek […]

A Koma arca gondterhelt volt: – Mi lesz, ha kitör a vulkán? – kérdezte a mentorától. Helytelenül fogalmazott, ugyanis nem volt a közelükben vulkán, ami kitörjön, hanem egy alagutat ástak a szigeten velük szemben, és a Koma attól rettegett, hogy leásnak a magmáig, s kitör a láva. Be egyenesen a szobájukba.

Azon az augusztusi estén szokatlan forróság ömlött végig a kisvároson. M.N., az ügyeletes rendőr körbejárta a köztereket, meg a lassan elnéptelenedő utcákat, aztán komótosan letelepedett a központi park egyik padjára. Tőle alig pár lépésnyire ott sötétlett a város híres szülöttjének egész alakos szobra. Kinyújtott kőujja egyenesen M. N.-re mutatott, de őt ez egyáltalán nem zavarta. […]

Valahol azt olvastam, hogy egy hegyi tanyán télvíz idején a gazdának meghalt a felesége. Mivel nagy volt a hó, nem tudta leszállítani a faluba, hogy eltemesse. Így tavaszig a csonttá fagyott holttest az istálló előtt rostokolt. Amikor este a gazda kiment az állataihoz, lámpását „felesége” nyitott állkapcsai közé szokta akasztani.

Egyszer zene szűrődött ki Romániában. — Meg vannak nyírva? — Persze, hogy meg vannak nyírva. Budapest, 2018. X. 15.

Dusa Ödön* emlékére Vette le a kalapját, és akkor beakadt, úgy félig levett kalappal a jobb kezében. A színházban a ruhatár előtt. Azaz színház volt, amit produkált, színház a színházban, csak nem értékelték. A ruhatároslány telefonon hívta a vőlegényét, hogy érezze biztonságban magát. Elvégre az a munkahelye.

Napi sétáikon konstatálták, hogy ősz lett. Először a liget szélén álló juharfa kezdett el színeződni, előbb a teteje, sárgára festette a Természet, azután meg meleg sárgás-vörös köntössel ruházta fel. Elérkezett viszont az idő, amikor a szél lefújta éppen a felső, az elsőre színes leveleket, kopaszodott a juharfa, juharfácska.

Vadmalacék Komája feje búbját vakarva ugrott be a lakásukba. Előbb meglepődve figyelték, meg akarták tudni, hogy mi történt, de a titokra hamar fény derült, ugyanis a Koma kacagva mesélte, hogy egy makk az ő kopasz fejét találta el. – Nem jó megöregedni! – ezzel fejezte be a jelenetét, csakis a kopaszságra utalva.

Lipták-Handy Dezsőnek ”Emlékszel, komám? – kérdezte Vadmalac. Amikor a zaccot ittuk?” ”Nem zaccot, hanem szójás keveréket.” ”So, ja. Úgy tudtuk, rákot kapunk tőle.” Komája kisegíti: ”Hajnyálmirigy…”

– He, he! – vihogott Belzebub, amikor fölényesen letelepedett a háztetőn ücsörgő angyal mellé. – Meglöktem az asszony könyökét, hogy ne tudja rendesen elzárni a gázt. Kb. tíz perc múlva jön majd a férj, hogy megigya a kávéját és rágyújtson. Lesz ott még ma hejehuja. – Hogy te milyen nyámnyilának nézel engem ! – válaszolt […]

Van egy ismerősöm, aki egyetlen alkalmat sem szalasztana el, hogy fel ne adja nekem a leckét, egy sor tanács, útmutató, bevált praktika és technika kíséretében. Valahányszor összefutunk utcán, patikában vagy buszmegállóban, akkora hévvel vesz kezelésbe, hogy soha nincs szívem felvilágosítani őt: már húsz éve a pedagógia doktora vagyok.

Amikor betoltad udvaromra a felcicomázott falovat, nagyon furcsán éreztem magam. Ismerős és ugyanakkor nyugtalanító is volt a látvány, nem tudtam mire vélni. Pár órai töprengés után felötlött bennem egy másik ókori trükk: a rézbika. Ez tűnt az egyetlen illő válasznak a begördített lóra. Amikor alkonyodni kezdett, tüzet raktam az ajándék alá (csak úgy pattogtak szanaszét […]