Miután jóképű, a női szíveket megdobogtató nagyapám leszerelt a katonaságtól, úgy hozta a sorsa, hogy egyidőben három lányt „sikerült” teherbe ejtenie. Felelősségre vonáskor így mentegetőzött: „ha a fehérnép kéri tőlem, nem futhatok el.” Már jó ideje udvarolt Rozáliának (nagyanyámnak), akit sikerült behálóznia. De hát milyen a fiatal legény, amikor esze helyett a szíve(?) után megy. […]

Mottó: A kerti vetemények közül legfinomabb a kolbász! Nagy állat volt, alig bírtuk leölni. Annyira nagy volt, hogy egész délelőtt húztuk belőle a hurkát. (Persze, tudom, a legnagyobbak a tévéhíradókban és a szónoki emelvényeken láthatók, de azok még hurkának sem jók. Ennek ellenére a moslékot feleszik a paraszt elől… No de legalább karácsonykor ne legyen […]

Közelharc Már nem távolról, valahol mellettem, az ellenség felől, a csonkává lőtt erdőből szétszórtan törnek elő a harcra buzdító első biztatások, hujjogatások, majd mind hangosabban, ijesztően harsányan nyomulnak felénk a hangok, ölelnek körül egyre szorosabban. A közelebbről és közelebbről hangzó harci kiáltások támadása pár pillanatig félelmetes nyugtalanságot, fojtogató, fenyegető csendet kényszerít ránk. Az ellenség ordítozása, […]

Hol volt, hol nem volt az a kert, amelyik kocka volt. Benne nőttek a kockatulipánok, a kockamuskátlik és a kockaárvácskák; a kert közepén teremték gyümölcsüket a kockafák, a kockaalmát; a kockanap pedig kockamurkot, kockapetrezselymet és kockahagymát érlelt. A kockaégen kockafelhők úsztak, melyekből a négy évszak közül háromban kockaeső esett – télen pedig, ami szintén kocka […]

Pontban hét órakor keltem. Tudtam, hogy egy-két óra múlva fel kell kelnem s tennem a dolgomat. Csodálatos reggel volt. Őszi, de kellemes nap, az utcák teljesen kihaltak. Még a gyerekek sem mentek az iskolába. Bekapcsoltam kis rádiómat s valami teljesen jelentéktelen dologról kezdett beszélni benne egy bizonyos úr.

Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek. Hát meséltem, mert miért is ne: Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, […]

Egy fecske fütyörészett az egyik faágon, az L- alakú háztömb sarkában. Már régóta itt szokott dalolászni, de legrégebben azóta, mióta a B- háztömbben egy nagyon beteg ember haldoklott. A beteg ember rálátott a fecskére s mintha ez a fecske megérezte volna ezt. Lajosnak félóránként hozta be Cecil a felesége a teákat. Nagyon beteg volt.

A piacon nagy volt a hőség. A kofa rendezgette kezével az almákat, szilvákat, érett szőlőket. Egy régi barátjával beszélgetett. -Tudja sok manapság errefelé a tolvaj! – Nemcsak errefelé, az egész világon! A kofa legyintett.

Demeter Géza búskomor arccal ment le a kórház lépcsőjén. Éva a felesége rákos volt s úgy látszott a leletekből, hogy gyógyíthatatlan. Mikor a földszintre ért, úgy gondolta megiszik egy cappucinót.

Ma nyugtalan voltam, feszült, szorongó és kissé álmatag, mintha az áhított alvás bármit is megoldana. Ma valaki felmászott a Lánchídra –, lezárták a közlekedést. Úgy látszik, szorongásommal nem voltam egedül. Nem érdekelnek a lezárt utak, csak a lezárható sorsok. Elképzeltem, amint egy bajuszos tűzoltó átkarolja és megadásra kényszeríti az elmezavaros hős belsejében a halál démonját.

Émelygek egy játszótértől. A hiba bizonyára bennem van, hiszen a gyermekek rajongásig szeretik, s a kerítésen kívül rekedt kicsik mind be szeretnének jutni oda. — Majd eljövünk akkor, amikor nem lesznek ilyen sokan — szólnak a szülők.

Megint jól elintézted magad. Most mit fogsz csinálni? Megint a könyveidhez menekülsz, Miből fogsz élni? Majd megint én tartsam a hátam az apád előtt. Tudod, hogy nem tolerálja az ilyesmit. Kolonc vagy csak a család nyakán. Mikor jön már meg az eszed? Valamit csak kell kezdeni az életeddel.

Ez a tavasz nem csinált már jóideje semmit, magára csukta az ajtót és ábrándozott a szobafalaknak. Egyszer aztán szóltam neki: – Figyelj, fiam, gyere ki a kertbe.

Alkalmanként (általában társaságban, mert ott nem volt ismerősöm) betértem a Betűz nevezetű kocsmába is. Azon a péntek késő délutánon egyedül mentem. Köszönésemre talán csak a pultos válaszolt, pedig jócskán volt vendég. Főként fiatalok, akik ide jöttek be, míg ki nem nyitott a MÁS klub.

Mama meghalt. Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger. Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni.

Szövetségünk pájázatot hirdet a fehéregyházi Ispán-kúti emlékmű szakszerű megrongálására és meggyalázására. A Petőfi Sándor költő halálhelyét jelző emlékmű az irredenta magyarok szerint az összmagyarság összetartozását jelképezi. Ezért nagyon fontos, hogy ne kontár módon végezzék a rongálást, hanem pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. (Ezt egy másik költő írta, aki félig román volt, vagy […]

A Kárpátok alatt fekvő transsylvan városban, az öreg Coronában [Brassó egykori latin elnevezése – szerk. megj.], hol a hegyek meredek lejtőiről az utcák zűrzavarába besusognak a bükkök, németek, románok és magyarok élnek. E helység szíve tehát három különféle ütemre dobog aszerint, hogy ki mint beszél és érez. Tulajdonkép három város kényszerült itt egybe, mindenik a […]

A legkülönösebb ember, akivel ebben az országban találkoztam, G. úr volt. 25 éves korában kezdte el furcsa tevékenységét, most 60 körül lehet (nem árulta el a korát).

A mezőbaji meg a tamáshi­dai táltos megint ott eresz­ked­he­tett össze az éjsza­ka a ház fölött. Az ég össze­ha­so­gat­va, túrva, hogy a Megváltónak erősen neki kel­lett ha­sal­nia, ha min­ket lett vol­na ked­ve szem­revéte­lez­ni. Al­ko­nyo­dott, ma­gam a gáton áll­tam, mint egy képze­let­be­li hős, ha­nem a se­be­it nyal­dosó sza­badság, me­lyet ed­dig min­dig látni véltem, Sárga Jóska háza fe­lett […]

Legboldogabb nyaram első napján, 1969, június 14-én vagy 15-én, az évzáró napján(,) apámmal kitroliztunk az állomásig és átsétáltunk a vágányokon átívelő Repülő-hídon. Már este volt.

Bepréselődöm a vezető mögé. Ott, az első ülésen a legszűkösebb; a cipőm már nem fér el, mégis rendszeresen oda ülök, mintha oda szólna a bérletem. A fásult, hétköznapi munka ott kezd kiperegni belőlem, mint lyukas zsákból a mák.

A Bambi presszónak igazi szoci hangulata van. Itt lehet harcolni. Kicsi cukrászda Nyitrán, kérem a jégkrém-torta negyedét, a felszolgálónő kinéz a helységből, olyan rosszul beszélem a szlovák nyelvet.

A kettős konyhaablak repedésén besétált egy lepke és sosem talált ki. Se kiszabadítani nem tudtam, se megrövidíteni a szenvedését. Le s fel koslatott, mint egy gondterhelt tábornok, aztán órák (vagy napok?) múlva nem mozdult többet. A zárt osztály folyosóján gyakran jutott eszembe ez a magában zizegő pillangó.

— Harangozik a bácsi — mondja anyjának az apró kislány. — Most hagyta abba — mondja az édesanyja.

Jött Kolozsvárra apám pesti fogolytársa és a trafiknak úgy mondta: dohánybolt. Választékosnak tűnt, pedig mindkettő rákkeltő, s most felidézem a trafik dohányzástól független kínálatát: dobókocka, magyar kártya, römi, golyóstoll, bélyeg, szivacs, képes- és levelezőlap… A mai dohányboltok tejüveggel titkosított helyiségei rákelosztó központtá törpülnek, varázsuk előjelet cserél. Budapest, 2014. IV. 24(-25).