Gergely Tamás A logikáról Olvasom, hogy a halak logikusan gondolkoznak. Rájöttek az emberek. Az ember. Egy tudós. Addig tanulmányozta őket, amíg megtudta. Hogy logikusan gondolkoznak.

(À la Örkény István) Első nap Május. Verőfényes délután. Bent hideg, kint meleg. Nosza, gyerünk napozni! Kiviszem a napozóágyat a teraszra. Levetkőzöm, napozom. Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek. Hű, de hideg van! Újból kimegyek, levetkőzöm, napozom, utána megint be, és megint ki. Végül már le sem vetkőzöm.

A pinceszer Ahol bor terem, ott helye van az ivásnak, mulatásnak is. De ahogy a hegy déli oldalának ember által kialakított képe eltér a völgyekétől, úgy a borivás szokásai és alkalmai, rítusai is különbséget mutatnak. A déli oldal régi pincéi, présházai különbözőségükben eltérő igényekhez épültek, egyik egy szőlőbirtokosé volt, nagy pince, tágas földolgozótér, üzemszerű elrendezés, […]

Új nép a hegyen A hegy masszívan áll évezredek óta, az idő koptatja felszínét, mélyíti völgyeit, a tulajdonviszonyok pedig megváltoztatják élővilágát. Flóráját és faunáját. Az ember átalakítja a természetet. Hol lassú, kitartó konoksággal, fejszével, ásóval, négyzetméterenként izzadtsággal öntözve, hol gépekkel, hatékonysággal, pusztító következetességgel.

Az angoltanárnőhöz két féle képpen lehetett bemenni: levetett cipővel vagy papuccsal. Hetente mindig felgyűlt két fölösleges nÿlonszatyor –. azokat húztam télen a bakancsomra. Az angoltanárnő nyaka hosszú volt, vékony, mint egy ókori kék üveg, s ha órát tartott, egy kicsit öblösebben beszélt, mint akkor, amikor csak társalogtunk.

Volt egyszer egy elefánt. Ennek az elefántnak akkora nagy feje volt, mint egy városkapu; abból nézett ki két oldalon két apró, bizalmatlan szem. Nem félt az oroszlántól, krokodílustól, nem félt a tótól sem, amelyben dagonyázott. De roppantul megijedt, amikor egyik nap véletlenül meghallotta, hogy kormányablak. Budapest, 2012. X. 9.

Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? […]

Őszi napéjegyenlőségkor a magyar kártya zöld színének sárga-zöld levelét rajzolom naplóm fejlécére, ahogy kell, kissé tulipántos alakban, erezetekkel, balra hajló szárral, sűrű, függőleges csíkozással a jobb oldali zöld mezőben.

2012. IX. 22. / 16:49’/UTC = 18:49’/CEST = őszkezdet Nyáron van miről írnom: eszembe jutnak a csodálatos és a keserves élmények. A csodálatosakban is van kellemetlenség: az utazási láz, amelyet többször hasonlítottam egy lenyelt alumíniumkarikához: nyom, ám nem fúrja ki a gyomromat.

Mackó túl sok mézet zsákmányolt és falt fel. Telt-múlt az idő, és a sok édesség megbetegítette. Bagoly doktor meghagyta, hogy inkább csak almát, körtét, birsalmát egyen, abból se túl sokat, mert a cukor „a vérére ment”. Erre a figyelmeztetésre Mackó nagyon elkeskenyedett, és folyton csak az édességek jártak az eszében.

Betértünk A háromszájú kismacskához fémjelzésű boriszóba, és megbocsátottuk magunknak. Ebből később mindenfélénk származtak. De mi nem félénk. Mi bátor. Fenekére vertünk néhány pohárnak, és nem igyekeztünk a legkisebb zajt csapni.

Valami tárgytalan gyász mostanában az ébredés. Valami tehetetlenség, mintha a déli megébredés még a hajnal szerves része lenne; mintha a kellemetlen dolgok elodázására még behunynám a szemem, s már mellém telepedne a félálom meddő istenasszonya. Mintha valamely tárgytalan gyász felfüggesztené a felkelési ösztönömet és felmentene minden-minden tevékenység alól.

Régóta készülök harcolni a tolvajok ellen, de félek elővenni a csatabárdot, mert egykettőre ellopják. Ugyanis a csatabárd príma munka, én is kéz alatt szereztem egy vasüzletbeli kiszolgálótól, aki a raktárból az utolsót csórta ki. Ezért ki is akarták ebrudalni, de még idejében megvette az összes ebrudakat, bepácolta és eladta függönytartónak, hússzoros áron. Nálunk is ilyen […]

Világéletemben boldog ember voltam. Talán azért, mert nekem mindig minden könnyű volt, ahogy azt barátaim, ismerőseim találóan megfogalmazták. Egyke gyerek voltam, lehettem 8–10 éves, amikor osztálytársam, akinek 4 testvére volt így szólt hozzám:

Ötvenessel haladok, ennyi az előírt, megengedett sebesség lakott területen. Különösen ezen a helyen mérnek,- jó kis leálló helyek vannak a régi kaszárnya előtt. Itt mindig betartom a törvényt. Lóg a fejem, szarul vagyok. Reggel bevettem a negyedik huszonnégy órás antibiotikumot.

Svejk legutolsó feljegyzése A srapnel tőlünk nem messze csapódott be. Felkavarta a port és a kedélyeket. Az őrállásból majdnem egykedvűen néztük az eredményt. A következő lövésből szinte faszoltunk mi is. – Csak tudnám, honnan van annyi lőszerük?! – kezdtem átkozódni, de nem tudtam befejezni, mert megtelt a szájam. Hogy mivel, nem lényeges.

Könnyű füstölőket kaptam –, nem emlékszem, hogy kaland előtt vagy után. Érdekes, színes közegek voltak, mint egy-egy bábszíndarab. Ha meggyújtottuk őket, felparázslott a csúcsuk és illatozni kezdtek sárga, piros, zöld… szagokat ontva magukból.

Tizenhárom éves diák vagyok. Tanulmányaimat a Zeyk Domokos Gyermeknevelő Központban végzem. Édesapámat megölték, anyám magunkra hagyott. Nagyanyám viselte gondunkat egy ideig. Nagy szó volt nálunk, mikor rendes ebédet ehettünk.

Szereted, eteted, éjszaka, ha vihar van, simogatod, ágyadba engeded- és megharapja a kezed. Falun, ahonnan származom, ha egy kutya a gazdáját megharapja, az kiköti őt, és lelövi.

Unokája keresztelőjére előkerült egy üveg víz. A nagyapa a Jordán folyóból merítette, úgy hozta haza. A gondos nagymama előtte felforralta, nehogy valami primitív lények tanyázzanak a szabad szemmel tisztának tűnő vízben.

Ez a történet a nagyapámé. Gyermekkoromban annyiszor elmesélte, hogy ma is emlékszem minden részletére, sőt, magam előtt látom a nagy bajuszú öreget, amint ölébe ejtett kézzel ül a heverőn, és felcsillan a szeme, amikor a Besszarábiából hozott paripáiról esik szó.

A Genfi-tónál leszállt az este. Halkult a zaj, halkabbak lettek a sétáló párok. A bűvös csend, a tavon hullámzó fényorgia, az alkonyatkor megjelenő vörös árnyék, amely a szomszédos Franciaországig terjedt – mindez elszomorította N. K-t. Megszólaltak a harangok, ütötték a pontos időt, hangjuk fájó emléket ébresztett. N. K. harminc évvel ezelőtt elhagyta szülőföldjét, egy tónak […]

Egyik nap egy kisebb, klocka alakú tanteremben tartották az órát. A tábla mellett lógott a térkép. Álmos voltam és hirtelen térben kezdtem látni a domborzati formákat.

Japán híd, pisztáciafagylalt, kék hőmérő piros borszesszel, Szamos-hídon vett tolltartó olajos kaleidoszkóppal; pszichológiai atlasz, vegytani laborjáték, Grimm-meséskönyv, angol ünnepi meséskönyv, egy szűz tömb kivételi űrlap, Matchbox mentőautó kivehető hordággyal, félarasznyi útjelző táblák, sárga vízipisztoly, kerekes Plútó kutya, lépegető japán robot, léggömbök, kártyák…

Dr. Beranda Pál főszerkesztő – betűzte a Nagy Ember ajtaján. Nagy? Inkább kicsi.Vékony kar, csapott vállak, feje szinte nyak nélkül domborodott elő, amitől kissé gnómszerűen hatott. – Tessék! – villantotta Kischre ravaszkás szemeit. – Kisch Ervin vagyok… khm…. izé… Erdélyből.