B. u. é. k. – Újévi elégia – Januárnak első napján, Hogyha földerül a reggel, Megjelennek nálam, érzem, Férfiak, nők nagy sereggel.

Rajtam a feledés hava, újra bizonytalanságom bosszulója. Hitegetheted magad rogyásig, a folyó vize is befagyásig nyárba hazudja magát. Elvásik a remény. Kereshetsz új álmokat, a gyermekkor mögé nem bújhat el volt arcod, mely már rég elkopott.

Arcomra éj pereg, szundít a régi ház, rozsdamarta arca titkolja sóhaját.

/Jó barátom, Hermann Gyula festőművész emlékére! 2020/ „Manapság mindent meg akarnak magyarázni és le akarnak írni. De ha mindezt mégis meg lehetne magyarázni és le lehetne írni, a festészet nem lenne művészet.” (Renoir) festő barátom míg ecsetével a táj színeivel játszott

A színész alszik A maszkja már halotti maszk, Mely némán a nagy semmiségbe dermed, Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt, Töprenkedést és tomboló szerelmet.

Az ejtőernyőst az ég küldte Ilyen vidékről sosem álmodott Ha álmodott, elkerülte Most megfejtésre vár ez a titok Hogy ki ő, mi lesz belőle A kopár tájon, hol földet fogott

Olyan volt ez az év, mint a támadás az ikertornyok ellen, és hát én, aki terroristák nélkül is megrendülős vagyok,

Most múlik pontosan. Engedik. Repedten kileng belőle a sóhaj. Rossz év volt, kegyetlen.

Boldogabbat és kitartóbbat, Késednek kenyeret, sónak Sótartót, malacot zsírnak, Kolbászt csomagolópapírnak,

Amikor kilépett a lépcsőházból, nagy, aranyos keretbe botlott: a képen már csak egy fül és egy nyakkendős ingmell látszott.

Tegnap, ha voltam, nem a mai voltam, holnap, ha leszek is, megint más leszek. A mai holnap elpihen már holtan, tegnapot felednek mai életek.

Megjött az Ősz tegnap, hogy leltározzon lám mennyit ér a Nyár? Öreg szája pöfögtet, mint a mozdony és közben arra vár, hogy finom, sűrűn megszőtt köd-szobáját a nap leoldja; igen nyomja vállát egy idő óta már.

ESTE-BÁCSI Este-bácsi fent az égen Hold-sarlóval csillagot arat. Nem kell félned, drága gyermek, holnapra még neked is marad.

Régi decemberben állomáson vártunk, este lett, fakószín emberek közt álltunk, csillámlott az ádvent, mikor buszra szálltunk.

Kérdés téli napforduló idején Hónom alatt átnyúl a szél, halántékomon ijedt dér, álmom jégpikkelye csillan, halál fagyos rügye koccan.

Megsokszorosodtál. Gyümölcseiddel nőttél, mert engem kínáltál, mert engem neveltél.

Kövek között, kövek ölében, kövek szorításában szépülök, épülök …

Árvák minden áldott nap árvák. Sose lökd mögéd, soha se hátrább. Saját életük foglyai. Ott nincs karácsony. Akár egy-egy lakat, függnek a vasrácson.

csendben csendben átvizsgálom az éjszakai égboltot.. kutya megnyalja a kezem hajnal fagyos hajnal… a felkelő nap jégcsapot nyalogat

Unokáinknak mesélem nagyanyjukról Április bolondos szele hetykén fütyölt, mikor a barkák bomoltak szél-lengetten, rügypattanásra hangszerelt zene ömölt a tavaszi kertre, mikor megismertem.

Hódolat a Vár ikerfáinak Megöregedni, Egymás felé hajolva megöregedni, Összeölelkezve megöregedni, Párban összeforrva megöregedni, Védelmező karjaink kinyújtva megöregedni, Meggörnyedésig megöregedni, Botra támaszkodva szorítani egymást, amíg Lábainkban benne van a lépés illúziója.

gyakran láttalak a kerítés mögül – azt mondja: madárijesztő senki voltál

Szeretet, a hozzám forrasztott szerelem, Libbenő felhőkben kósza széllel bolyong. Fölösleges szavakat sodor, keresem Az összefüggő mondatot, mely benned zsong.

Hideget lehel a Maros, fázó halak cikkanását lesik a vadrécék amott, s jég rezzenését a kásás napfény a hátam mögött. Batyuját cipeli bús Luca, belekötve az influenza.

Pattog a fa, mert dolgozik északon, délen, fagyban, kemencében, pattog a fa, mert kitart.