„zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogy csak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!” (Pilinszky János ) álmomban mindig élő vagy ó gyönyörű gyermekem te vagy a legszebb álmom

Belépés előtt letörlöm küszöbömön a lábam. Jöhetnek napok, hogy nem tehetem –

hallod az éjt sűrű csöndje hogy neszez? sötétje anyásan befödi az ijedező egeret a macskának is menedék s mindennek ami él valahol fény gyúl rádió búg egy jazz-band zenél

Székelynek kínlódtál, édesanyám, margarétás rétek agyagából, Maros menti dombok sóhajából, volt század közepének kék haván.

Hömpölyög a Neretva, csattan a szappanos beretva, Árnyékot tart az ecetfa. Kezedben kattog az olló, hajamat söpri a nádas, Érzem tested milyen lázas. Arcom köré korszakok új frizuráját varázsolod, Köpenyedet kimoshatod.

gyenge volnék? félnék? nem mernék?

Müezzin tranzisztoron A müezzin tranzisztor-hangja magasan a kert fái fölött – Hasszán, mezítláb a földemben állva Zsidó lisztből gyúrja a kenyértésztát a vacsorához – Ya Hagi! – ez én vagyok – túl finom a liszt. Lehunyom az egész napi termésbecslésbe belefáradt szemem S a tűzhöz, melyet keze lobbantott, mindketten odakucorodunk.

Messze vagy tőlem, és mint kő, lehúzol, olykor legyintesz, mégis inkább túlzol, túzok vagy máris, lennél bár veréb.

romkocsmába lép a tengerész híve és vesztese a rumnak hogy’ hitt a rumban fiatalon a rum eljövetelében

Ahogy szemed sarkából kitörlöd az odaszáradt könnycsepp sóhaját, ahogy elmagányosodva fütyölsz, simítod Vénusz kibontott haját.

még elül a vihar még újra lobban a láng még tudod hogy felkel a nap

A környező dolgok jótékony szépségei / Frumuseţea binevoitoare a lucrurilor care mă înconjoară egyetlen bizonyosságom az ablakomban virágzó citrom, a függönyön átszüremlő napsugár hevíti a vállam a rózsafa kazetta, a széktámlán felejtett ruha,

az este odakünt tiszteletkörét írja árnyékot növeszt majd rendre odavész a pírja örvényes mély szemébe meredek kérdőn hogy mért ilyen hamar és egyáltalán miért jön

Diszkréten csönget s nekilódul, hökkent kis karszékeinket magasba rántva, ferde úton az égbe rándul, röppen velünk a világ rángva, kapaszkodhatunk láncba,

a csend szült engem nem tudom melyik szó volt az első ami megmaradt bennem

Időből származó… / Din ceas dedus… Időből származó a mélye e nyugodt ormoknak, Tükrön át érve az üdvözült égszínkékbe, Rusztikus csordák fuldoklásán átgázolva, Egy tisztább, másodjáték ez, a vizek özönében.

Kit a csillogó elérhetetlenség légörvénye megcsap, boldogtalan az, bár mégis boldog, mert mézet kanalaz, s ki ezt nem érti az neki ellenség.

Aknák robbannak, szakadékokon nézek magamba. Rossz táj.

A kandúr balladája / Balada motanului Kandúr szerettem volna lenni csíkos bundával, emelt farokkal, hosszú bajusszal és karmokkal, egy zöld szemmel és egy barnával. Amikor csúszva, roskadva az éj pelyhei összerogynak, én a tetőre kapaszkodva a kietlen holdra nyávogjak.

TACAEMUS Hát hallgassunk, Mert hallgatásra ért meg az idő. Voltak korok, hogy tisztelték a jókat, A sírni legjobban tudókat, Akik bomoltan tépték rengeteg Szakállukat és bőgtek, Akár a fergeteg,

naplemente / în asfinţit van úgy hogy az öreg zsoltárénekes csak akkor kezd egy-egy strófa éneklésébe ha megérzi a padló alatt besüvítő pusztasági szelet miként a víz közelségét a kacsacsőrű emlős

Kit a fekete végzet foglalkoztat gyermekkorától, már majdnem megszokja: zuhan ugyan, de alatta a boglya, lazíthat, pihenhet és szórakozhat,

Ebben a családban a nők a túlélők. Persze az orosz fogság, a Don-kanyar. majd a csont-bőr lézengés az új világban, ami azóta megöregedett, kifordult sarkaiból, vége.

Hajnal. Mezőn. Egy pók ébredez lábamon. Egy pillanat. Lesodortam. És bosszankodtam. És aztán, hogy megláttam szétsodort testét –