Állsz még a vártán titkok néma őre bár kifosztottak menekülő évek a kortalanság konok küszöbén ráncolt ruháját adta rád a lélek

Boldog az a nép, amelynek Elek apója G. B. Shaw. Budapest, 2019. II. 2.

épület és park előbb részletekben majd ahogy a szem blendéje nyílik egyre több fér a képbe néhol bokrok egy utcarészlet az egész inkább táj épített verziója benne csak az imitt-amott zöld szín a vadregény indítványa az egész valahogy szép és nem eléggé ahhoz hogy szóra bírjon érzelemre…néznivaló egészen addig míg bele nem szalad az ilyes […]

Tanítsatok meg elválasztani az álmot a valóságtól.

Kiürült fények szobám meszelt falán. Hálót sző a pók annak szögletében. Kételyem megfojt és keserű létem vádol. Vakon a fényt és tökélyt? Talán

oly szépen havazik mint gyermekkoromban amikor ráérős volt a borbély s a varga apám fehér gyolcsot mért jó néhány féldeciért lottón nyerte az anyagot amit felporciózott

Szonda Szabolcs: Esendő, mert gondolkodó A publicista Ady Endre és a magyar–román viszony A publicista és tárcaíró Ady Endre munkásságát vizsgálva több szempontból sokatmondó írásokra bukkanunk, ha csak azt az értő szövegválogatást lapozzuk fel, amelyet 2002-ben jelentetett meg a budapesti Noran Könyvkiadó, Akik alusznak és akik fölébrednek címmel, Magyar írók novellái a román emberről alcímmel. […]

A szivárvány mindig a földé volt igazán. Derengés világoskékje bomlik, alakot ölt a levegő, a levegő… Függöny lebben – könnyűség – ablakkoccanásra csőrében vízcseppel rebben fel egy madár és száll, száll hosszú ívben, miriád sugárra hull szét, hull szét szürkéje az égnek. Lélegzetem – puha felhő – emelkedik és ereszkedik, emelkedik és ereszkedik…

„Csak az a mély és szent igazság, Amit magába rejt a lélek,” (Ady Endre) mélykék szép fények kihunytak áldott szemeidből

Mióta van, puszta a puszta. Főleg most, mikor ködsubáját ráveti a Nap, mintha nyáját figyelő mozdulatlan, lusta pásztor volna, bokroké, fáké, istállóké… egész tanyáé, mely fölött épp galambraj köröz, megkavarják a sűrű ködöt

nagynéném takarításai napi takarításai piros pongyolában nem érkeztek el még hozzám de összekötötték

lesz-e meccs kérdi a jégkorongozó – nem tudom nem vagyok idevaló a jégpalota előtt vacog a jégkorongozó arca borostás lépése csoszogó

egy ember árnyéka a falon lefelé megy a föld alá mennyire csendes ez az irány és mily megadással jár nem hiszem hogy valaki is aki él könnyen lenne hajlandó lemenni a föld mélye felé hisz mindenki fél a pokoltól valamennyire de annyira eléggé hogy csak az nyugtassa meg csak hogy valahonnan a mélyből szerelvénycsikorgás hallatszik… […]

Áprily Lajosnak Sötét völgyeidnek vándora voltam. De tudom már, hazám a fény hazája. Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan is, vándorát, a hegyek csókja várja.

Bárd Oszkár: Ady „Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek…” Fáradt tüdejét minden erejével kikiabálta egy puszta közepén és tragédiája, hogy nem rokona, ám boldogtalan őse túlnan sokaknak lett szegény!

43 élő és nemrég elhunyt román költőtől fordított kötet lett elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (Mikor pihen a század). A fordító, Beke Sándor sokarcú válogatásban egy-egy szerzőtől viszonylag kevés alkotást tolmácsol – nyilván, a sokszínűséget helyezte előtérbe. Vérbeli kortárs keresztmetszet ez, dicséret a kiadónak, mely a MEK révén szabad közkinccsé tette. (CsG)

(Régi emlék) Meghaltam, azt álmodtam egyszer; merültem a vízben mind alább. Megölt valamiféle vegyszer, s én csodálkoztam. Ennyi? Nahát?!

Egykor Kackón született Berde Mária halálának 70. évfordulója ürügyén, az egykori, Kackón is kántortanítóskodó dédnagynénémnek, Margitkának, az egykori Balogh kackói református lelkész szépapám dédunokájának Nyárádom, ne keress hólepte telet: anyaföld sara vérzi át gyolcs ingedet. Mint miazmás beteg a tegnapi szelet, örökre borzongom hiányod s vétkedet.

Hét végén mintha az ősi igazság számai határoznák meg a valós összeget.

Juhász Gyula: Adyra gondolok Adyval vitézkedtem egykor én még; És virrasztottam Adyval sokat, Fiatalságunk csókos, boros éjén, És most idézi őt az alkonyat:

ahogy a kongó bérházudvaron felzendül valami német körtánc míg német már sehol sincs a cementporos kolozsváron

Ég veled, vadnyugat! Felfaltuk az utolsó vadlovat. Hiába a csoda, a munka, minden kezdetben ott bujkál a vég.

Egy sárguló monogram, barázdált évek ráncain a süllyedő valóság – olyan, mint a mában széteső gyöngyfüzér apró szemei:

Távolban fecskék. Az estébe táruló szárnyuk képe reszket a pocsolyák vizén. A nem lanyhuló esőben a gyapjas nyárfák a patak partján derékban meghajolnak. A szélben lengenek mintha fényben.