Retro-vita: Finomkodás helyett finomság és ízlés az irodalmi szövegben
A kommunista rendszerben azt mondották, hogy a finomkodás, finomság úri betegség. Igaz is! Az úri – iskolázott – embernek más a gondolatvilága, a szóhasználata, választékosabb a stílusa, jobb az ízlése. Itt mindjárt álljunk is meg. Jómagam úgy tettem volna fel a kérdést (a Színképben): Létezik-e ma is ízléshatár az irodalomban, mikor lehet vagy szükséges annak átlépése, és mikor nem? Mindjárt itt egy példa. Spiró György Csirkefej címû drámájában indokolt volt az ízléshatár átlépése, amikor is a szerzô a mai fiatalság szókincsét ismétlôdô trágár szavakra korlátozta.
Egy ellenpélda, de már itthoni berkekbôl. Nyolc évvel ezelôtt egy bukaresti magyar egyetemi kiadvánnyal (Nézôpont) ajándékozott meg kedves fiatal ismerôsöm, ami néhány elsôkötetes költôt is bemutatott. Mindjárt egy rövid versnél állapodtam meg (pechemre), amitôl rögtön hányingert kaptam. Íme: „Amikor jön az ihlet perce, / én mindig hasmenést kapok. / Ha szarok, nyitva hagyom az ajtót / – no de hát ne szagoljatok!” (A hashajtó ihletrôl).
Kérdem én Önöket: ez vers? ez költészet? Persze, most azt mondhatná a mára már befutott, díjazott költô, hogy nem vénasszonyoknak írok, hanem a saját korosztályomnak. Feltételezem, hogy sok jó (ha nem is szép) verse született, jelent meg azóta, különösen Anna egy pesti bárban címû legutóbbi kötetében, de számomra a fenti volt az elsô és utolsó, amivel így fogtam ki.
Ismét egy színházi példa. Két esztendeje mutatta be az egyik budapesti színház (Kamra) Ion Fosse skandináv író költôien szép darabját, az Ôszi álom címût. A szakma folyóiratában (Színház, 2002 december) így írt róla a színikritikus Koltai Tamás: „A mai zajos, csiricsáré, palifogó, durva színházi üzemben ritka az ehhez hasonló delikát minimálszínház. Nem véletlen, hogy Ascher Tamás vállalja föl a darab rendezését, az ô finomságok iránt érzékeny, többrétegû teatralitása kell hozzá”.
Egyszóval így is, meg úgy is lehet. Lehet finoman és ízlésesen, lehet durván és ízléstelenül. Nem értek egyet azzal, hogy „vannak ôszinte írók és vannak finomkodó írók” (Szilágyi Júlia). A fenti vers ôszinte írót takar, de köszönöm szépen az ilyen vulgáris ôszinteséget. Finomkodni sem kell, csak finomnak lenni. Ivan Bunyin, az elsô orosz irodalmi Nobel-díjas író (1933) írja az Arszenyev élete címû önéletrajzi regényében (Kriterion, 1987): „Megvolt bennem a kifinomult lelki alkat: egyrészt velem született, másrészt a költôk olvasása révén szereztem.” Csakhogy azok olyan költôk voltak, nem ilyenek.
Végezetül, nekem mint olvasónak az lenne a véleményem, hogy legyen önkontroll vagy ízléshatár, amit – ha nem feltétlenül szükséges – nem kell átlépni. Legalábbis az irodalmi alkotásokban nem.
Kudelász Ildikó
(Sepsiszentgyörgy)
Korábbiak:
Retro-vita: Amikor Pruteanunak igaza volt
Retro-vita: Mumuban, akár a tehenek?
Retro-vita: A rendőr meghalt, a diri él
Retro-vita: Ágoston Hugó finomkodik
Retro-vita: Ribillió a Korunknál
Retro-vita: Hogy beszélne egy katona?
Retro-vita: Ha neked az anális túl lokális
Retro-vita: Hány lófasz teszi a finomlelkű írót?
Retro-vita: A szótár teli van mindenfélével…
Retro-vita: Mikor és miért (ne)?
Retro-vita: Rendhagyó „Nyelv és élet”
Retro-vita: A dolgok néven nevezéséről
Retro-vita: Az irodalom nem mindig a szépről szól
Retro-vita: Irodalom és szabadság
Pusztai Péter rajza
2010. október 16. 03:20
Van, aki így fut be, mert divatos és kifizetődő. Ezért erre koncentrál, ez írásainak a magva. És van, amikor egy-két keserűség,- felháborodás-szülte vulgárisnak titulált szó adja meg az írás ízét, anélkül, hogy megbotránkozást keltene, érdemelne. Mert oda kéri magát.