Engedjük… Nem engedjük… Veszélyhelyzet… Nincs veszélyhelyzet… Ma így… holnap úgy… Sajtótájékoztató így… sajtótájékoztató úgy… Vigyázat, autósztráda! Gyalogosoknak tilos… Most már vonatra is ülhettek, Hegyeshalomig… Utazzon a MÁV-val!… Német kérdés… Nemzetközi kérdés…
Úgy forognak, pörögnek a szavak, az álláspontok, mint a búgócsiga. Tánci-tánci, körbe-körbe, pörög minden, és közben az a fülbántó, foghúzó, vijjogó muzsika… Valahogy így tudnám hirtelenjében lekottázni a migránsokról szóló hírek kakofóniáját.

*

Soha nem remélt profitot sepert be pénteken, szeptember 4-én a bicskei néhány négyzetméteres állomási büfé (resti) három tagú családi kiszolgálószemélyzete. Természetesen, nem a leszállított, se a jobbára a le nem szállítható, nyugatra távozásban reménykedő éhes migránsok rohanták le, nem is a helyzetet feszülten egyensúlyban tartani próbáló rendőrök taroltak odabent, hanem a minden eddiginél nagyobb számú, kíváncsi sajtós raja lepte el a helyiséget és amit csak lehetett, mindent felélt. A főnök estefelé már aggodalmasan érdeklődött a karhatalomtól: másnap is hasonlóra kell számítania? Néma vállvonogatás volt a válasz. (hvg.hu)

*

Mire jó egy zűrös nemzetközi labdarúgó mérkőzés? (Hát még, ha román-magyar, és történetesen Budapesten játsszák…) A román kormányzópárt (SzDP – PSD) jelenlegi elnöke, Liviu Dragnea kihasználta az alkalmat, hogy maga is jelen volt az arénában, s a döntetlenre végződött meccs után kíváncsian ellátogatott a Keleti Pályaudvarra, tapasztalatcserére. Hát… nem volt oda a látványtól, a személyes élményektől! Szerinte túl sok a menekültek közt az életerős, fiatal férfi és gyanúsan összehangolt a szervezettségük. Üzenete: Vigyázz, Románia!

*

Németországban élő, nyolcvanadik éve felé közeledő pályatársam, Hollai Hehs Ottó Aradról emigrált nyugatra, miután kényszerűen megkóstolta a népi demokrácia válogatott börtönkosztját. Éveken át küldött az NSZK-ból a rendszerváltás utáni Romániai Magyar Szónak úgynevezett „nyugati leveleket”, amelyekben a kárpátmedencei magyar ember tapasztalatával, de nyugati élményein átszűrve szólt skizofrén világunk megannyi ellentmondásáról. Nem kellett túl nagy jóstehetség, csak nyitott szem ahhoz, hogy az ezredforduló előtti években valaki észrevegye és megfogalmazza a javában bővülni látszó Európai Unió tökéletlenségeit, a schengeni megállapodás valamennyi konkrét sutaságával egyetemben. Akkoriban éppen a boszniai és a kurd migránsok voltak „napirenden”, velük kapcsolatban írta az alábbiakat:
„…Akit nem bántanak, otthona van és napi falat kenyere, az nem hagyja el hazáját… De a kurdokat bántják, üldözik és a kurd anya nem mindig tudja gyermekének a betevő falatot biztosítani. Ezért menekülnek. És hová? A nyugati ‘Jólét’ országaiba, ahol talán nyugalmat, munkát és emberibb életet találnak… A kurd probléma csak egyike világunk nehezen megoldható kérdéseinek. Az ellenőrizhetetlen és számtanilag szinte kiszámíthatatlan népszaporodás, a tömegek élelmezése, természet és ember kapcsolatának egyensúlyban tartása, no és nem utolsó sorban a migráció, magyarán: a tömegek kényszerű vagy önkéntes lakóhelyváltoztatása, mind olyan fejtörést okozó problémák, melyek megoldása nélkül elkövetkező XXI. századunk kevésbé mennyeire, mint inkább pokolira változhat.”
Szegény jó Hollai Ottó, hol van már az új évszázad-évezred eleje? Tizenöt kemény év csorgott le a nagy rakétadurrogtatások és koccintások óta, és Neked lett igazad: ha nem is éppen „pokoli” a helyzet, de a mennyeitől ugyancsak távol esik! Lássuk, mit írsz tovább, anno 1998?
„…Az albánok, bolgárok és románok saját hazájukból menekülnek nyugat felé, a nyomor kergeti őket. Jugoszlávia népei a polgárháború borzalmai elől menekülnek. A kurdok, bár őslakói a Közel-Kelet országainak, nem tudnak egységes államot létrehozni, Kurdisztán csak álom marad. Ha fajtámat, népemet, családtagjaimat szisztematikusan üldözik, sőt pusztítják, én nem tudom mivé válnék! Megértem tehát a kurdok elkeseredését, harcát, menekülését. Csak azt nem tudom megérteni, hogy a ‘felvilágosult’, ‘keresztény’ emberi jogokat állandóan és hangosan követelő Európa miért csodálkozik, ha az elkeseredett tömegek özönvízszerűen nekilódulnak.”
Hollai Hehs Ottó leírt szavai eleven lenyomatként őrizték meg számunkra azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak a hangulatát, akkori politizálásunk „ujjlenyomatát”. De olvassunk tovább:
„A törökök az első világháború vérontásának árnyékában körülbelül egymillió keresztény örményt ‘likvidáltak’. A tízmillió kurddal már nem olyan könnyű elbánni. A viszály évtizedek óta tart, és megoldásra nincs sok remény. Az európai közösség nem fogadhat be olyan országot soraiba, ahol a politikai ellenzék bebörtönzése, a kisebbség kisemmizése napirenden van…
A belügyminiszterek biztonságos határokat követelnek (kellett nekünk schengeni egyezmény), külügyminiszteri szinten sürgős ‘politikai megoldást’ javasolnak. Ha a világpolitika iránya és tartalma gyökeresen meg nem változik, akkor a kurdok menekülése, lehet, csak előjátéka egy mind jobban kiterebélyesedő menekülési hullámnak.” (Nyugati szemmel, in: Napi Magyarország, 1998. január 29.)
Mit mondhatnék, Ottó bátyám? Jóslatod egy az egyben bevált, hiszen – ahogy megtippelted – nem változott gyökeresen a világpolitika iránya és tartalma!

*

„… Sikoly — halálhörgések – szivet repesztő jajkiáltása, zaja, lármája vegyült az éjnek szürke gyászlevegőjébe – mintha a pokol tüzéből tört volna fel – a földet égető pusztító láva. 1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak be világították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára — sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé… Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe…”
Apokaliptikus képek, jelek, vészjósló hangulat…
Balogh György, Barcafalu bírója, maga is írogató ember, 1916 nyarán többek között ezeket tartotta fontosnak érzékeltetésül papírra vetni az erdélyiek nagy menekülésekor. De mi is történt Erdélyben közel száz éve? Miért indultak meg a világháború kellős közepén minden javaikkal, családostól, falu falu után, tájegység tájegység után, a zsúfolt országutakon, nyugat felé az erdélyiek ezres és tízezres tömegei?
Veres Emese-Gyöngyvér néprajzos egy igen fontos dokumentumkötetben (…mikor Oláhország háborút izene… A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008) közzétette azt a krónikát is, mely semmit sem elhallgatva, az akkor történtek hív leírása. Ebből származott az előbbi idézet s a továbbiakban folytatom:
„Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy — Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik…
De már azt a riadalmat sem lehet leírni ami a hir kidobolása után, de már előre is kitört a faluban a nép között. Sírás-rívás-jajgatás-kétségbe esés-lótás-futás-eszeveszettség volt látható mindenfelé. A falu népének nagy része védtelen és gyámoltalan asszonyokból és gyerekekből állott — kik azt sem tudták mit hol fogjanak — hol kezdjenek. De mindenki csinált valamit — ami ereje, tehetsége és gondolkozásából fakadott, segédkeztek egymásnak.
Az egyik helyt a szekeret készítették, a másik helyt a földbe ásták a gödröt, hogy holmit a földbe rejcsenek, máshelyt meg hordják közösen egy-egy alkalmas pinczébe holmijukat és falazták be a pinczebejáratokat, de mindenki keserű munkával rohamosan készült a menekülésre.
Az elöljárók és másféle intézetek vezetői készítették a ládákat melybe berakták a hivatalos könyveket és egyébb értékeket. Én mint a hitelszövetkezet pénztárosa, s a fogyasztási szövetkezet könyvelője az igazgatókkal rendeztük a bepakolást, s összetéve a község ládájával és küldtük a vasúti állomásra – czimezve Budapestre.
A készülődés – a pakolás egész nap s éjjel is — másnap reggelig történt meg, mikor is a szekerek az egész faluból kezdtek ki indulni. Mindenki vitt magával amit könnyebben czipelhetett, s mindenki itt hagyott minden vagyont, minden javakat, amit nem czipelhetett magával — a menekülésre képtelen öregek bizalmába, ami teljesen bizonytalan volt, hogy megőrizhetik a pusztulástól.
Oly siralmas volt ez a menekülési eset igazán – hogy még a jó Isten is könnyezett ezen a nyomorúságon. Elképzelhető az a kellemetlen helyzet, mikor Brassó megyének felvidéke, alvidéke, Hétfalusi járása, Háromszék megye, Csík megye, s ugy Fogaras megye is, egyszerre indul és egy út irányba a keserves menekülésen, s mindenkinek az út iránya Kőhalom felé van megadva.
Az Újfaluból korábban elindult menekülők már Höltövényből vissza kelett térniök, mert az onnan Földvárra vezető út a felvidéki menekültekkel oly zsúfolásig el volt foglalva — hogy nem is lehetett alkalmat se várni arra — hogy szekérrel arra az úttestre bár aznap be lehetne kanyarodni.
Mi ujfalusiak Krizba felé kellett venni utunkat, s onnan le Földvár felé. S óriási nehézségbe és huzamos várakozásba került az is — míg a krizbai útból bekerülhettünk a Mogyorós felé vezető országútba. Két és három sorjába, s egymásba tömören zsúfolva eregettünk lassan egymás után, míg lassan Mogyorósig eljuthattunk. Itten vesztegelni kellett egy pár órát, mert már annyi szekér özönlött itt össze — hogy egy toppot sem lehetett tovább menni. Végre ritkultak a szekér sorok, egy rész Apácza felé vette útját, más része pedig a Bogát felé. S így mi is neki vágtunk a bogáti patak utjának. De itt is csak oly módon ment az utazás, és itt is 2-3 sor szekér tolongott egy másik után, s kikerülni egymást semmiként sem lehetett. Ilyen kínos utazás mellett értünk a Bogát legszűkebb részébe – ahol az éj sötétje reánk borult, és ott meg kellett hálni a menekülő tábornak.
Az éjszakázásnál a menekülők egy része szekerével letért az úttestről, az út melletti rétekre, más része meg az uttesten töltötte szomorú éjszakáját – ahogy a körülmények engedték. Reggel már kedvezőbb lett az utazás, amennyiben a könnyebb szekerek korábban igyekeztek befogni és előre elnyargalni, hogy a tömegeket elhagyhassák, akik pedig marhákat is czipeltek magukkal – azok lassabban haladhattunk, de szabadon, kényelmesebben Hévíz és Alsórákos felé.
Az egyfalusi menekültek egymástól szórványosan szétváltak kisebb-nagyobb csoportokban, és az ilyen csoportok nem igen váltak el egymástól, egymás segítségével és támogatásával haladtak előre a helyes bizonytalanságban – de Kőhalom felé.
Kőhalomba érkezve szünetet tartottunk, ahol a menekültekre váró vármegyei tisztviselők megyéikhez tartozó menekülteknek kiadták az utasítást hogy hová vannak utalva és merre menjenek. Mi Brassó megyeiek Torontál megyébe voltunk kirendelve. Némelyek vasútra száltak marhástól- szekerestől, s vonaton vitték őket éppen Torontálba. Némelyek pedig kiknek több marhájok is volt – azok a poroson utaztak lassan Torontál felé.
Velem is 13 családból álló csoport volt — akik nem óhajtottak tőllem elmaradni, s kedvük volt utazni velem a poros uton.”
Az út további része is mélységesen tanulságos, hiszen számkivetés volt ez a javából; a folytatás erre a hivatkozásra lépve található…

*

Barcafalu bírója csöppet sem túlzott: hasonló, világvégét idéző fejveszettségről, káoszról és torlódó menekülthullámról számolnak be a székely egyházközségek Domus Historiái , vagy olyan írástudó, hiteles szemtanúk, mint amilyen Benedek Elek volt, aki a Bacon környéki állapotokat rögzítette önéletírásában (Benedek Elek: Édes anyaföldem, II. kötet):
„Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának [feleségét becézte ekként]:
– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek” az idegen földön vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?
– Igy, igy.
– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhagy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!
– Ugy legyen, rebegte Mária.
De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.
– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt meg…
Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.
– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!
– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.
Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki falukban.
– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…
De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták”, hogy nincs ott nekünk katonánk.
És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!
Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.
(…)
Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk „Nagy-Magyarországba”. (A székelynek „Nagy-Magyarország” az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.
Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.
Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk.(…)
A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma…
A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, most viszem az ellenség elől.
– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót nekik.
Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt”. De nem maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s viszik Romániába.
(…)
A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát „menekitnek” a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam…
Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.
Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát, mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a „Baross-forrás” háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk” Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell járnunk, igy talán…”

*

Kik és miért menekültek akkor Erdélyből – az akkori idők kormányzója, Betegh Miklós emlékirataiban megmagyarázza nem csak a saját, hanem az akkori vezetőréteg bizonyítványát. Románia háborúba lépésekor csapatai erdélyi betörésének napján a kormányzó még megnyugtató híreket hallott – sehol semmi gyanús jelentés -, s birtokaira készült utazni.
„De mintha valami előérzet szállott volna meg, mielőtt innen, mint ahogy azt terveztem, a Bánátba indultam volna, már a délutáni vonattal megint visszatértem Kolozsvárra. Körülbelül este hat óra volt, mikor utamból megtérve, irodámba benyitottam. Erre, mint egy végszóra, ahogy a színházban szokott történni, megszólalt a telefon. A brassói határrendőrség telefonált s jelentette, hogy a predeáli állomáson menekültek vannak és kért, küldenék utánuk egy külön vonatot. Bárha minden szót hallottam, mégsem értettem meg a dolgot. Kérdeztem, hogy miféle menekültek. A határ rendőrkapitány is félreértett s azt felelte, hogy a központi hatalmakhoz tartozó alattvalók. Még akkor sem fogtam fel szavainak jelentését és ismét kérdeztem, hogy ezek miért menekülnek. Akkor felelte a határrendőr-kapitány, hogy elterjedt hírek szerint, aznap délután három órakor Bukarestben koronatanács lett volna és ezen elhatároztatott a Monarchia elleni hadüzenet. Ezért menekül onnan az idegen lakosság. Erre már megértettem, hogy mit akar mondani, de az adatokat egybevetve, mégsem tartottam a dolgot valószínűnek. Mert ha délután három órakor tartják a koronatanácsot, az nem ér véget egyetlen perc alatt, még kevésbé volt tehát a menekülteknek idejük e koronatanács után, aznap este hat óráig befutni Predeálra s onnan Brassóba telefonálni. Mivel mindig azt tapasztaltam, hogy a megijedt, avagy bármely körülmény folytán megzavart emberek lelki egyensúlyát a legbiztosabban úgy állíthatjuk helyre, ha kívánságaikat teljesítjük, megígértem a határ-rendőrkapitánynak, hogy óhajtásuknak eleget teszek. Tényleg azonnal szólottam a vasúti üzletvezetőség brassói kirendeltségének, hogy a vonatot állítsa ki. Nyomban jelentettem az esetet Sándor Jánosnak Budapestre, kiről tudtam, hogy a vasárnap és az esti órák dacára még hivatalában van. Úgy is volt, személyesen beszéltem vele, részletesen jelentettem neki az egészet és mikor azt mondottam, hogy elterjedt hírek szerint a minisztertanács a hadüzenetet határozta el, közbeszólott: „Furcsa, nekünk éppen ellenkező jelentésünk van.” Egyebekben egészen helyeselte eljárásomat.
Közben eltelt az idő, vacsorázni mentem s 9—10 óra között jöttem haza. Felhívtam a brassói határrendőrséget, hogy a kiküldött vonat sorsa felől érdeklődjem. Azt jelentették, hogy a vonat kiment, de a predeáli állomásra már nem juthatott be, mert reálőttek. A menekülteknek is csak egy része tudott a romániai hatóságoktól elszabadulni és a nyilt pályán megállott vonatunkra felszállani, a többieket nem engedték el, hanem letartóztatták. Megint hivtam a belügyminisztert, ki szintén keresett már engem. Ő közölte velem, hogy aznap este 9 órakor átadták Bécsben a hadüzenetet, Tisza elutazott Bécsbe és meghagyta, hogy a hadüzenetről Sándor János személyesen értesítsen engem.
Elég elővigyázatlan voltam, hogy a mellém beosztott urak közül egyiket sem kértem fel maga idejében arra, hogy biztonság kedvéért az éjjelt töltse az irodában. Inasom utján próbáltam most őket előkeríteni, de tekintettel a késői órára, ez nem sikerült. Egyedül reám hárult a feladat, hogy az összes, Romániával szomszédos vármegyéket értesítsem. A vármegyei megbízottak, kiknek állandóan a telefonnál kellett volna lenniök, nem voltak egyhamar megtalálhatók. Néhol a vármegyei hajdú jelentkezett, kinek természetesen nem lehetett e nagy fontosságú dolgot azzal a biztos tudattal bemondani, hogy annál kevesebbet, vagy többet mondani nem fog. A fő- és alispánok is ki itt, ki amott volt, amint az a késői órákra való tekintettel természetes is. Több-kevesebb idő kellett ahhoz, míg ezek egyenként előkerültek s velem az összeköttetést felvehették. Egész reggelig, míg a mellém beosztott urak előkerültek, a telefonnál ültem. Hangsúlyozom, hogy akkor még nem volt evakuálásról szó, mert hiszen még nem tudtuk, hol, mely részen fog a támadás történni. Ezen éjjel még csak az értesítést adtam le, figyelmeztettem a hatóságokat a bekövetkezhető eseményekre s figyelmükbe ajánlottam mindazon előleges intézkedéseket, melyeket a miniszteri rendelet ezen esetre előir. Másnap reggel a hadvezetőség már tisztában volt a támadás irányával, mely, amint ismeretes, az egész határ mentén, minden erre használható szoroson, egyszerre történt. A hadvezetőség ekkor az egész úgynevezett „Maros-vonal”, helyesebben Erdély keleti és déli részének, a Maros bal partjáig való kiürítését kívánta. A hadvezetőség ezen kérése a magyar kormánynál, kivel ezt közöltem, a leghevesebb ellenállásra talált. A területet is sokallotta és semmikép sem akart belemenni abba, hogy az evakuálás általánosságban és imperative történjék. A hadvezetőség ugyanis a kérdéses területről mindenkit és mindent, kényszer útján kívánt eltávolítani. Végül abban történt megállapodás, hogy csak a hadianyag és a fegyvertfogható lakosság távolíttassék el és ez is csak a határmenti vármegyékből. A lakosságnak fegyvert nem fogható része és a harcászati célokat nem szolgáló egyéb anyag azonban ne mozdíttassék. Aki ennek dacára is menekülni akar, annak erre segítség nyújtandó. A mozgósított vármegyék és a Maros között fekvő terület csak készenlétbe helyeztessék, de onnan semmi se mozdíttassék meg.
Hát ez mind igen szép lett volna, ha a hatóságoknak sikerült volna rendet és fegyelmet tartaniok. Csakhogy az ellenséget még sohasem látott nemzedék, mint az égő házban rekedt emberek, elvesztette fejét, nem hallgatott semmi okos szóra. Mikor az asszony látta, hogy viszik a fegyvertfogható lakosságot, eltávozásra kényszerítik a család fejét, fiát, ki eddig a gazdaságot tartotta, viszik az ökröket, gabonát, takarmányt, többé őt sem lehetett visszatartani. Emberileg nézve érthető is volt ez. Miért maradjon az a szegény feleség vagy anya otthon, kinek elvitték férjét, fiát, el úgyszólva mindazt, amivel a gazdaságot folytatta. Csakhogy az asszonyok futása a gyermekekét is magával vonta, sőt több esetben haldokló betegeket is akartak magukkal vinni. Látva a határmenti vármegyék mozgalmát, megindultak azon vármegyék is, melyek ezeken innen feküdtek és mozgósítva nem is voltak. Így egyszerre mozgásba jött akaratunk ellenére egy akkora terület, melyen 1,300.000 ember lakott. Vasúti kocsi persze már nem igen volt. A hadvezetőségtől alig lehetett kieszközölni, hogy a katonákat a frontra vivő kocsik, visszafelé menekülteket szállítsanak. Sokszor gondoltam ezekben a napokban arra a főispán társamra, ki megijedt akkor, mikor megkérdeztem tőle, hogy ily evakuálás esetén hány vasúti kocsira volna szüksége.
A szekéren menekülők utazása rendezettebb volt. Megállapítottuk még az első nap, hogy melyik falú melyik úton haladjon, melyik útkereszteződésnél, melyik adjon a másiknak az elmenetelre előnyt. Hol étkezzenek, hol háljanak, mi a menekülés irányának végcélja, mely megyében, mely falúban kell megállaniok. Hol kapnak élelmet állataik és saját maguk részére. Sőt a menekülő irányokon a kormány néhány nap alatt bizottságokat állított fel, melyek az állatokat mindazoktól, kik azokat eladni akarták, tisztességes áron megvásárolta.
A vasúton azonban lassabban ment a dolog, mert vasúti vonalaink csak egyvágányúak voltak és azt a tervemet, hogy a vonatok Aradon jöjjenek be és Váradon, vagy a Szilágyságon menjenek ki, tehát az egész erdélyi hálózat, mint egy körvonal vétessék igénybe, előttem még ma is érthetetlen okokból nem akarták elfogadni. Így tehát minden bejövő vonat, mely katonaságot hozott be, elzárta a menekülőkkel kifelé igyekező másik vonatnak útját.
Végnélküli volt a panasz, hogy három napig tartott, míg ez és ez az úr vonaton Pestre ért. Új panaszok, hogy valaki nem kapott fél fülkét. Ma annyira nevetségesen hangzanak e panaszok, miszerint helyénvalónak látom kijelenteni, hogy azok tényleg mind megtörténtek s nem költői eszmefuttatásként irtam ezeket ide le. Úgy hozzá voltak szokva az emberek a kényelemhez, a közlekedési eszközök járásának pontosságához, hogy minden legkissebb kényelmetlenséget, még a menekülés idejében is, egyenesen inzultusnak tartottak.
Jellemző, hogy a pesti hírlapírók, kik „csodát látni” jöttek, meg voltak botránkozva azon, hogy a menekülők gyerekeinek nincs cipőjük. Ők persze nem tudták, hogy a falusi gyermekeknek békében sem volt és hogy ezért őrzik a gyermekek télen, századok óta a tűzhely padkáját s a gyerekcipő csak a legújabb kornak vívmánya s ma is csak a tehetősebbeknél használatos.
A menekülők sem lévén a halandóság ellen bebiztosítva, természetesen menekülés közben is történtek halálesetek. Az előbb láttuk, hogy haldoklókat is szállítottak magukkal. A mindig, mindennel elégedetlenkedők, már a menekültek tömeges elhalálozásáról beszéltek, holott, különös, de úgy van, a menekültek halandósága a rendes halandóság arányszámán alul maradt. (…)
Tisza megkérdeztetvén, a Házban körülbelől azt felelte a beütésre vonatkozólag, mit nekem a második kormánybiztosságom kezdetén mondott, az evakuálásra pedig, hogy azt jobban csinálni nem lehetett. Utóbbira vonatkozólag megkérdeztem több, nem csak cs. és kir., hanem német vezérkari tisztet is és felkértem őket, hogy mondják meg, mit lehetett volna többet tenni, hogy az evakuálás „rendesebben” menjen. Csak nevettek reá és azt felelték, hogy úgy látszik, mi nem vagyunk tisztában avval, hogy az evakuálás nem kéjutazás. Láttuk volna csak azt az evakuálást, amit Hindenburg a Mazuri tavaknál, avagy a Monarchia Galíciában csinált, akkor nem beszélnénk arról, hogy a világháború legnagyobb evakuálása „rendesebben” is történhetett volna.” (Betegh Miklós: Erdély a háborúban. Néhány erdélyi adat az 1914-17. évek történetéhez. Erzsébet Könyvnyomda RT Dicsőszentmárton kiadása, 1924.)
Furcsa, de az eltelt száz év sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megállapítsák az erdélyi zűrzavarért felelősöket és a felelősség fokát. A Fennvalóra maradt az igazságtevés…!

*

Csakhogy a Fennvalóval is valami gond lehet. Mert a történelmi egyházak vezetői hallgatnak. Akik megszólalnak, azok is inkább félszájjal teszik. A migráns-ügyben jóhiszeműen nyilatkozó Böjte Csaba testvért csúnyán kikezdték a kommentelők, akiknek semmi sem drága. Az Erdélyi Riport cikkírója, Szűcs László meg is állapítja: „Azon se lepődnék meg, ha az utóbbi napok emberséges nyilatkozatai után Böjte Csaba atyát kéretnék be. No de hova? S milyen legyen egy ferences szerzetes, ha nem az elesettek mellett szóló, ki más fogalmazzon úgy, hogy Isten nem teremt selejtet, ha nem ő? S miért is ne mondhatna ilyeneket, ha az ő legfőbb földi elöljárója, a pápa még ennél is sarkosabban szólít fel szolidaritásra a menekültekkel. Utóbbi nem véletlenül választotta a Ferenc nevet egyházfői szolgálatához. S őt aztán senkinek sincs lehetősége bekéretni, aki itt a földön bármilyen tisztséget visel, bármilyen titulussal rendelkezik. Esetleg maga kérethetné be azokat az egyházi méltóságokat, akik ájtatos csendben lapulva, mélyen hallgatva elszabotálják a főpásztori álláspontot.” (Bekéretjük magunknak)

*

Az alábbi fotót a nyugat.hu munkatársa készítette Brüsszelben, s üzente általa Erdő Péter bíborosnak, hogy „lehetne így is…” A bíboros ugyanis a múlt hét végén úgy magyarázkozott, hogy ha segítené a menekülteket, akkor azzal embercsempészet bűnében marasztalnák el…

Pais-Horváth Szilvia képaláírása: „Ezt a fotót tavaly Brüsszelben készítettem. A belváros szívében, egy csodaszép templomban szállásolták el az afgán menekülteket. A templom előtti téren a kis srácok fociztak, bent aktivisták egy kiállítást rendeztek be, hogy a brüsszeliek és a turisták is megértsék: ezek a sátrasok miért vannak itt.”

*

Lassan olyan ez a naplóírás is, mint egy hosszú, kimerítő menetelés. Legjobb lenne abbahagyni, feladni, kiszállni… De az élet törvénye az, hogy az ember, ameddig tud, talpon maradjon. A vonulásban pedig egyelőre nincs megállás, a káosz teljes, de ha sikerült vajmi csekély mértékben is eloszlatni némi homályt a kérdésben, akkor akár meg is pihenhetünk. Ajánlatos a sok vonatkozást, szerteágazó problémát tovább mélyíteni, a jelzett könyvekre, filmekre rátalálni… Ma erre korlátozódik az eseményektől távoli, tehetetlen ember némileg értelmes és hasznos „menetelése”. Felkészülni mindarra, ami ezután jön.

*

Köszönöm mindazoknak, akik menet közben bekapcsolódtak az együtt-gondolkodásba és megosztották velem aggályaikat… Szinte elfelejtettem, itt van még egy feljegyzés – pontosabban egy kérdés -, valamelyik cédulámon, töröm is rajta a fejem, de már csak úgy, idefirkantom, hogy el ne felejtsük, s törjék rajta mások is a magukét..

Kell-e valakinek ilyen áron Schengen? Mert őszintén mondom: nekem aztán nem. Ahogy most működik, luxus és értelmetlenség magunknak fenntartani. Ha ez az ára a megoldásnak, akkor inkább felejtsük el. Jobb időkig…

Csíkszereda, 2015. augusztus 23–szeptember 5.

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12) (13) (14)

1. gergely:
   2015. szeptember 6. 09:18

   Az biztos – a Fennvalóval is „gond van”…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ