Oláh István: Zsebregény (16)

Már déli tizenkettőkor ott lődörögtünk a nagyállami előtt, hogy a délutáni ötös nyitáskor valamit osztanak. Mama-nagyanyám, tata-nagyapám, Vera nagynéném, Sanyi nagybátyám, Magda nővérem és végül én. A sorban, még ha egymás mellett is álltunk, tilos volt megszólalni, sőt, úgy kellett tennünk, mintha nem is ismernénk egymást. Mintha akkor láttam volna először nagyanyámat, pedig naponta láttam őket, s ha nem, hát sírtam. A déli zárás után, úgy három óra felé jött az elsuttogott hír: osztani fognak! Erre az addig céltalanul lézengő tömeg pillanatok alatt ötös sorokba rendeződött, és akkor már nem ő vagy te, esetleg én vártunk, hanem az oszlop. A személytelen, amorf valami akár szimbólum is lehet, például egy társadalomé. Így tárgyiasul a tömegakarat, s az akarat tárgya ott várt minket a zárt ajtókon túl. Egyben könnyebb, másban nehezebb volt így a várakozás, s hogy miért volt nehezebb, azt is mondtam. Akik oly kedvesek voltak nekem, ott álltak mellettem, és nem szólhattunk egymáshoz, nem foghatták meg a kezem. Hetente két vagy három délután megvolt az osztás a nagyállamiban, monopolt adtak, fejenként fél litert ebből a kocsisoknak való fehérpálinkából. Nem volt szesztilalom, mint az Államokban a húszas években, tulajdonképpen azt se tudom, hogy miért nem lehetett piát kapni nálunk. Elég az hozzá, hogy már csak ilyen sorokkal ment az osztás, és nagyapám kocsmáros volt. A kocsmáros pedig kocsmájában bort árul, sört, pálinkát. Ha van. Osztáskor kiállt az egész család, és olyankor nem ismertük egymást, mert volt már úgy, hogy egy bőrkabátos, mindent látó odalépett a sorhoz, kiemelt egy férfit meg egy nőt. Maguk ismerik egymást, azon se lepődnék meg, ha kiderülne, maguk férj-feleség, és most halmozni akarnak. Na, mutassák csak azt a buletint! Hát nem megmondtam, fordult diadalmasan a tömeghez, kétpercnyi silabizálás után, a bőrkabátos. Az egyik Sípos Ferenc, a másik Sípos Berta. És ezek után is azt mondják, hogy nem ismerik egymást? Hát jó, lássuk, hol laknak. Mindkettőjüknél az van beírva, hogy Malinovszkij utca 61. Így sincs egymáshoz közük, hát hogy van? Egy ágyban fekszenek, egy ágyban kelnek, és nem ismerik egymást, hát van képük így hazudni?!
Mi ezt akartuk elkerülni, ezért nem is pillantottunk egymásra. Nővérem egyszer rosszul lett a perzselő napon, és nem mama meg tata ültették le a kirakat tenyérnyi párkányára, hanem idegenek. De legalább nyitott a kocsma, három liter monopolt vittünk haza, és még arra is vigyáztunk nagyon, nehogy egyszerre lépjünk be a kapun.

Az orfikus mozzanat tartósodik. A még kölyök Orfeusz leszáll az alvilágba. Éppen csak megvárja, hogy a Szántó utcában, ahol lakik, eldöcögjön a túrógyár Csepel teherkocsija és egy konflis. A néptanács Pobedája még a reggel Jedd vagy Koronka felé vette útját, csak este jön meg, a rettegett fekete kocsi pedig csak éjszaka jár, most egyáltalán nincs forgalom. Kölyök Orfeusz számára ez a próbaút az alvilágba. Eurüdiké nemhogy meghalt, de tán meg se született, ezért van, hogy minden szerelem és halál híján ez a mostani amolyan nyilvános főpróbája az igazinak. Fölemeli az út gerincén elhelyezett öntöttvas aknafedelet, lemászik, de még mielőtt leérne, visszahúzza helyére a kerek fedőt. Egyből lazán fekete lett minden, elegánsan vagy megnyugtatóan fekete, ami nem éjfekete! A rácsos kanálisokon annyi törmelékfény beszitál, hogy néhány méternyit lásson. Talpa alatt folyik a lé, jobbról is, balról is sorba kötötték a házak szennykanálisát, egy csőszáj épp előtte kezd böfögni, majd befolyik valami váladék a gerincvezetékbe. Nagy ember volt Bernády, hogy közművesítette a várost, megcsinálta legalább száz évre. Ezt nincs honnan tudnia kölyök Orfeusznak, szegény ezt se tudja, s mi mindent még! De nem izgatja, életének e jó szakaszában a hiányt most még nem teszi kínzóvá a hiány tudata. A Petelei utca felé csúszkál az alvilágban, ez egy nagyobb osztópont a Szántó utcára merőleges tengely egyik szárán. A Poklos-patak a terminál, az osztópontban lakik Salamon Ernő özvegye. A költő tíz esztendővel azelőtt halt meg Ukrajnában, munkaszolgálaton. A tengely másik szára a társadalmi felépítmény súlyzóival tényleg úgy működik, mint egy megvadult hídmérleg. Itt van a törvényszék meg a börtön kübli-járata. Az út az alvilágban nyílegyenes, és ezzel máris ellentmondunk egy csomó korábbi elképzelésnek, víziónak, amelyek szakadozottságát, fordulásait, önmagába zuhanását és – minden kiszámíthatatlansága mellett – fekete egyhangúságát emelik ki. Nyílegyenes, mert ebben, úgy látszik, megegyeznek az evilági és alvilági fizika törvényei, az legalábbis, hogy két pont között a legrövidebb bejárható az egyenes. Az osztópont sorsa osztópontjának bizonyult, egy percig ugyanis arra gondolt, ha addig elment négykézláb, tán tovább is mehet, egészen a Marosig, ahol a turbina betonvályúja beönt a folyóba. A kísértés olyan erős volt, hogy el is indult, megtartva a főirányt; csak aztán visszahátrált az iszapos csőből. Mire felért, már teljes volt a felhőszakadás, az áradat így is szinte visszasodorta, hogy örökre ott tartsa az alvilágban a kölyök Orfeuszt.

Eurüdikének az orvos megmondta a tegnap, hogy rákos. No nem azt, hogy rákos, illetve mégis, de így: valami foltszerű elváltozás van a méhnyakon, s az sem kizárt, hogy rosszindulatú. – Mennyi van még hátra? – kérdezte Eurüdiké, holott pont fordítva kellett volna kérdezze: mennyi van még előtte. Jaj, hát nem kell egyből ilyen meredeken, nagyságos asszonyom, mondta erre az orvos, aki szemlátomást megsértődött, mert senki sem gratulált neki az iménti felfedezéséhez. Előbb esetleg megműtik, de ismétlem, csak esetleg, és azt is csak azért, hogy lássák, tényleg nem rosszindulatú-e. A kiemelt mintából a kórszövettanász metszeteket készít, teljes bizonyossággal csak akkor fogjuk tudni. De addig se siessük el, szóval érti, hogy mire akarom barátilag és jóindulatúan kérni, mondta az orvos.
A férfi a Tilos teraszán üldögélt, és egy kávét szopott be éppen. Ezek nem akarják, hogy előre nézzek, s én nagyon akarom tudni, mi van előtte meg előttem. Másrészt minden olyasmi elrettent, amelynek a borzalom vagy a halál a szinonimája. Diplomatatáskájában ott volt egy röntgenfelvétel, nem merte átnézni, meg se kérdezte az orvost. Hátranéznie nem szabad, mert akkor elveszíti Eurüdikét, előre nem mer, ott üldögél az örökös jelennek mondott pillanat rácsán. Ha pedig ott üldögél és nem mozdul, s a rács se, abban a tartós tévhitben ringathatja magát, hogy minden így maradhat, így is marad mindörökké. Ebben az egészben, sajnos, csak a tévhit halhatatlan.
Hogy jó ismerősünk elhúzott Irakba túsznak vagy rendfenntartónak, itthon maradt a többi, eddig is éppen csak felvillant barátunk: Küs Róka Józsi, Kalamár Béci János, Csató Vijola Pista, ki a Balkánon, ki az ígéretesnek mondott Közép-Európában. XIII. Kovács Alfréd, akinek nem rokona Falcs Kovács, sem pedig Falcs Kovácsné, egyszer majd kiszabadul a börtönből, ahova különösen súlyos, nyugodtan mondhatjuk, részvétlen gázolás bizonyított gyanújával – tehát vádjával – került. Sobolánusz eddig már minden irattárat felgyújtott, amit felgyújthatott, egy fölöttébb kétes ízlésű, s a közhelyek tején lógó szobrász róla mintázta meg a forradalmi népakaratot, amit négyévnyi politikatörténeti tűnődés után átkeresztelt nemzetközösségi akaratra. Négy év pedig egy teljes kormányzati ciklus itthon is, kint is, úgyhogy csak találgatni lehet (de nem muszáj), a politikai váltórendszerben melyik erő, oldal, tendencia érvényesül újabban, és legalább akkora súllyal, hogy nyomot hagy művészünk címadásaiban is. Az én drágaságaimat, Aloé Verát és Mioritza Vasconit azóta se láttam, ezek szerint nem is volt miért látnunk egymást, hacsak itt, a Tilos teraszán nem. Állítólag elélvezeti hányadot (illetéket, százalékot) szednek egy, a miénknél jóval nagyobb város bejáratánál, a körgyűrűn. Fizetek, mondta ebben a percben a férfi, s perc múlva már ott járt, ahol nem tilos.

Ha szabad mondanom, Hans Castorp nem tapogatta Madame Chauchat testét, minden ilyesmi spekuláció. A tapogatás egyébként is kizárt a tárgyilagos (hogy ne mondjam: prűd) analista Thomas Mannál. Nem volt ott tapogatózás, kérem, hogy bejárta a drága testet, az más. Kábé úgy, mint ahogy egy gyönyörű léggömböt, de belülről. Nocsak, ez a nemek esztétikája, makróban, így aztán nem is csodálkozom, hogy orvosok álltak sorban a pultnál, ha tíz darab érkezett. A vegyesboltban két méterrel arrébb petróleumot, marmaládét, lókolbászt osztottak, ott más társaság tülekedett. A kórbonctanász magyarázkodik: tudja, drágám, én naponta szembesülök ezzel a belső tájjal, az is igaz, halott és rettenetesen degradálódott. Ahogy az egyszerű, békésen semleges tájból ipari táj lesz egyetlen hónap leforgása alatt. Savhalál, olajhalál. A leányka és a halál. Rösler Kari bácsi, a festőművész a kórházi kvartettben játszik, csupa orvos adja elő a Schubert-darabot. Mi köze mindehhez a kisvárosnak, és fordítva? Ha most mindenáron a közhely érintésétől két fokkal boldogabban térünk haza, ne feledjük: valaki bejárta valakinek a testét, a vér, az erek útjain (és a tüdők bolyhain, a belek alagútjain). S e halálian szép tájat a test univerzális törvényei alakítják. Ez nem a mikro- vagy a makrokozmosz, ez a kozmosz. Kari bácsi ebben a pillanatban megköszönte Kerényi Károly professzornak, görög antikvitás-szakértőnek, hogy olyan világban élhetett, amelyben feltalálták a kozmosz szót.

A világ pedig kozmikus és földi idétlenségében olyan, amilyen. A Szent György utcából, s főleg a Lavotta-tetőről nincs kit elvigyenek, ott szinte csak cigányok laknak, s a cigány nem magyar. Márpedig magyarokat kell bevinni, hasznos népség a Duna-csatornánál. A nádvágásnál a Deltában. Úgyhogy tessék csak nyugodtan pecázni, haverkodni a lipovánokkal, ők a híd a nagy keleti szomszéd és a szláv tengerben magányos latin sziget között. Az öreg Csifót meg Kerekest úgy elvitték akkor éjjel, hogy többé nem kerültek elő. Így van ez, ha túl sűrű a nád. El lehet veszni benne nyomtalanul.

A marólúgos „borkán” ott állt a küszöbön, ahova egy szerencsepatkót is fölszegzett a korábbi háztulajdonos. A gyerek körülnéz, tán tudja, hogy most rosszat tesz, tán nem. Beleiszik. A következő fél esztendőben akármelyik pillanatban meghalhat, torokszűkülettel hetente kétszer a város egyetlen itthon maradt gégespecialistájához hurcolják, mindannyiszor odapisil, amikor a gumicsövet lenyomják a torkán. Üvölt. Megélni megél, csak a hangjával lesz valami. Kár, mert aki sorsába belelát, azt is tudja: Aranyszájú Szent János kellett volna, hogy legyen.

Micsoda mokány ragyogása van Báthori Zsigmond ezüsttallérjának! A Princeps Transilvaniae jobbra néző mellképe az előlapon, a homlok fölött kansörte. A hátlapon a Báthoriak címere, az évszám – 1593 vagy ’96 – és a két betű, a verdejegy. NB azaz Nagybánya. Bethlen Gábor törpeezüstjén, az 1623-as vagy 1624-es obuluson, a főlapon a holdsarlón ülő Szűzanya látható a kisdeddel. Patrona Hungariae. Úgy legyen, mondom a kétely s a hit választóvonalán. S mint minden választóvonalnak, ennek is az az értelme, hogy elválaszt, ugyanakkor pedig egyikre is, a másikra is szabad rálátást nyit.

Hol kap az ember választ kételyeire? Hát például a vasúti eligazítóban, ha arra kíváncsi, hány száz kilométerre jár a vonat, amiről lemaradt. A kétely megvan Descartes óta, úgyhogy nincs mit csodálkozni a kérdésen. A kétely Descartes előtt benne volt az emberben, viszont akkoriban lett életérzésünk etalonja. Ebben legalábbis nincs mit kételkednünk.

Hari Batasuna… Miért nem Székely Csongor vagy Hunor Magor, Vitéz Csaba, csupa ilyesmi? Hát ennyire le se köpöm az elődöket? Ha nem köpöm le, az se biztos, hogy leköpöm. Nem mondom, hogy rántok rájuk, mert lényegében („első fokon és végső soron”) tisztelem őket, de nem ájulok be egy kicsi, turistahülyítő panoptikumtól, amelynek őre, ha férfi, szundít, ha nő, állandóan horgol. Nem foglalkozunk egymással.

A fegyver – a jó fegyver! – oldalunkat bökdösi-verdesi. Keskeny ösvény, fényes ösvény. Ereszkedik egyre lennebb, a biztonságos hegy mögötte marad. Egyre több ellenséges megnyilvánulásra kell figyelni, még akkor is, ha az ősi fészek közelében járok. A fák koronáját kell fürkészni, s a háztetők! – Mit mind mászkálsz azzal az idétlen vízipuskával, hagyd a fenébe a macskákat, szólt ki a félig nyitott ajtón a felesége. Ezzel csörömpölve össze is tört minden forradalmi álpátosz. Nem sodor a világmegváltó lendület, leteszem a vízipuskát, és megyek, ahová akarok. Ez egy eleve hősinek elképzelt helyzet tönkrevágása. Lehetett volna úgy is, hogy az ösvényen ereszkedik, s még mielőtt a köznapi, sőt, komikus rendreutasítás megtörténik, tűzharcba keveredik. Belefut a különlegesen kiképzett gerillavadász-egységbe, s a bokrokból, a fákról egy tonna ólmot nyomnak rá perc alatt. De ő túléli ezt is, mint minden korábbit, és ami csak ezután jön. Ő a megtestesült ellenállás, golyó nem fogja. Körül nem írható biztonságtudatában jő-jődögél, fenyőfa-vastag, oszlopvastag lábain. Combja csupa fitnesz, bicepsze jó reklám a szemközti pizzázó kirakatában. Szerette átülni az éjszakákat vagy csak azok felét az ablak előtt. A gyep sötét volt, körülbelül húsz méterre a kerítés, pontosan a kapu előtt az utcai lámpa. Vad halogén. Ott bezzeg fény van, itt meg sötét. Sebaj, telik így is.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 15

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10