(Kultikus sci-fi regény)

– Majd mi odavezetünk – ajánlkozott Eino. – Viszonzásként volnál szíves közbenjárni Hitlernél, hogy szálljon már le a népünkről.
– Megpróbálhatom, de hogy sikerül, az már más kérdés. Ahogy én ismerem, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megismer.
– Ebben van valami, miután, nem sértésképpen mondom, de ti, űrvándorok úgy hasonlíttok egymásra, mint egyik tojás a másikra.
Hát ezért nem ismert fel az albínó! – esett le a tantuszom.
– Ő felismer, arra mérget vehetsz, mindössze azt kétlem, hogy egyáltalán szóba áll még velem.
– Miért, haragszik rád, vagy lemondtál az alelnöki tisztségről? Egyáltalán mit akarsz egy ilyen alaktól?
– Békét. Neked, nekem, az egész világnak – tártam ég felé prófétai mozdulattal a karjaim.
Valami lehetett a tekintetemben, mert meglepődve bámult rám.
– Az bizony jól jönne plusz még néhány apróság, mint…
– Szabadság, igazság, racionalitás?
– Többek közt, de mit tehetünk mi, apró porszemek, ha az erőseknek, nagyoknak háborúhoz van kedvük?
– Meg próbáljuk magyarázni, milyen fába vágták a fejszéjüket. Lehet, hogy az Úr hátat fordít az embernek, de attól még nem kell okvetlenül egymás torkának ugranunk. Még a legigazabb, legszentebb célok érdekében sem, különben minden jótettünk gonosztetté változik.
– Ezt akarod te megmagyarázni Hitlernek?
– Meg l. Alinak, illetőleg Napóleonnak, akikbe ugyan nem látok, de tudom, hogy akármilyen őrültek, szívük mélyén ott lapul valahol egy angyal is.
– Igazán? Te is így látod? Köszönöm, atyám, köszönöm – ugratott az albínó. – Tudod, hogy visszaadtad a hitemet?
– Nem vagyok atya, és Messiásnak sem képzelem magamat, aki meg akarja menteni a világot. De ami tőlem telik, megteszem, mert nemcsak a nagyok, egy kicsit mi, porszemek is felelősek vagyunk azért, ami körülöttünk végbemegy – jegyeztem meg csípősen.
Az észrevétel talált. Eino ajka lekonyult.
– Szerinted mi nem tesszük meg, és csak arra várunk itt a gettóban, hogy kaparjanak már ki a tűzből nekünk is egy-két gesztenyét?
– Körülbelül. Talán nem így van?
– És ha nem így lenne, elhinnéd? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.
– Neked el, de akkor, ugye, elkísérsz Hitlerhez és persze Alihoz, hogy emlékeztessük őket a Szent Mihály-i szoborcsoport fölött ragyogó írásra: Ember, vigyázz, nehogy megismételje a tör­ténelem önmagát!
Hogy meghökkentettem, az nem kérdés. Egy pillanatig habozott, mit is feleljen, végül nem mondott semmit, csak legyintett, és úgy ott hagyott, mint kutya a Szaharát.
– Köszönöm a választ! – kiáltottam utána. – Jó étvágyat a gesztenyéhez!
Si vis pacem, para bellum33
Hitler haldoklott. Bár nem éppen úgy nézett ki, mint egy nagybeteg, ő folyton ezt hajtogatta, és senkit sem engedett magához: az elefántokhoz hasonlóan ő is ma­gányosan, kedvenc bun­kerjében akart meghalni.
– De nekem életbevágóan fontos és sürgős is, hogy beszéljek a Führerrel.
– Sajnálom, ez az utolsó óhaja – tárta szét kezeit tehetetlenül egy SZIRP-karszalagos tábornok.
– Igen, így van – erősítette meg August Kubizek, a hűséges barát is. – Látod itt ezt a sok em­bert? – mutatott a Hitler szobája előtt szorongó tömegre. – Ők mind vele akarnak beszélni.
– Miről van szó? – lépett hozzám ekkor Eva, Hitler felesége.
– Három szóba belefér: háború vagy béke.
Ez hatott. Eva összeszedte bátorságát, és bekopogott a legfőbb vezérhez.
– Tessék, beléphetsz – adta meg egy perccel később az engedélyt. – Remélem, nem felejted el, hogy egy haldoklóval beszélgetsz.
– Heil Hitler! – üdvözöltem harsányan.
– Halkabban, kérlek, halkabban! Lehet, hogy haldoklom, de azért süket még nem vagyok.
– Bocsánat. Nagyon rosszul vagy, mert akkor inkább nem zavarlak?
– Halljuk, mit kívánsz! Add elő gyorsan, aztán viszontlátásra a… temetésemen.
– Ilyen nagy a baj? Orvos vizsgált már?
– Ugyan, orvosok! Hol vannak az Édenben ma már effélék? Bezzeg az én időmben! Egymást érték a zseniálisabbnál zseniálisabb doktorok: Josef Mengele, Horst Schumann, Johann Paul Kremer, Carl Clauber, Theodore Morell… Ugye, hallottál róluk? Igaz, a jelen helyzetben ők se igen boldogulnának, mert hát az Úr nélkül… Mea culpa, mea culpa, elfordult tőlünk az Úristen.
– Tulajdonképpen mi bajod?
– Csak egy, de az végzetes: borzasztóan szédülök. Egy lépést sem tehetek anélkül, hogy ne forogna körülöttem a szoba, az emberek. Kivéve az ágyban. Itt minden stabil, ott van, ahol lennie kell, ezért csak fekszem, fekszem, és várom, hogy egy napon itt is elkezdjek szédülni. Hogy mi következhet utána? Valószínűleg a kóma, amiből már csak a másvilágon térek magamhoz – kesergett a nagy Vezér.
– Kellemetlen lehet, de nem hiszem, hogy egy szédülés komáig vezetne – sajnáltam meg a halálra ijedt emberkét. – Majd szerzek neked egy orvost, aki szépen rendbe hoz, hacsak meg nem gyógyulsz magadtól is addigra.
– Bárcsak a próféta beszélne belőled. Na halljuk, minek köszönhetem a látogatásod, egyáltalán hogy mertél visszalógni a Paradicsomba, miután kiadtam az utadat.
– Gratulálok a kémeidhez. Most mi a nevük, szintén Gestapo?
– Azért jöttél, hogy ezt megkérdezd?
– Azért jöttem, hogy emlékeztesselek, ennek a csárdának két dudása van, Vezérem, és az egyik én vagyok. Hogy hadüzenetet küldtél Alinak, megértem. Nem voltam kéznél, és úgy látszott, a jövőben sem számíthattok rám többé. De most itt vagyok, úgyhogy máris megkérdem: hogyan tovább, elnök úr?
– Sehogy. Momentlich beteg vagyok, és az egészségemen kívül semmi más nem érdekel – révedt meggyötört tekintettel a plafonra.
– Ebben az is benne van, hogy vége a háborúnak, vagy legalábbis tűzszünetet hirdettél? – csillant fel bennem a reménység.
– Semminek sincs vége. Ha a kapitány beteg, ott van az első tiszt, másodtiszt stb., akik nélküle is el tudnak kormányozni egy hajócskát, also fordulj hozzájuk, elsősorban Erich von Man­stein marsallhoz.
– De én hozzád fordulok – pukkadoztam, hogy ez a tamburmajor még betegen is földhöz tud vágni, ha akarja. – Mi az igazság igazság, arról az izé… csodafegyverről? Ugye, ez is ugyanolyan blöff, mint az atombomba volt a 2. világháború idején?
– Jön, segítség, mindjárt elájulok! – szorította fejét két keze közé a SZIRP nagyhatalmú elnöke.
Arca eltorzult, szeme tágra nyílt, s még a lélegzetét is visszatartotta. Végül mégsem ájult el. Ezután kimerülten nyúlt el a heverőn. Ennek annyi, teljesen lerobbant – éreztem együtt Hitlerrel, ugyanis egyszer, még űrmigrációm idején, magam is átestem hasonló rohamon. A tünetek mindenesetre azonosak: gyengeségérzés, enyhe hányinger, egyensúlyvesztés, tehát a keze­lése sem lehetne más, mint amilyen az enyém volt. Ha jól emlékszem, le kell lógatni fejét az ágyáról, elvégezni pár speciális tornagyakorlatot, és, ha szerencsém van, ott helyben rendbe jön.
– Jobban vagy?
Valamit nyögött, de nem értettem.
– Tessék?
– Lovat, lovat! Királyságomat egy lóért34.
Lázas. Inkább máskorra halasztom a tárgyalást.
– Nyugodj meg, megkapod, hozzá toronyórát láncostól – mormoltam.
– Köszönöm. Akkor siess, és máris hozd ide, még mielőtt örökre elalszom.
– A lovat?
– Milyen lovat? Természetesen a professzort. Ígéret szép szó, megtartva úgy jó. De ne félj, nem leszek hálátlan. Cserében kérhetsz akármit, egy országot is, ha meggyógyít.
Aha, hát így értette!
– Konkrétabban?
– Majd megbeszéljük, ha meggyógyít.
– Oké: maradjunk a közmondásoknál: ígéret szép szó, megtartva úgy jó, mondod te. Én meg ezt: ami biztos, az biztos, vagy: jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb.
– Akkor túzokot kapsz, bánom is én, csak szerezz már egy dokit, sámánt, akárkit! – hunyta le a szemét Hitler bágyadtan.
– Türelem! Néhány perc, és már gyógyít is, sőt meggyógyít, ha véget vetsz a háborúnak.
– Véget vetek, de csak, ha azonnal idehozol egyet, drága testvérem – ígérte gondolkozás nélkül, vagy meg sem hallotta, illetve én hallottam rosszul, mit mondott?
– A háborúnak.
– A háborúnak – adta meg magát, csak hogy a halálnak ne kelljen megadnia magát, mint 1945 tavaszán, amikor öngyilkos lett a nyomorult.
– Esküszöl is rá, mert ha nem…?
– Ha nem?
– Nincs alku – állítottam válaszút elé kajánul, hadd tapasztalja meg végre Hitler is, milyen érzés mások ultimátumát hallgatni.
– És ha igen?
– Akkor ajánlom magamat.
– De hiszen te nem is vagy professzor – emelte rám tekintetét csüggedten.
– Nem, sőt, semmiféle orvosi diplomám sincs. De neked most ez számít, vagy az, hogy meggyógyítson valaki?
– Inkább az utóbbi, vagy még az sem, ha te kezelsz, úgyhogy láss csak neki nyugodtan! Én, ugye, tudod, mennyire bízom a mágikus képességeidben.
– Hozatnál egy bibliát?
– Tessék! – húzott ki párnája alól egy fekete könyvecskét.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész, 26. rész,