A palota olyan gyönyörű volt, hogy Tücsök és Picur csak ámultak a látványtól. Mesterien felrakott fonott sás emelkedett a magasba, karcsú, zöldes nádból készült tartóoszlopokkal, melyeket kúszónövények fogtak össze. Ámultak-bámultak volna estig is, de Breki karon fogta, s egy szempillantás alatt berántotta őket valami lappancsfélén. Odafönt pedig, amint kitekintettek az egyik ablakon, kéken csillogó tavacskát láttak, mely valahol a messzeségben elveszett a patakparti nádas és füzes között.
Rövid időn belül a palota személyzete tálalt. Annyi gyümölcsöt hoztak be tavirózsaszirmokon, hogy több harangvirág is megtelt volna abból. S amint jól belaktak, elheveredtek egy illatos, jókora falevélen, hogy megbeszéljék a további teendőket, útvonalukat.
Tücsök röviden elmesélte eddigi kalandjaikat, hadd legyen tisztában Breki is, mikor és hogyan kezdődött kalandjuk, és azt is elmondta, hogy Picurt meghívta a Kerek Mezőre.
– De hát a Kerek Mező messze van innen! – kiáltott fel Breki. – Maga Réti is hétszer tartott pihenőt, amíg ideért.
– Réti? – kérdezett vissza Tücsök. – Itt járt Réti? Keresett?
– Igen, ő! – bólintott rá Breki a lehető legtermészetesebben. – Elmondta, hogy Kerek Mező minden épkézláb lakója téged keres. Persze, akkor még én sem tudtam, hogy találkozni fogunk… De ha visszajönne, elmondom merre mentetek.
– Aztán merre repült haza? – Tücsök izgatott lett. – Abba az irányba mehetnénk mi is.
– A Méhek Útja fölött repült, ha jól láttam. Nézzétek – mutatott ki az ablakon -, ott szemben áll a Méhvár. Abban az öreg vackorfában.
– Ismered őket? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában Picur. – Vajon segítenének nekünk?
– Jól ismerem őket. Számíthattok a segítségükre.
– No – kiáltott fel Tücsök jókedvűen -, az idő kezd jobbra fordulni, talán indulhatunk is. Én készen állok.
Hirtelen egyiküknek sem tűnt fel, hogy Picur milyen csendes. Amíg Breki és Tücsök beszélgettek, egész idő alatt hosszú szakállát simogatta. így gondolkodott.
Tücsök indulásra készen állt. Rápillantott manó barátjára, aztán még egyszer kikukucskált az ablakon.
– Biztos vagy benne Breki, hogy arra, egyenesen, ott van Kerek Mező?
– Biztos vagyok benne – bólintott teljes meggyőződéssel a békakirályfi. – Sosem jártam ott, de volt egy dajkám valamikor, aki érdekes történeteket mesélt a Patak túloldalán fekvő Kerek Mezőről. Tisztán emlékszem minden szavára. Környezetismereti óráimon keményen kellett figyelnem. Ha nem tanulunk rendesen mi, békák, könnyen megjárhatjuk. Ezért vagyok biztos abban, hogy merre is mutatta nekem az arra vezető utat.
– Figyeljetek! – csettintett nyelvével Zöld Manó. – Azt hiszem, tudom, mit akar tőlem a kobold. A Követ. Valamikor az Öregek idején megpróbáltak még kezet emelni a Kövekre. Erről csak annyit tudunk, hogy valami varázslatra akarják felhasználni. Az Öregek, akik a legbölcsebbek voltak az idő tájt a manónemzetségben, azt is mondták, hogy ha egy Kő nem jó kezekbe kerül, abból nagy baj lesz.
– És azt hiszed, most is erről van szó? – kérdezte Tücsök. – De mi történik velünk, ha elkapnak? És mondjuk, megkaparintják a varázskövedet. Velünk mi lenne?
– Arra nem kerülhet sor. – mosolyodott el a kis szakállas manó. – Meglátjátok! Amíg itt beszélgettetek, ki is manoltam valamit… Nagy móka lesz még ebből. De itt az ideje, hogy útnak induljunk. Mindent köszönünk, kedves Breki királyfi. Talán egyszer mi is viszonozhatjuk segítségedet.
– Akkor hát gyertek, mutatom az utat! – mondta Breki és elindult.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész,