Avató

Szél fúj, tavaszi, langyos.
A kastély tornácán, Mihály bácsi nvújtja a kezét:
– Isten hozott, fiúk, ugye, nem történt baj…
Orvul meglep az ellágyulás, a meleg levegő simogat, jó lenne végigheverni a pázsiton: ez lehet a visszaakklimatizálódás. Az ember úgy érzi, hogy ólomlapocskák vannak a szempillái helyén, s azokat kell emelgetnie, és csak üggyel-bajjal sikerül. Újra meg kell szokni mindent: a napfényt, az illatokat, a csend után a rengeteg zajt, amely betolakszik az ember fülébe, a száraz levegőt, a fákat, a folyót, az idegen arcokat. A Körös partjáról kíváncsi leánykák bámulnak felénk, összevihognak, ki törődik most velük!
Fent vagyunk, otthon, a földön, amely harmincéves itt-tartózkodásom ellenére most mégis kicsit idegennek tűnik …
A fiúk jönnek, szorongatják a kezünket, el kell mesélnünk, hogy volt, közben Fábián az óráját nézi, nemsokára kilenc, reggel. Százhat órát voltunk a föld alatt, ebben az országban eddig többet senki sem töltött egyfolytában az örök sötétség birodalmában! Nagyon megjön a hangunk. Bámuljuk egymást, lobogtatjuk a rongyainkat, s derülünk a kivillanó agyagos könyökök, térdek, ülepek láttán. Közben jó tudni, hogy a kastélyban várnak a kinnhagyott száraz, emberi öltözékek.
Legelőször: irány a Körös!
– Banda – adja ki Béla a jelszót -, kivakarózni a koszból! Lent a vízparton találkozunk Vladdal, Bányai Karcsival és Szilágyival, még ők sem fejezték be a tisztálkodást. Mondják, hogy Moravek Laci és Kőműves nemrég hazaindult a korai vonattal. Moravek nem érezte jól magát …
– Laci nem szólt – kezdi Bányai -, hogy lázasan jött be a barlangba … S mennyit dolgoztattuk! Ráadásul a mi brancsunkban még ő volt a családi melegség is… Későn vettük észre, hogy rosszul érzi magát, azért nem vártunk rátok, hanem igyekeztünk mielőbb kiérni.
Azt nem említi, hogy a végponti omladéktakarítás, a hosszú út s egyéb viszontagságok után a Díszteremben a prof hátizsákját ő vette magához, s kihozta a barlangból.
Most tűnik fel az is, milyen kevés időt töltöttünk együtt Moravekkel. Pedig ott volt, ahol segíteni kellett s viselni a nehezét, de ezt olyan csendesen csinálta, hogy észre sem vettük.
Gatyában állunk a víz partján, s nézzük, amint Tomor Bubi ruhástól belegázol a folyóba. A barlangban fogadkozott, hogy csak érjünk ki, ő meg sem áll a Körösig, ha esik, ha süt! Fentről lányok visibálnak, arra sem néz, tempósan belépked nyakig, úszik néhány métert, utána nvugodtan kicaplat, vetni kezdi magáról a bendő kezeslábast… Mi is beállunk térdig, de olyan hideg a víz, hogy elzsibbad a lábam …
Végre száraz, meleg ruhába öltözhetünk, amely mégcsak nem is agyagos!
Húznám a nadrágom, amikor Bányai hangját halljuk, fentről, a kastély tornácáról kiabál:
– Orbán! … Feriii!
– Mi van?
– Baj! Gyere fel!
Hagyok mindent, szedem a lában a meredek ösvényen, amely a menedékházhoz vezet. El nem tudom képzelni, mi történhetett, épp most, amikor már azt hittük, hogy mindenen túl vagyunk …
Karcsi a tornácon áll. Mosolyog.
– Mit hülyéskedtek – lihegek most rnár kissé megnyugodva.
– Várnak bent a fiúk – mondja. – Át kell esned az avatáson …
– Miféle avatáson?
– Tiszteletbeli lyukász leszel – mondja.
– Hogyhogy?
– Azt majd meglátod!
Jöjjön, aminek jönnie kell… Gondolom, valami fenékverés lesz vagy ehhez hasonló. Esetleg karbidlámpával nyilat kormoznak a homlokomra, kijárati irányban.
A fiúk, akik maradtak, mind itt vannak a kétágyas lyukászszobában, amelyet a nagyváradi sportiskola (a kastély pillanatnyi gazdája) a kolozsvári barlangkutatók rendelkezésére bocsátott.
Szilágyi rövid beszédet improvizál, valahogy ilyenformán: Tisztelt tag, nagyérdemű közönség! Most már bevallhatjuk, az elején azt hittük, hogy végül is összetojod magad … (itt enyhítettem).
És így tovább …
Azzal a nyakamba akaszt egy jókora érmet, alumíniumból. És sorra mindenki kezet nyúit. Nézem az érmet… hát, az öntött ábra homályosan utal ugyan a lyukászatra, de erkölcsnemesítésre alkalmatlan. Aztán nézem a fiúkat… az ábrázatuk nem olyan, mint egy jól sikerült hecc után elvárná az eniner.
Mit mondjak, elérzékenyedem … Gatyában, tornaingben, és nem érzem mulatságosnak a jelenetet.
Árpi arcáról lassan visszavonul a mosoly, a prof tempósan törülgeti fémkeretes szemüvegét, most már ismert, megszokott, kedves mozdulatokkal. Fábián nagyon elfoglalt azzal, hogy üres paszulykonzerves dobozában kotorász, Lajira néz, azután mindketten rám. Arra gondolok, ki tudja, az életben tűznek-e még a mellemre plecsnit… Kevés a valószínűsége, de akárhogyan is lesz, annyit mondhatok, hogy ezt sohasem fogom szégyenleni.
Ilyenkor nem lehet semmit mondani, mert nem jut az ember eszébe, de fölösleges is lenne. Hirtelen, nincs más kéznél, szétosztom a lanolinos babakrémet, amivel pici korában Jutka lányom popóját kenegette a feleségem …
Óriási sikere van, mindenki kér belőle, a felsértett végtagok pedig mohón nyelik a puhító kenőcsöt.
Később a professzorral állunk a kastély előtt, arcunkat odatartjuk a napnak, csináljon vele, amit akar. Ekkor mondja doktor Coman, hogy a plakettet Kovács Frici öntette az Unirea Gépgyárban, direkt erre az alkalomra.
– Azt mondta, csak a kijövetel után adjuk át, ha kibírod s nem folysz el.
Az amatőr barlangászokról beszélgetünk sokáig, a történtek után tőlünk telhető tárgyilagossággal. Mondja, hogy Racovită is úttörőknek nevezte őket, s rendkívül nagyra értékelte önfeláldozó, sokszor kockázatos munkájukat.
– Még a tudóstól tanultam meg tisztelni őket – vallja. – Ez a szenvedély tiszta, önzetlen, mentes minden érdeksallangtól. Mit kapott azért Bagaméri, amiért több mint húsz év alatt negyvenkét kisebb-nagyobb barlangot tárt fel a tudomány számára? Semmit sem kapott. Vagy mégis?… De azt úgysem lehetne pénzre váltani. Bár csak több lenne belőlük – mondja a prof.
Később egyedül maradok a kastély előtt, visszanézek a domboldalra… Oda, ahol megrepedt egyszer a föld, s nyáron hideget lehel, télen meleget szippant a mélység… Sok mindent átéltem, s megértettem a közel ötnapos éjszakában, nem restellem bevallani, hogy voltak pillanatok, amelyek méltatlan érzelmeket szültek bennem, azokra sem gondolok szégyenkezéssel. Hozzám tartoznak, ilyen vagyok, s ami velem történt, emberi dolog…

Kolozsvár, 1967.

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik / Óránként száz méter… / Ünnep / Az utolsó “éjszaka” / A labirintusban / Szemben a Körös kanyarog /