Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emberek (14)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat
(Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, Budapest, szerkesztő: Csuka Tünde, Műszaki szerkesztő: Wéber Anna. Ára: 3000 Ft.)
Az évre már nem emlékszem pontosan, de annyi bizonyos, hogy Petőfi-megemlékezésen vettem részt a Segesvár melletti Fehéregyházán és a múzeumhoz vezető úton az ilyenkor megszokott emléktárgyak és népművészeti csecsebecsék mellett árultak könyvet is. Az egyiknek a címe ugyancsak megütötte a szemem. Nem idézem szószerint, valamiféle szöveggyűjtemény rejtőzött mögötte, de kimondottan izgalmasnak tűnt: hogyan látják az orosz történészek korabeli dokumentumok alapján az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot. Amíg a mi politikusaink mondogatták a meglepetést aligha okozó szövegeiket, addig az egyik fa árnyékában belelapoztam a könyvbe, amelyben a magyarokra utaló legszebb kifejezés az volt, hogy lázadó, de akadt ott sok más minden az ellenség leírásáról. 2008-ban azután egy csíkszeredai bemutató után megkaptam Gecse Gézától (1962) ezt a könyvet, amelyben ugyancsak ott lapult egy sokatmondó fejezet az oroszok magyarságképéről. 1869-ben egy bizonyos Popov történész Bem tábornokot vérengző haramiaként, kegyetlen katonaként írja le, seregei nyomát felgyújtott falvak jelezték, amerre csak jártak. Gecse Géza Leningrádban született, édesanyja észt, édesapja kárpátaljai magyar, így nem véletlenül foglalkozott rengeteg orosz forrásmunka alapján az orosz birodalmi gondolatokkal, immár Magyarországon, ahová áttelepedtek és bizonyára sokan emlékeznek még arra is, hogy jó ideig vezette a Kossuth Rádió ma is futó, Határok nélkül című műsorát. A könyv a kezdetektől az első putyini évekig elemzi az Oroszországon, a Szovjetunión, majd megint Oroszországon átívelő birodalmi gondolat változásait és ha valaki beleolvas – talán mifelénk is megtalálható a könyvtárakban -, akkor rögtön másként látja az orosz-ukrán konfliktusokat, az orosz államegyház szerepét, az arab világban és a Balkánon történő legújabb orosz helyfoglalást, az Unióval, az Egyesült Államokkal, a Kínával szembeni orosz magatartást, az energiaforrások hatékony fegyverként való használatát és egyáltalán, hogy mit jelent a geopolitika a mi kis hétköznapi életünk mellett és mindenekelőtt fölött. Nemzedékemet azt hiszem a negyedik osztálytól az érettségi vizsgáig tanították oroszul, kezdetben olyan tanárok, akik gyakorlati óráikat a szibériai hadifogságban töltötték és bizony azt is megtanultuk, hogy a villámhárítótól a gőzgépig, az őszi mélyszántástól a rizstermesztésig és a folyók irányának a megváltoztatásáig minden a szovjet emberek műve. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Gogol és sokan mások persze már nem fértek be az orosz órákra. Igy aztán volt amit pótolni és talán azt a kínkeservesen megtanult orosz nyelvet sem kellett volna elfeledni. Vagy legalább létezésének bizonyosságát átadni a gyermekeknek, az unokáknak. Hiszen ki tudja, mikor lehet megint szükségük rá.
Gecse Géza: A hidegháborúról (részlet a könyvből)
A hidegháború – mint fogalom – ebben a korszakban született. Walter Lippman amerikai újságíró használta először 1947-ben. Az igazi, a forró (vagyis a fegyverekkel vívott) háborútól az különbözteti meg, hogy ágyúk nem dörögnek, a harc más, vagyis ideológiai, propaganda- és gazdasági területen zajlik. Lényege: a felek nem tudják, hogy a „hidegháború” mikor válik „forróvá”, vagyis mikor dördülnek el a fegyverek. Lényegi eleme továbbá a lélektani hadviselés, ezért gyakran jár háborús feszültséggel.
A II. világháború végére a Szovjetunióé volt a világ legnagyobb hadserege, míg az Amerikai Egyesült Allamok az atombomba bevetésével bizonyította haditechnikai fölényét.
1945-től tehát már adottak voltak a kétpólusú, idegen szóval élve a bipoláris világrend alapjai.
A Szovjetunió az 1945 júniusában megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa öt állandó tagjának egyike lett, ennek következtében a legfontosabb nemzetközi politikai döntésekben vétójoga volt. 1947 közepétől a Szovjetunió a befolyási övezetébe került országok „szovjetizálásába”, azaz társadalmi rendszerük határozott megváltoztatásába, saját arcképére formálásába kezdett. A Moszkvába látogató jugoszláv pártvezetőnek, Milovan Gyilasznak Sztálin a II. világháborúról megállapította, hogy az következményeiben annyiban volt más jellegű, mint az összes addigi, hogy aki abban „elfoglal egy területet, kiterjeszti oda a maga társadalmi rendszerét, ameddig ezt a hadserege képes megvalósítani.” Nemcsak Európában cselekedtek Sztálinék e logikának megfelelően.
A Távol-Keleten Japán legyőzése után az 1945. júliusi potsdami megállapodás értelmében Koreát a 38. szélességi foktól északra az országot a szovjetek, ettől délre az amerikaiak szállták meg. (A két eltérő megszállásrendszer 1948 nyarára Észak és Dél állami elkülönüléséhez vezetett.) Emellett a szovjetek 1945 őszén támogatták a törökországi örmények és kurdok harcát, illetve flottabázist követeltek a Dardanellák valamelyikén a török kormánytól. A vesztes európai országok közül Bulgáriában, Magyarországon és Romániában tanácsadók hálózatát, az NKVD operatív csoportjait foglalkoztatta. A Szovjetunió aktív közreműködése mellett 1947 második felében kiszorították a polgári pártokat a kelet-európai országok politikai életéből.
A hidegháború tárgyalásakor nem szabad elfeledkezni Sztálinnak arról a beszédéről, amelyet 1946 februárjában „az imperialista háborúk elkerülhetetlenségéről” és „a Vörös Hadsereg erejéről, illetve a szovjet társadalmi rendszer kapitalizmusénál haladóbb jellegéről” tartott. Sztálin beszédét Nyugaton a kapitalista világ elleni harc meghirdetéseként értékelték, különös tekintettel arra, hogy a Szovjetunió vezetőjeként 1941 óta nem fogalmazott ennyire élesen. Sztálin esetében nem egyszerűen aktív, funkcióban lévő államférfiról, hanem a világ egyik legnagyobb hatalmú diktátoráról volt szó. Churchill híres fultoni beszéde csak ez után, vagyis 1946 márciusában hangzott el. Ebben szerepelt a híres fordulat „a vasfüggöny” Stettintől Triesztig való „leereszkedéséről”, amely mögött „sehol sincs igazi demokrácia” és „rendőrállamot megvalósító kormányzatok terjednek szét Moszkvából”. Churchill esetében egy jó éve funkción kívüli miniszterelnökről volt szó és még akkor is, ha a Missouri állambeli Fulton-ban mondandójának súlyt adott, hogy hallgatói között ott volt az Egyesült Államok elnöke, Harry Truman azonban ekkor még hallgatott. A brit külügyminisztérium 1946 tavaszán jutott arra a következtetésre, hogy „Németország keleti fele és Kelet-Európa visszavonhatatlanul …Oroszország uralma alá kerül.”
Milyennek látszik a sztálini szovjet politika a dokumentumok tükrében?
„Sztálinnak a térségre vonatkozó terveiben a szociálforradalmi célkitűzés és a nemzetállami restauráció egységet alkotott… Sztálin tiszta nemzetállami kategóriákban gondolkodott, s nem állt szándékában egyenjogú államok szövetségének vagy uniójának létrehozása. A kelet-közép-európai országok összeolvasztását a Szovjetunióval nem tartotta sem kívánatosnak, sem értelmesnek. Erre az esetre a Nyugat ellenlépéseivel számolt; attól is tartott, hogy az ilyen betagolódás kulturális és gazdasági törést okozna a Szovjetunión belül, amely komolyan veszélyeztetné a háborúban legyengült ország belső egyensúlyát. (…)
Ezért inkább a kelet-közép-európai kommunistákat országuk virulens nacionalizmusának kisajátítására és saját céljaikra való felhasználására bátorították. Ezért jelszavuk nem a Szovjetunióhoz való csatlakozás, hanem állami önállóságuk helyreállítása és megőrzése lett.”
A nyugati hatalmakkal kötött megállapodásokat Sztálin igyekezett pontosan betartani. Bár a II. világháború főszereplőjével, Németországgal nem született békeszerződés, a vele szövetséges valamennyi vesztes országgal viszont 1947 elején aláírták a háborút lezáró békéket. Finnország, Olaszország, Bulgária, Magyarország és Románia jogállása így tisztázódott.
A tárgyalt időszakban Magyarország nemzetközi mozgástere igen kicsi volt: „1945-1946-ban a Szovjetunió Németország elleni fordított »cordon sanitaire« elképzeléseibe még nem illett bele Magyarország. A szovjet szövetségi politika 1943-1947 között a győztes szláv államokra: Csehszlovákiára, Jugoszláviára és Lengyelországra támaszkodott. Ehhez… a legyőzött államok (Bulgária, Románia és Magyarország) csak később, 1947 és 1949 között csatlakozhattak”.
A Szovjetunió nem támogatta a kommunisták által kirobbantott polgárháborút Görögországban, mert nem akart a Nyugattal konfrontálódni. Nagy-Britannia már 1944-től vállalta a görög kormányerők támogatását, ám 1947 februárjára kimerült. London unszolására végül az Egyesült Államok hajlandónak bizonyult „átvállalni” és a „saját felségterületének” tekinteni Görögországot. Truman amerikai elnök ottani eseményekkel kapcsolatos 1947 márciusi beszédét szokás a hidegháború valódi kezdetének tekinteni. Itt fogalmazta meg ugyanis a kommunizmussal kapcsolatban az ún. „feltartóztatási doktrínát”, amelynek értelmében az Egyesült Államok „segíti azoknak a szabad népeknek a küzdelmét, amelyek ellenállást tanúsítanak, ha fegyveres kisebbségek vagy külső erők kívánják őket leigázni”.
1947 júniusában George Marshall amerikai külügyminiszter a háborút szenvedett országok gazdaságának a rendbetételére meghirdette a róla elnevezett Marshall-segélyt, amelyet a Szovjetunió – és a befolyása alá tartozó valamennyi ország – kénytelen volt visszautasítani. A segély konszolidálódással, az annak felhasználásáról szóló tájékoztatási kötelezettséggel járt volna, a keleteurópai államok esetében pedig legalább a „kettős (szovjet, illetve amerikai) kötődéssel”, amit a sztálini vezetés nem engedélyezett.
A Marshall-segélyre a moszkvai vezetés sajátságos módon „válaszolt”: egy lengyelországi üdülőhelyen 1947 szeptemberének végén létrehozta a Kommunista Pártok Tájékoztató Irodáját, rövid, mozaikszavas nevén: a Kominformot. A „Kominform” elnevezésében is azt sugallta, hogy konzultatív, tanácsadó testületről van szó, holott a valóságban az egész kommunista mozgalom irányítására igényt formált. Az olasz és a francia kommunista párt részvétele e politika nyugat-európai szalonképessé tételét volt hivatott előmozdítani. A szovjet párt egyik főideológusa, Andrej Alekszandrovics Zsdanov beszédében megállapította: „a világ kettészakadt”,vagyis valójában nem történt más, mint az, hogy – a bipoláris rendszer logikájának megfelelően – Kelet-Európában az „elvi” irányítást formálisan is a Szovjetunió Kommunista Pártja vette a kezébe.
A Kominform folyóiratának egyik székhelye Belgrád lett, ami arról árulkodik, hogy a Szovjetunió erőteljesen támaszkodni kívánt Jugoszláviára.
Nem telt bele egy esztendő, és a helyzet megváltozott.
Baljós előzmények után Jugoszlávia 1948. június 28-án „vált fekete báránnyá”, és miután kizárták a szervezetből, a Kominform júliusi határozatában a „tagpártok” felszólították a jugoszláv kommunistákat, hogy szabaduljanak meg vezetőiktől.
Titóék nem teketóriáztak, letartóztattak, illetve börtönbe zártak mindenkit, akit Kominform-szimpatizánsnak tartottak, ezért a Szovjetunió kezdeményezésére Jugoszláviát nemsokára kitagadták a „szocialista országok testvéri családjából”, majd „az imperializmus láncos kutyájává” minősítették. Sőt a Szovjetunió és a kelet-európai tömb országai 1949 szeptemberében felmondták a Jugoszláviával kötött egyezményeket, majd az ekkor indított koncepciós perekben megbélyegzés, rosszabb esetben kivégzés járt a jugoszláv kapcsolatért, pedig Jugoszlávia ugyanúgy a „szocializmust építette”, mint a Szovjetunió vagy a szövetségi rendszerébe tartozó összes többi ország.
Jugoszlávia „árulásán” kívül a nemzetközi politikában az is hozzájárulhatott a pánszlávizmus háttérbe szorulásához, hogy a szláv nemzetek közötti konfliktusokat e doktrína alapján sem voltak képesek megoldani. Ilyen volt Teschen hovatartozásának a kérdése a csehek és lengyelek között, Macedónia ügye a szerbek és a bolgárok között, továbbá ilyen volt Ukrajna önállósága is.
A jugoszlávokkal kirobbant konfliktus, a nem szláv magyarok, albánok, kisebb mértékben a nem szláv, de ortodox románok jelenléte, valamint 1949-ben az NDK megjelenése a Szovjetunió európai szövetségesei között nem kedvezett egy kifejezetten „szláv elven” nyugvó együttműködésnek. Ráadásul Ázsiában tovább folyt a harc, és ott a szláv mivoltot hangsúlyozni – különösen a Kínai Népköztársaság megalakulása után – anakronizmusként hatott volna.
Közben a Görögországban zajló polgárháború 1949-re a kormány, áttételesen az amerikaiak győzelmével zárult.
A tömblogika alapján 1949-re létrehozták azokat a klasszikus hidegháborús intézményeket, amelyek közül az egyik leghatékonyabbnak a későbbiek folyamán a NATO bizonyult, amely a csatlakozó nyugat-európai államoknak amerikai atomvédernyőt biztosított. (…)
A klasszikus amerikai-szovjet szembenállás Németország után, főként 1948-tól Koreában is kifejezésre jutott. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a szláv testvériség helyét mindinkább egy olyan tanítás váltotta fel, amely Moszkva befolyását nemcsak a szláv népekre kívánta kiterjeszteni, hanem a magyarokra, a románokra, az üzbégekre és a kaukázusi népekre is. Ebben az új „szovjet patriotizmusban” nehezen lehetett különbséget tenni az orosz és a szovjet között…
(A könyvben szereplő, forrásokra utaló gyakori szakjegyzeteket a könnyebb olvashatóság kedvéért mellőztük.)
Pusztai Péter rajza